Mindig szeretem, ha egyes képregényszereplőket kirángatnak a megszokott környezetükből és valami egészen idegen világba rakják őket. A Spider-Man Noir pedig ékes példája annak, hogyan lehet a barátságos és közkedvelt Pókembert sokkal kevésbé családbaráttá, ezáltal a jól ismert karaktert érdekesebbé tenni.
A 2008 és 2009 között futó négyrészes képregényfolyam az 1933-ban, a Nagy Világválság időszakában, New Yorkban játszódik, ahol a Goblin gyakorol egyeduralmat az egész alvilág fölött. De igazából félelemben tart mindent és mindenkit, illetve a zsebében van a fél város. Aki pedig szembeszegül vele, az egészen biztos nem ússza meg ép bőrrel.
Így járt Peter Parker nagybátyja, Ben is. A fiú talál rá a szétmarcangolt holttestére és nem kell sok, hogy a nyomok visszavezessenek a Goblinhoz. Időközben a Daily Bugle-nél kezd dolgozni Ben Urich szárnya alatt, aki bevezeti a város fájdalmas valóságába. Urich maga sem szent: heroinfüggő és morális iránytűje sem jellemzően a jó irányba mutat.
Peter egyre frusztráltabb lesz a sok szennytől, ami a szeme elé tárul és az igazságérzete sem hagyja nyugodni. Egy alkalommal, amikor az Enforcers nevű bűnbanda találkozóját hallgatja ki, egy rejtélyes Pók bálványból elszabadult pókhorda egyik tagja megcsípi, amitől különleges képességekre tesz szert.
Ezekkel az új adottságokkal végre felveheti a küzdelmet a Goblin és bűnszövetkezete ellen, de egyértelműen sokat kell még tanulnia arról, hogyan is kéne hősnek lennie.
[h]Sötét város[/h]
A négyrészes sorozat története, – melyért David Hine volt a felelős – több csavart is tartalmaz, melyekről spoilerek elkerülése végett nem ejtek szót. Annyit viszont elárulhatok, hogy a sztori bizonyos részei nagyon erősek és emiatt fiatalabb korosztálynak semmiképpen nem ajánlanám. Alapból a hangulat és atmoszféra nagyon sötét (Noir — mi más lenne?), a szereplők mind sárosak valamilyen szinten, és a környezetből adódó nihilista felfogás egyértelműen nem teszi könnyen fogyaszthatóvá a Spider-Man Noirt.
A képregény ismerős szereplőket vonultat fel, de mindegyiket sikeresen helyezte át a korszellemnek megfelelően. Sokszor olyan érzésem volt, hogy pontosan így viselkedne Jameson, Urich, vagy akár a Goblin a 30-as évek Amerikájában.
[h]Verdikt[/h]
Még ha Marko Djurdjevic rajzai nem is mindig kiemelkedők, azt meg kell hagyni, hogy kiváló hangulatot teremtett a paneleken. Pókember fekete, kezdetleges ruhája baromi jól néz ki, nem véletlenül lett ikonikus ez a szett, ami visszaköszönt az elmúlt évek videojátékaiban, illetve az Irány a Pókverzum című animációs filmben, de kameózott egyéb képregények lapjain is.
Aki egy kicsit szeretne elszakadni a klasszikus Marvel-képregényektől, azoknak nyugodt szívvel tudom ajánlani a Spider-Man Noir első négy számát. E sorozat után szintén négy füzettel jelent meg 2009 és 2010 között a Spider-Man Noir: Eyes Without Face, illetve 2020-ban 5 résszel tért vissza a sorozat.
Összességében a Spider-Man Noir egy frissnek ható történet során mutatja be Peter Parker Pókemberré válását, és a korabeli New York bűntől mocskos világát. A sötétebb hangulat is remekül áll nem csak a címszereplőnek, de mindenki másnak is. A sztori kellően csavaros és a készítők jól játszanak a noirra jellemző eszközökkel is. A rajzok általánosságban jól illeszkednek az atmoszférához, de néhol tettenérhetők elnagyolt, felszínes skiccek, amik sajnos ki tudnak rántani az élményből.