Ha #HorrorHónap, akkor nem mehetünk el a horror-klasszikusok mellett sem. A friss termés mellett mindig illik elidőzni egy kicsit azokon az alkotásokon, melyek valamilyen módon meghatározták a műfajt. Roman Polanski fantasztikus klasszikusa, a Rosemary gyermeke (Rosemary’s baby) pedig egy korát megelőző és a zsáner szempontjából nagyon fontos film.
1968-at írunk, amikor virágzott az USA-ban az urbanizálódás, és a nemi szerepek is jóval konzervatívabb értékeket vallottak, mint manapság. A Rosemary gyermeke egy vitathatatlanul intelligens mű, ami a realista horroron keresztül mutatja be a korra jellemző nagyvárosi világot.
[h]Filmes mesterkurzus[/h]
Rosemary (Mia Farrow) és színész férje Guy Woodhouse (John Cassavetes) álmaik otthonába költöznek New York egy nyüzsgő részén található bérházába. Rosemary minden vágya egy szép lakás és a családalapítás volt. Az előbbit már elérték, már csak az utóbbi váratott magára. Amíg sikerül végre teherbe esnie, addig megismerhetjük a Castevet–házaspárt, akik kotnyelességük és merő különcségük ellenére is irritálóan bűbájosak. Roman (Sidney Blackmer) és Minnie (Ruth Gordon) folyamatosan a fiatalok körül legyeskednek, de nem hogy nehéz, szinte lehetetlen nemet mondani nekik.
A történet a hosszú felvezetés után lényegében Rosemary terhessége köré épül. Szépen bevezetik a korai női szerepeket, illetve hogy hogyan válik egy naiv kislányból nő, aki kész ledobni béklyóit, hogy vállalja saját igazát és a kontrollt a teste felett.
Polanski aprólékosan adagolja a feszültséget és a rejtélyt, ami fokozatosan mászik be a néző bőre alá. Egy idő után nem tudunk szakadni a gondolattól, hogy valami nincs rendben a házban, és csak találgatni lehet, hogy Rosemary tényleg megőrülni készül, vagy minden feltételezése igaz.
A valamivel több, mint kétórás játékidő bőven hagy teret, hogy kibontakozzon a cselekmény és a feszültség. Más alkotásoknál már ilyenkor verem a tamtamot, hogy lehetett volna vágni a hosszból (ha szigorú akarok lenni, talán itt is felróhatnám), de a rendezés és a forgatókönyv sodrása azonnal elkapott, és egyáltalán nem bánom, hogy ennyi ideig kellett néznem ezt a filmes mesterkurzusba illő művet.
[h]Satanic panic before it was cool[/h]
A Rosemary gyermeke bőven megelőzte korát. E korai kultista történet jó 10 évvel az Amerikában dúló satanic panic előtt jelent meg. A sátánizmus és a belőle fakadó para a 80-as években terjedő popkultúrális áradattal lett igazán népszerű, de képzeljük el, hogy mennyire vad lehetett a megközelítés a 60-as évek végén! Itt érdemes megjegyezni, hogy Anton LaVey alig két évvel korábban, 1966-ban alapította meg a Sátánista Egyházat, ami szinte biztos, hogy megihlette a film alapjául szolgáló 1967-es, azonos című regényt.
A film a végig nagyon kimért, és megfontolt. A cselekmény is kimondottan lassú mederben csordogál, Polanski pedig ügyelt arra, hogy átadja a valóságosság érzetét. Ehhez pedig a lehető legtöbb filmes eszközt bevetette. A jelenetek hosszúak, rendesen ki vannak tartva, a kamera pedig folyton mozgásban van. Ahogy a szereplők is; ki-be járkálnak a képbe, tehát kamerán kívül is életben marad a jelenet, ezzel erősen sugallva a nézőben az érzést, hogy nem is egy filmet néz, hanem valódi emberek közti interakciókat lát.
A dinamikusan és nem mellékesen gyönyörűen felvett képsorok a lassú cselekmény ellenére is lendületesen fenntartják a néző figyelmét. De a filmes eszközök ezen aspektusa csak az egyik dolog, mit sem érne az egész remek színészek és kiváló forgatókönyv nélkül.
[h]A borzongás ezer arca[/h]
A szereplők a korszellemnek megfelelően, és hihetően viselkednek. Ugyan néhány alkalommal a nézőt is be kell vonni, ezért vannak magyarázó dialógusok, de ezek is olyan szépen illenek az összképbe, hogy nem válnak zavaróvá. A párbeszédek teljesen átélhetők, és a színészek közti kémia is bámulatosan jól működik.
Az egész film során nem történik explicit semmi természetfeletti, emiatt szintén nem csorbul a mű realitáshoz való ragaszkodása. A boszorkányság témája által behozott horrorral és a végkifejlettel csak hangsúlyozzák a történetben bevezetett egyéb égető kérdéseket. A horror ugyanis sokfajta lehet: lehet ijesztgetni, rémiszteni sokféleképpen, de szofisztikáltan is rá lehet hozni az emberre a frászt.
A Rosemary gyermeke utóbbival játszik bravúrosan. Nem sokkol gore-képsorokkal, mindinkább a sorok között meglapuló társadalmi kérdésekkel borzolja a kedélyeket, melyek a kor emberét (de szerintem a mi korunk emberét is) bizonyára erősen foglalkoztatták. A városiasodás egyszerre lehet áldás és átok. Az előnyök mellé társulhat a magánszféra korlátozódása, fura vagy kotnyeles szomszédok, és hogy akaratunk ellenére is foglalkozni kell ismeretlen emberekkel. A városi élet egyértelműen hozza magával a lehetőségeket, de ennek ára van, és ezért, illetve a karrierért sok mindent fel kell áldozni.
[h]Mit tettetek a szemével?[/h]
Aztán a film szintén ügyesen boncolgatja a vallási témákat. A valahova tartozás és a tényleges hit kérdése végig ott lebeg a fejünk felett, pedig ez a rész sem lett a szánkba rágva. De mégis a legfontosabb aspektusa a filmnek a női test, a terhesség és a nemi szerepek bemutatása, megkérdőjelezése.
A terhességéig Rosemary-vel leginkább úgy bántak mint egy kisgyerekkel. Lehet nem volt tudatos, ahogy vele viselkedtek, de szinte érezhető, ahogy meg sem próbálják felnőtt emberként kezelni. Rosemary sok mindent tolerált, amire nemet kellett volna mondania, de valószínűleg nem tehette, hiszen ezt várták el tőle. Majd miután áldott állapotba kerül, és kislányos megjelenését is lecseréli, a környezete azonnal frusztrálttá válik. Ahogy pedig kezébe akarja venni az irányítást a saját teste és élete felett, az már egyből nem tetszik másoknak. Szinte tapintható a feszültség, a tehetetlenség érzése, ami körbelengi, amikor Rosemary megpróbál szembemenni a patriarchátussal.
A lezárás pedig elsöprő erővel csap le a nézőre, hiszen eddig a pontig mi sem tudhattuk, hova fut ki a cselekmény. A finálé pedig még több kérdést vethet fel: lehet egyáltalán happy endnek nevezni a történteket, vagy a nihilista beletörődés és megalkuvás boldog befejezésnek számít?
[h]Verdikt[/h]
A Rosemary gyermeke egy filmkészítési mesterkurzus. Olyan laikusoknak is, mint én, rengeteg tanulsággal szolgálhat, főleg ha képesek vagyunk kiszúrni a rendezői víziót, és meg tudjuk figyelni a finom eszközöket, melyekkel hatásossá tették ezt a filmet. Bizonyos szempontból nyilván rajta van egy régebbi kor pecsétje, ami bizonyos nézőknél negatívum lesz. De a lassú menete és kitartott jelenetei ellenére is végig érdekes és releváns tudott maradni, ami kimondottan meglepő volt számomra.
Modern szemlélettel is tanulságos a film, sok örökké aktuális témával foglalkozik, csak a megközelítés lehet más. Ha nem is képes 54 év távlatából sok újat mutatni, végig le tudott kötni, üzeneteit pedig sikeresen közvetítette egy fél évszázaddal későbbi néző számára.
A Rosemary gyermeke horrorfilmes alapvetés és kultklasszik alkotás, ami mellett egy rajongónak sem szabad elmennie.