Nem tudom mi van mostanában az “állatos” filmekkel. Legutóbb a Pig törte össze a lelkemet, most pedig a francia Sáskaraj tiporta földbe megmaradt jókedvemet is. Abba már bele sem merek gondolni mi lesz a napokon belül megjelenő, izlandi-svéd alkotásban, a Lamb-ban.
[h]Drámából horror[/h]
A Sáskaraj közel sem egy mozgalmas film, és eleinte nagyon nehezen is dönti el mi szeretne lenni. Az isten háta mögötti tanyán él Virginie (Suliane Brahim), lánya Laura (Marie Narbonne) és fia Gaston (Raphael Romand). A családanya valamilyen okból kifolyólag sáskákat tenyészt. Az apáról csupán annyit tudunk, hogy már nem él, Virginie pedig egyedül próbálja nevelni a gyerekeit, és közben sáska-karriert építeni.
A rovarbiznisz pedig valamiért nem akar bejönni. A nő minden idejét abba öli, hogy fenntarthatóvá váljon gazdasága, de az erőn felüli odaadása sem kielégítő. Mindeközben teljes mértékben elhanyagolja a gyerekeit, lényegében a tizenpáréves Laura neveli Gastont, ő figyel rá, és gondoskodik róla, miközben anyjuk a laborban igyekszik megfejteni a sáskák féltve őrzött titkait, hogy aztán lisztté darálhassa őket.
Gondolhatnánk, a kemény családi dráma az átlag ember számára egy elég nehezen megfogható szállal próbál lelkünkig hatolni. Az sem segít, hogy Virginie hihetetlen idegesítő, Laura meg talán méginkább. A család egyetlen önzetlen támogatója Karim (Sofian Khammes), akit levegőnek néznek, vagy mindinkább teljesen leszarnak.
A tanya egyre romosabbá válik, az áram akadozik, a víz hideg, a családnak alig van pénze, és a sáskák sem akarnak nőni. Virginie már mindent kipróbált, és a feladáson gondolkozik. Azonban egy véletlennek köszönhetően a sáskák megkóstolták a vérét, amitől nagyobbak lettek és beindult a szaporodásuk is.
A nő így már nem csak idejének tetemes részével, izzadságával, hanem saját vérével is adózott a sáskaisteneknek. A biznisz végre beindult, egyre nagyobb tételben tudott rovarokat produkálni, de láss csodát: a problémák nem akartak eltűnni. Laura most épp amiatt gyűlölte az anyját, hogy mégsem hagyják ott a tanyát és költöznek emberek közé. A pénz szintén nem szolgál megoldással a család sokkal mélyebben gyökerező problémáira.
[h]Sáskák és emberek[/h]
A sáskák pedig egyre többen lesznek, és egyre több vérre szomjaznak. Virginie lényegében az őrület határára sodródik, és egyre több mindent képes feláldozni nem csak magából, de mindabból, ami emberré teszi, hogy végül már teljesen elidegenedik a családjától.
A dráma, a horror és a folyamat, ahogy a két zsáner találkozik nagyon érdekes. Csak az a kár, hogy a film ezzel nem tud mit kezdeni. Nincsenek motivációk, a szereplők teljesen random cselekednek, és nem látni az ok-okozati összefüggéseket sem.
A Sáskaraj közel sem gyors tempójú alkotás. Sőt, legtöbbször kifejezetten csak vánszorog, és az egymás mellett elbeszélő karakterek csak húzzák a néző agyát. Ha ennyire különc témával foglalkozik a film, mint a sáskatenyésztés, szívesebben megtudtam volna többet arról, hogy miért csinál ilyet bárki? Mi a gyakorlati haszna? Milyen életminőségbeli javulást várna a családjára nézve? Nem kell bőlére ereszteni, de egy jelenetben akár kitérhettek volna erre is. Mert enélkül a logika azt diktálná, hogy “miért nem tenyésztesz csirkéket?”
Azt sem tudjuk, hogy mi történt az apával, csak a következményekkel találkozunk, és a végeredménnyel, hogy Virginie képtelen ellátni anyai teendőit.
Emellett valami iszonyatosan kiszámítható a Sáskaraj. Gyakorlatilag a huszadik perc környékétől már mi magunk is megírhatjuk a forgatókönyv további részét, és még csak erőlködnünk sem kell.
A sok negatívum ellenére sem mondanám, hogy nem élveztem volna ezt a filmet. A dráma, még ha itt-ott ki is lóg a lóláb, egészen jól működik. A kvázi metamorfózis, és a társadalomkritika is jól érthető, könnyen befogadható.
[h]Verdikt[/h]
Ha objektíven nézzük a Sáskaraj-t, nem egy jó alkotásról beszélhetünk, és ahogy felütöttem a nemzetközi sajtót, java részt nem is szerették az emberek. Azonban benne van az az apró plusz, ami szubjektíven el tudja billenteni a nézőt és mégis megtalálja benne mindazt, amitől pozitívan tudja értékelni a végeredményt.
A sáskák mind egyre nagyobb hangsúlyossága egyértelmű meta-gondolatokkal fűszerezi a cselekményt. Jelenlétüket felfoghatjuk isteni jelnek, baljóslatú ómennek, ami inkább a készítők kinyilatkoztatása lehet. Külön érdekes egyébként, ahogy a sáskák monoton zümmögése egyre jobban leuralja a jeleneteket, végül már más természeti hangokat nem is hallani. Az állatok közeli felvételei pedig egyenesen mezmerizálják a nézőt.
Technikai oldalról egészen bravúros megoldásokkal is találkozhatunk a film során. Például az imént említett hanghatások, vagy az operatőri munka. Csak kár, hogy minden más téren ennyire bukdácsolva jut egyről a kettőre.
Összességében tehát a Sáskaraj egy hibáktól hemzsegő alkotás, ami megpróbál komoly témákkal foglalkozni. Hellyel-közzel sikerül is neki, megvannak a maga jobb pillanatai, de mindig elbukik a saját cipőfűzőjében. A történet alap koncepciója nem mindennapi, de maga a cselekmény, és a forgatókönyv roppant kiszámítható, ezerszer látott formulát használ fel. A színészek sem teljesítenek valami fényesen, a karakterek meg szimplán idegesítőek és egyáltalán nem lehet velük azonosulni. Abszolút kihagyható film, de leginkább tipikusan “egyszernézhetős“.