Pár éve, amikor az Elden Ring megjelent, valahogy elmaradt belőle a kritika a GeekVilágon. Ennek legfőbb oka – ironikusan – az volt, hogy nem tudtam leakadni a játékról. Az első végigjátszásom valahol 120 óra környékén tetőzött. Ezután következett még egy, és még egy újabb nekifutás. Nemcsak hogy minden alkalommal más-más játékstílust próbáltam ki, de legnagyobb örömömre minden nekifutásra újabb és újabb rejtett zugokat fedeztem fel a FromSoftware legújabb üdvöskéjében. A Cenega közbenjárásának hála most ismét volt okom elzarándokolni a Lands Between vadregényes és veszéllyel teli kontinensére a Shadow of the Erdtree apropóján.
Ez a cikk tehát egyszersmind pótlás is. Ráadásul nem is kell túlságosan bő lére eresztenem, hiszen a DLC az alapjáték minden erényével rendelkezik. Sőt, út közben még pár kellemetlenségét is sikerült kikalapálnia – igaz, nem mindet. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy az Elden Ring továbbra is az egyik, ha nem a legmagávalragadóbb nyílt világ, amihez valaha szerencsém volt. Emellett pedig még akkor is kiállok, ha levetkőzöm magamról a soulslike fanboy köntösömet.
Kőszikla, melyre házamat építem
Merthát a Shadow of the Erdtree alapjaiban véve mégiscsak egy kiegészítő. Egy elég combos kiegészítő, ami azt illeti – de erről majd később. És mint ilyen, nem tudna megállni a lábán kiváló alapok nélkül. És micsoda alapok ezek! Az Elden Ring volt Miyazaki eddigi magnum opusa. Fogta a FromSoftware idestova tizenöt éves formuláját, fényesre csiszolta, és berakta egy nagyalföld-méretű, többé-kevésbé teljesen bejárható világba.
Miyazaki és csapata néha megkapja, hogy ugyanazt a játékot adják ki újra és újra. És bár felületesen nézve az alapelemek valóban igen stabilan tartják magukat, figyelemreméltó az a kitartás és szakértelem, amivel lassan, de biztosan eljutottunk a Demon’s Soulstól az Elden Ringig. Ez akkor válik igazán szembetűnővé, ha gyors egymásutánban ugrunk vissza egy korábbi címhez. Amikor nagysokára ráuntam a játékra, visszahuppantam a Dark Soulsba, és egyenesen meghökkentő, hogy mennyivel lassabb és izgágább a harc és az általános játékmenet.
És bár tagadhatatlanul megvannak az előnyei a FromSoftware korábbi Souls játékainak – komótosabb bossdizájn, zártabb pályatervezés, melankolikusabb hangvétel -, ezek megítélése inkább egyéni ízlés kérdése. Ha azonban pusztán játékdizájn szempontjából vizsgálódunk, akkor nem igazán lehet kérdés, hogy az Elden Ring a klasszikus formula legletisztultabb, legcsiszoltabb iterációja. Ez még akkor is igaz, ha számításba vesszük ennek a receptnek az inherens furcsaságait, amiket Miyazaki szemmel láthatóan nem is akar megváltoztatni. Egyszóval fel volt adva a lecke a Shadow of the Erdtree-nek. Mert bár nagy kényelem biztos alapokra építeni, megpróbálni megfejelni az utóbbi évek egyik legnagyobb becsben tartott videojátékát bizony nem kis feladat.
Búval rakott bunraku
Természetesen a prezentáció továbbra is kifogástalan. Mai napig az Elden Ringet szoktam felhozni pozitv példaként, hogy hogyan lehet egy többé-kevésbé realisztikus grafikával megáldott játék látványtervezése mégis érdekes és kreatív. És ha lehet, a Shadow of the Erdtree csak még tovább emeli a lécet. A patinás, félig elhagyatott romokban, vagy a végtelenbe nyúló mezőkben továbbra is megvan egyfajta gyönyörű melankólia. Amiben azonban tényleg komoly előrelépés történt, az a fényezés. A DLC egyenesen lélegzetelállító árnyjátékkal festi meg minden egyes külső és belső terét. És még mintha a színhasználattal is valamivel merészebbek lettek volna a látványtervezők.
További kellemes meglepetés, hogy a Shadow of the Erdtree merészebben játszik a vertikalitással. Az alapjátékban is voltak egymásra rétegelt területek, de ezek legtöbbször belső terekben voltak tetten érhetőek. A kiegészítő ezzel szemben rendszeresen mutogat számunkra olyan helyeket, amiket egyelőre csak látunk, de nem áll módunkban elérni azokat. Ez pedig nem csak a szemnek kellemes, de folyamatos előremutató lendületet ad a felfedezésnek. És bár Todd Howard legendás “meg tudod mászni azt a hegyet” kummantása továbbra is kummantás marad az esetek jelentős többségében, végre a horizonton lévő kolostor nem csak délibáb.
A zenei körítés sem kevésbé igényes. Sőt, mintha a kompozíciók egyes helyeken merészebb eszközökhöz is nyúlnának, mint az alapjátékban. Továbbra is tartom, hogy a FromSoftware zenei repertoárja valahol a Bloodborne és a Dark Souls 3 környékén tetőzött. De a kiegésztő után már biztos vagyok benne, hogy Yuka Kitamura és csapata kiváló úton van, hogy hasonló magaslatokat üssön meg.
Túlbuzgó buzogányos
A Shadow of the Erdtree nem az a fajta DLC, ami alapjaiban értelmezi újra az alapjáték harcrendszerét, vagy központi játékmenetét. Hogy ez előny vagy hátrány, azt mindenki meccselje be magában. Nekem ez csak jó hír. Ahogyan már említettem, ez a legfluidabb, legélvezetesebb verziója a jól bejáratott Souls-harcrendszernek. Jó az ütésvisszajelzés, reszponzív az irányítás, és jól működnek a hitboxok is. Ami meg nincs eltörve, azt nem kell megjavítani.
A kiegészítőnek valójában már csak annyi dolga volt, hogy tovább bővítse a bevethető eszközök repertoárját. Ezt pedig a Shadow of the Erdtree szinte kifogástalanul teljesítette is. Pontos darabszámra nem tudom megmondani, hogy hány új fegyver, páncél, varázslat, talizmán és egyéb segédeszköz került be a játékba, de az biztos, hogy figyelemreméltó mennyiség. Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy ezek jelentős része ténylegesen hasznos vagy érdekes. Viszonylag kevés olyan képességgel vagy felszereléssel találkoztam a DLC-ben, ami csak ballasztnak van berakva.
Ott van mindjárt a nagy fekete buzogány, ami ellentámadáskor fénnyalábbal bántja az ellenfelünket. Vagy a kolosszális husáng, ami talán saját kategóriájában egyedüliként ki tudja véreztetni áldozatunkat. A kiegésztő nagy nyertesei egyértelműen a faith buildek lettek. Talán mindenki másnál több és jobb fegyvert és varázslatot zsákolhatnak be. Azért a többieknek sem kell elkeseredniük. Van itt izomemberekre szabott, túlméretezett kalapács és csilli-villi új katana a weebeknek. Talán a legrövidebbet az intelligence stat kedvelői húzták most. Érzetre hozzájuk érkezett a legkevesebb új játékszer. Cserébe legalább megkapták a játék talán legdurvább varázslatát az Inpenetrable Thorns képében. De mit ér ez a sok új játékszer, ha nincs min bevetni? Szerencsére a Shadow of the Erdtree új ellenfelekben sem szűkölködik.
Sárkány ellen sárkányfa
És végre elértünk ahhoz a ponthoz, hogy beszélnünk kell a bossokról. Szeretném előre kikötni, hogy nem fogok hosszas értekezéseket tartani arról, hogy túl nehezek-e a FromSoftware játékai, vagy hogy szükség van-e könnyített módra. Aki terméketlen, sehová nem vezető vitákba akar bonyolódni, az menjen Twitterre. Én szeretem, ha kicsit fáj. Még ennél is jobban szeretem, ha egy bitangnehéz boss végre összecsuklik előttem, lassan de biztosan normalizálódik a pulzusom, az adrenalin helyét pedig átveszi a szerotonin. Én ezért járok vissza újra meg újra nehéz játékokhoz.
Ezt az igényemet pedig a Shadow of the Erdtree maradéktalanul ki is elégíti. Sajnos mindjárt az első nagyobb boss az egyik legkevésbé kedvelt archetípusomból került ki. A táncoló oroszlánnal olyan harcolni, mintha egy túlsúlyos, túlstimulált macskát próbálnál kitessékelni a kamrából. Ez nem azt jelenti, hogy rosszul dizájnolt boss lenne, sőt! Érdekes és változatos támadásokat betanulni mindig élmény, csak nem szeretem, ha csipogós játéknak néznek. Szerencsére a későbbi ütközetek szinte teljes mértékben kárpótoltak.
Rellanával, a varázsharcossal vívott párbajnak kiváló ritmusa van, a borítón szereplő Messmerrel vívott harc szinte kifogástalan, és még Bayle-től, a túlméretes gyíktól sem kaptam agyérgörcsöt – pedig a kövér macska bossok után a sárkányoktól lesz még leggyorsabban hidegrázásom. Számomra a DLC bossok csimborasszója a Lord of Frenzied Flame volt. Nemcsak a prezentáció kifogástalan, de amikor ráéreztem, hihetetlenül élvezetes volt a haláltangó. És persze ott az utolsó boss, ami… nos, nehéz. Szörnyen kevés lehetőségünk van hibázni, hosszúk a kombók, sok az életereje, nincs nagyon gyengesége, és olyat csap oda, hogy a site of grace adja a másikat. De úgy érzem, hogy ez valahol elvárható is. Ez az Elden Ring legutolsó kihívása – hál’ istennek, mert az alapjátékot lezáró Elden Beast bossfight bizony hagyott kivánnivalót maga után. Mondjuk az input readinget hanyagolhatták volna.
Nagyobb, hosszabb, vágatlan
Először azt gondoltam, hogy terjengősebb lesz ez a cikk. De végül megállapodtam magammal abban, hogy a Shadow of the Erdtree – akárcsak elődje – úgy a legélvezetesebb, ha minél kevesebb infóval ugrunk bele fejest. A felfedezés örömét, a kudarc keserű ízét, és a siker nyújtotta eufóriát elsőkézből a legjobb megtapasztalni. A sztori, a helyszínek, a főellenségek mechanikái, és az apró adalékok önerőből történő felfedezése a játékélmény nem elhanyagolható részét szolgáltatják.
Azt mindenképpen érdemes kikötni, hogy akinek nem sikerült teljes testsúlyával beleesnie az Elden Ringbe, annak nem a DLC lesz a vízválasztó. Ez “csak” több, jobb és nagyobb. Ami még így is figyelemreméltó teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy az alapjáték minden idők egyik legmagasabbra értékelt videojátéka. Éppen ezért nem is értékelhetem rosszabbul, mint az elődjét.
Aki pedig hozzám hasonlóan imádta a nyílt világra rászabadított hamisítatlan Miyazaki-őrületet, az minden bizonnyal ezt is keblére fogja ölelni. Sok sikert az árnyékvilágban, és ne feledjétek: akárhányszor elbukhattok, nyerni viszont csak egyszer kell.