Bár az Aspire: Ina’s Tale már az első életjeleivel felkeltette az érdeklődésemet, a kipróbálásáig nem sok mindent tudtam róla. Annyi feltűnt, hogy mutat rokon vonásokat a GRIS-vel, és hogy Steamen egy csomagban árulják az Arise: A Simple Story-val. Ezek az előjelek ambivalens érzéseket keltettek bennem. A GRIS egyrészt gyönyörű és művészetileg is tisztelendő alkotás, de egyes részeihez olyan Dupla Kávé kellett, hogy irigykedett a falunap, az Arise-hoz kapcsolódó asszociáció pedig egy megkapó történet és egy felejthető játékmenet ígéretének felelt meg. Mint kiderült, abban nem tévedtem, hogy nem az Aspire a legerősebb Év Platformere-aspiráns, de a vélt és valós kvalitásai már nem úgy alakultak, ahogy a jelek mutatták.
[h]Szöktetés a szerájból [/h]
Ina egy titokzatos Toronyban alszik, és álmodik. Ő a Torony Szíve, a hatalmas épület legfontosabb része. A tornyot azonban megtámadják, Ina felébred, és haza akar menni, ahol szabadság, egy szerető család és papnői hivatása várja. A Torony persze nem szeretné, ha megszökne, és megpróbálja visszatartani őt, és Ina minden egyes összecsapással messzebb kerül az ártatlanságtól. Mert ahogy a bevezető sorok sulykolják: ez nem annak a története, hogy Ina hogyan menekült meg, hanem hogy hogyan fedezte fel, hogy sokkal több lakozik benne.
De tényleg erről szól az Aspire? Őszintén, szerintem nem. Persze nem én vagyok a metaforák és allegóriák felfejtésének világbajnoka, és lehet, hogy az általam értelmezni vélt szimbólumrendszer sokkal többet takar, mint elsőre hittem, de úgy látom, hogy Ina története messze nem ilyen mély. Sőt, többnyire tényleg arról fog szólni, hogy hogyan jutunk egyre kijjebb a hol fenyegető, hol fenséges komplexumból, közelebb a hőn áhított szabadsághoz. A párbeszédek vagy fele erre irányul, technikai részleteket beszélünk meg más szereplőkkel, útmutatást kapunk tőlük, esetleg magáról a Toronyról folyik az eszmecsere.
[h] Kik lehetnénk mi? [/h]
Ina karaktere sem kerül igazán előtérbe. Kapunk egy rövidebb összefoglalót a múltjáról, hogy hogyan élt, mit csinált, és hogy mennyire visszavágyik az apjához, de mivel ez csak szenvtelen szövegek szövetén szűrődik át, és nincs megtámogatva jelképekkel, jelenetekkel vagy játékelemekkel, így az érzelmi töltet hatékonysága közel sem tökéletes. Komoly karakterfejlődésre sem szabad számítani, és még a mások segítése is opcionális, de az érzéseiről is mi döntünk néhány fájóan súlytalan párbeszédopció keretei között. Persze a végére egy fokkal érettebb lesz, mint kezdetben, de a fejlődési görbén annyi a szakadási pont, hogy az Analízis Tanszéken is csak undorral néznének rá.
A többi szereplő pedig vagy unalmas és csak a kijutáshoz ad információkat, vagy akkora majom, hogy belőle lesz a következő NFT. Érzelmi kötődés tehát nem nagyon alakul ki, maximum Ina felé, de azt is azért, mert mégiscsak ő a főszereplő. A cselekmény sem tartalmaz semmit azon kívül, amit a következő pár akadály vagy ellenfél megkövetel, nagy katarzisok, fordulatok sincsenek. Amit kapunk, az egy szép mese ugyan, kellemes és vállalható, de hiányzik belőle minden, ami valóban emlékezetessé tehetné. A GRIS persze ennél sokkal elvontabb és helyenként nehezen emészthető volt, de ott a kibogozhatatlan cselekmény alól is felsejlett, hogy mi a mondanivaló, míg az Aspire esetén a kristálytiszta események mellett sem volt egyértelmű. És még ezzel sem lenne semmi baj, csak Ina krónikájának olyan riválisokkal kellene felvennie a műfajon belüli versenyt, mint a Lost Words, és ugye Hamiltont sem Ford Focus-szal győzték le tavaly.
[h] Apró örömök [/h]
Ami viszont meglepett, az a játékmenet kompetenciája. Mielőtt a hardcore platformerek szerelmesei elkezdik fenni a kaszát, nem állítom, hogy az Aspire mechanikái kifejezetten bonyolultak lennének, sem azt, hogy ne futhatna neki bárki, akinek csak kevés tapasztalata van a műfajjal. Elvégre ez egy elsősorban feladványokra és csak másodsorban ügyességre építő játék, de mint ilyen, nem is vall szégyent.
A két fő mechanika dobozok tologatása és apró, színes energia-alakzatok irányítása lesz. Utóbbiak felelnek a környezetünk változásaiért: megfelelő helyre kerülve ajtókat nyitnak, platformokat mozgatnak, vagy zöld kocsonyával növelik az adott tárgy méreteit. A különböző formákat nekünk kell eljuttatni a megfelelő helyre, szükség esetén kis tárolóban szállítva őket, és mivel némelyik hatása csak ideiglenes, így az időzítésnek is fontos szerepe lesz. Kombinációjukból pedig néhány egészen kreatív akadály is származik, ahol mindent be kell vetnünk, amit addig tanultunk, és közben egyszerre kell átgondoltnak és gyorsnak is lennünk. Ilyenkor a megoldás egy-egy rövid heuréka-pillanatot is ad, még akkor is, ha inkább apró győzelmekről, mint nagy megfejtésekről van szó.
[h] Gondos munka [/h]
Az eszköztárunk viszont erősen korlátos, és a készítők szerencsére kerülték az önismétlést, így a az egyes pályaszakaszok színvonala nem következetes. Lesznek kötelező betanító szegmensek minden új elemhez, legyen az lengedező kötél vagy fényre elijedő szörny, meg műfaji rutinmegoldások, de még ezek mellett is megfért pár felejthető szekció. Azért nem is kellett kifacsarni az alapkoncepciót, a végéig érkeztek frissnek érződő megközelítések. A pályatervezés tehát nem rossz, de a csaknem teljes linearitás nem tesz jót neki – igaz, az a pár valódi elágazás tényleg hangsúlyos lesz. Az egyetlen igazi kényelmetlenség a kicsit nehézkes irányítás, amely mellett bosszantó tud lenni az a néhány pillanat, amelyik tényleg pontos ugrást kíván meg.
Az viszont tagadhatatlan, hogy az Aspire-nek van egy jó lendülete, sohasem akaszt meg túl hosszan, de nem is bántóan triviális. A végjátékban pedig meg is testesül ez a lendület, hiszen itt szinte végig mozgásban kell lennünk, és itt külön öröm volt látni az egymásra épített és szépen kihasznált mechanikákat. Itt valószínűleg párszor elbukik az ember, de a nagyon jóindulatú checkpoint-rendszer miatt ez sohasem ad okot az idegeskedésre. Az Aspire úgy lett összerakva, hogy mindenki számára befogadható legyen, és ezzel nincs is semmi baj, főleg, hogy elérték, hogy ne legyen se steril, se ötlettelen.
[h] Egy kiállítás képei [/h]
A játék fő attrakciója persze a látvány lesz, és ez az első képsoroktól egyértelmű. A környezetünk túlzás nélkül gyönyörű – egyszerre misztikus a formáival, de letisztult a stílusával, a fények gyönyörű megjelenítése pedig lélegzetelállítóvá tesz néhány helyszínt. A prológusban és a második fejezetben az Aspire simán eléri a GRIS szintjét (ráadásul itt okosabban jelölt platformjaival a művészeti érték nem is megy a játékélmény rovására), egyes rövid szakaszokon meg is haladja azt, például amikor tükröket használ. A játék legalább fele olyan, hogy véletlenszerű pillanatban készült screenshot változtatás nélkül mehetne háttérképnek, és közben végig okosan kerüli a giccs csápjait is.
Az első és harmadik fejezetben a sötétebb tónus miatt ugyan nem tud ennyire kibontakozni a festőiség, de ott is egy konzisztens, mutatós összképet kapunk. A karakterek is, ha már személyiséget nem kaptak (és itt nem a nevükre és a múltjukra gondolok, az joggal hiányzik), a designjukra nem lehet panasz. A Wondernaut Studio egy varázslatos kis világot alkotott, amelyből többet szeretnék látni. Éppen ezért nem voltam annyira elégedett a helyszínek felosztásával. Nem a tónusváltások miatt, azt a fejezetekre bontottság indokolja, hanem inkább azért, mert így olyan, mintha a nagyobb egésznek csak egy kisebb szeletét kapnánk.
[h] Túl erős konkurencia [/h]
Viszont a hangzásra csak jókat tudok mondani, még a szinkron helyetti dörmögéseket is szerettem, pedig ezektől általában falra mászom. Az effekteknek, zörejeknek is van egy megnyugtató hatása, ahogy a zene is fantasztikus. Hiába áll látszólag tipikus, misztikus morajlásokból, halk zongorából és kórusból, mindebből sikerült emlékezetes dallamokat is előállítani, miközben persze a hangulatépítés sem marad el. Ennek is köszönhető, hogy az Aspire egésze megnyugtató, kellemes atmoszférát áraszt, amiben jó sodródni, és ahol szívesen töltöttem el a végigjátszás bő három óráját.
Az Aspire: Ina’s Tale semmiképpen nem egy rossz játék. Korrekt játékmenete van néhány remek ötlettel, parádés látványa és megkapó zenéje pedig könnyen megfogják az embert. A történetével is csak azért voltam szigorú, mert sok volt az ambíció körülötte, de egy értékelhető, kedves mese. Ugyanakkor mondanom sem kell, hogy ez kevés a halhatatlansághoz. A GRIS sokkal megragadóbb, a Lost Words pedig érzelmesebb, mint ez a játék, és ez csak két példa a számtalan, hasonló húrokat megpendíteni kívánó platformer és kalandjáték közül. Nem egy új koncepció, hogy hogy csodaszép hátterek előtt ugrálva mesélnek el nekünk megható történeteket, így pedig könnyen lehet, hogy az Aspire hamar feledésbe merül.
Cím: Aspire: Ina’s Tale
Kiadó: Untold Tales
Fejlesztő: Wondernaut Studio
Megjelenés dátuma: 2021. december 17.
Műfaj: platformer