A következő Olvasónapló bejegyzésben egy magyar alkotással fogok foglalkozni, melyet tavaly adtak ki a Metropolis Media gondozásában. Vékony Krisztián Sors-algoritmus című regénye a Galaktika Start program részeként jelent meg, ami lényegében az elsőkötetes írók útjának egyengetését segíti. Így tehát hatalmas elvárásaim nem voltak a sci-fi regénnyel szemben. Az ingerküszöbömet viszont még így sem ütötte meg.
Vékony Krisztián első regényét helyén szerettem volna kezelni, elvonatkoztatva a lehető legtöbb szubjektív aspektustól. Nem volt könnyű dolgom, mert valamiért alapból nem jön be nekem a túlmagyarosított közeg. Ellenben például egy “orosz-ízű” alkotásnak (STALKER, Metro, Őrség-sorozat) megvan a maga bája és bizarr gyönyörűsége, ami magába szippant. Viszont számomra a magyar nevek, fővárosi helyszínek egyáltalán nem kerítenek hatásuk alá. Ezen az sem segít, hogy a szereplők megpróbálnak úgy viselkedni, mint valami menő hollywoodi filmben, sikertelenül (természetesen mindig vannak kivételek).
Az első arcba ugró kínos probléma pont ehhez kapcsolódik. A nem hihető szereplők hiteltelen párbeszéddel igyekeznek továbbgörgetni a döcögős cselekményszálakat. Minden karakter totál lényegtelen dolgokról beszél, nincs kémia egyikőjük között sem, és úgy egyáltalán: nem így beszélnek egymással az emberek, pláne nem a magyarok. Egy pillanatra sem hittem el, hogy Pesten játszódnak az események, nem lenne szabad ennyire túl romanticizálni sem a szereplőket, sem a várost, sem úgy általában a magyarságot, ha már az lenne az alkotás esszenciája, hogy hazai környezetben játszódnak az események. A fentebb említett orosz alkotások azért működnek, mert nem próbálnak másnak látszódni, mint amik; vérbeli, kelet-európai emberek által megélt/átélt eseményeket mesélnek el, melyek tükrözik az adott kultúra jellemzőit.
[h]Fölöslegesen túlbonyolítva[/h]
Szembetűnhet még, hogy minden túlságosan mesterkéltre sikerült. A túlbonyolított és ritka nevek sem teszik hihetőbbé a sztorit, bár be kell vallani, egy Kovács János sem lenne sokkal meggyőzőbb. Többször képzeltem el úgy a szereplők közti párbeszédet, mintha színpadon, teátrálisan elszavalták volna soraikat, ráadásul rendszerint elbeszéltek egymás mellett. Ha ezeken mégis sikerül túltenni magunkat, akkor kicsit elmerülhetünk a történetben.
[h]Éjjel-nappal Budapest[/h]
Nos, az alap felvetések szinte egytől egyig roppant érdekes témák, de mintha az író nem tudna velük mit kezdeni. Felvet egy halom kérdést, társadalmi problémát, amit otthagy a levegőben. Szó van itt a minden embert foglalkoztató sors-kérdésről, miszerint mi irányítjuk saját életünket, vagy van valamilyen befolyásoló erő. Illetve, hogy van-e egyáltalán sors. Néhány gondolat erejéig eltöprenghetünk az előre elrendeltetés témakörben is. Vajon van célunk a Földön? És ha van, akkor miért nem tudjuk meg egyértelműen, vagy ez is része az élet értelmének? De van még itt aktuálpolitikai gondolatmenet is rasszizmusról, bevándorló-kérdésről, terrorizmusról.
Ehhez még hozzájön maga a sztori kerete, a világ tehetséges embereit befolyásolni képes háttérben meghúzódó ügynökség. Létezik egy képlet, vagyis A KÉPLET, amivel az adott emberek sorsát variálni lehet.
Hú! Rengeteg a téma. Amik sajnos nincsenek kidolgozva. Sok mindenbe belenyúlt az író, de csak több kérdés maradt bennem, mint amennyi választ kaptam. Sok a paradoxon, sok a 90-es évekre, B-kategóriás világvége filmre és akarnok thrillerre jellemző monumentálisnak látszó klisé, melyek után végleg elveszíthetjük a fonalat.
Összességében tehát a Sors-algoritmus nem sikerült valami fényesre, mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy megtalálja megfelelő közönségét. Tiszta szívből nem tudnám ajánlani a regényt, de aki szereti az összeesküvéseket, a disztopikus jövőt, pláne mindezt magyar köntösbe bújtatva, annak megérhet egy próbát.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!