Valamikor ma éjszaka élesedik a Starfield a különböző online boltokban, na meg a GamePass szolgáltatásban. Persze ez csak akkor igaz, ha valaki nem kente meg még pár zöldhasúval az Xboxot, és fizetett be még cirka tízezer forintot öt napnyi korai hozzáférésért. Én egyrészt gyónni jöttem. Gyónom, hogy szégyenszemre elcsábított Todd Howard tagadhatatlan sármja. Szeptember elsejével nekivágtam a galaxisnak, hogy megnézzem, mit fakított ezúttal a Bethesda.
Volt azonban egy nagyon kézenfekvő oka is, hogy befizettem early accessre. Ez pedig nem más, mint hogy leadjam a drótot az olvasóknak. Na nem arról, hogy jó-e a Starfield. Ennek a definitív megválaszolása még jópár órába bele fog telni. Jelenleg valahol 30 óra környékén ketyeg a mentésem. Ennyi idő alatt arra volt időm, hogy öt darab csillagrendszert fedezzek fel – azokat sem teljesen – a nagyjából ötvenből.
Arra azonban már most tudok válaszolni, hogy kinek érdemes belevágni ebbe a játékba, és ki jár jobban, ha távol tartja magát tőle. Mert bár a Starfieldnek tagadhatatlanul megvannak a maga érdemei, úgy érzem, hogy a Todd által tervezett élmény eléréséhez rá kell állni egy bizonyos hullámhosszra. És bár a GP miatt nem kell feltétlenül 70 (HETVEN) eurót kiadni, hogy kipróbáljuk a játékot, itt bizony szignifikáns időbefektetésre is szükség van, ha rá akarunk jönni, hogy szórakoztat-e a Starfield végtelensége.
Kutyából nem lesz szalonna
Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, ha mindjárt a cikk elején kijelentem, hogy ez egy Bethesda RPG annak minden előnyével, és legtöbb nyűgével együtt. A karaktermodellek továbbra is úgy néznek ki, mint akiket gyurmából raktak volna össze. Csak most már van pár NPC, aki nagyon jó minőségű gyurmából vannak, és néha, ha megerőltetik magukat, még emberi érzelmeket is ki tudnak fejezni. Az arcmimika továbbra is kicsit robotikus, de mindenképpen becsülendő a fejlődés például a Fallout 4-hez képest.
Ami azt illeti, az RPG-rendszer és a crafting alapjait majdhogynem egy az egyben átemelték a Fallout 4-ből. Ez ízléstől függően lehet pozitívum, vagy negatívum is. Számomra eddig kielégítőek az RPG-opciók, és az előmeneteli rendszeren is igazítottak annyit, hogy megfelelően személyre tudom szabni a karakteremet. De azt azért mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy a Starfield karakterépítési opciói így is messze elmaradnak a keményvonalas RPG-ktől. Nagyjából ugyanezt tudom elmondani a craftingról is azzal az apró lábjegyzettel, hogy a különböző bolygókon létesített helyőrségek összekötése nem túl intuitív, és egyelőre hagyom is a francba, amíg át nem szellemülök a feladathoz.
A lövöldözés viszont hatalmasat javult a korábbi játékokhoz képest. Lehet, hogy tényleg volt benne valami, amikor arról beszéltek, hogy áthívnak pár havert a MachineGames-től, hogy rázzák gatyába az FPS mechanikákat. A fegyvereknek jó a visszajelzése, kielégítő a hangja, és konzisztensen szórakoztatók a tűzharcok. Innentől csak álmodni merek róla, hogy milyen elképesztő lenne, ha mindennek tetejébe a mesteréges intelligencia sem lenne buta, mint egy marék szárított lepke.
Ígérem, hogy ezeket a rendszereket mind részletesen ki fogom tárgyalni egy teljesértékű kritikában. Egyelőre legyen elég annyi, hogy az alapvető formulán nagyon sokat kalapáltak. De emögött a kijelentés mögött mintegy árnyékként tornyosul ennek a résznek az első mondata. A Starfield továbbra is ízig-vérig Bethesda. És akármennyire is kifényezik az alapköveket, a szervezetem kíván egy patika új házat.
NASA-géppel könnyebb
Azt hiszem, hogy mielőtt belevágnánk a teljesítménybe és a hibákba, két dolgot kénytelen vagyok kikötni. Az egyik, hogy kizárólag a saját tapasztalataimról tudok nyilatkozni. Nyilván ez bármilyen kritikánál igaz, azonban a Starfield esetében erős a gyanúm, hogy igen nagy a szórás mind a technikai teljesítmény, mind bugok tekintetében. A másik, hogy a játékot egy viszonylag erős gémer PC-n teszteltem. Nagy vonalakban a setup egy RTX3080-as VGA-ból, i9-9900-as prociból és 16 giga DDR4-es ramból áll.
A fenti hardveren a Starfield az esetek túlnyomó részében tükörsimán futott. Csaknem az összes beállítást maximumra húzva, 1440p felbontáson az FPS-em valahol 85 és 90 között átlagolt. Zsúfoltabb területeken felülről közelítette a 60-at, de ekkor sem sokszor nézett be alá. Normál körülmények között a legalacsonyabb mért képkockaszámom 55 volt.
Talán két esetről tudok beszámolni, ahol komolyabb terhelésnek volt kitéve a rendszer. Mindkettőnél zsúfolt környezetben zajló tűzharc közben történt több robbanás mellettem, és egy rakás lézer cikázott át a képernyőn. Itt már szemmel is észrevehető volt, hogy 50 környékére esett az FPS. Ez két alkalommal történt meg a cirka harminc órás végigjátszásom során, szóval elmondható, hogy a Starfield teljesítményével nem volt problémám.
Buggyman
A másik sarkalatos pont a bugok kérdésköre. A legtöbben – köztük én is – arra számítottak, hogy a céges hagyományt tovább örökítve a Starfield is teli lesz bugokkal. Párszor el is mondtam podcast és Easy Mode epizódokban, hogy a legoptimistább eshetőség az, hogy a játékban legfeljebb vicces, és nem a játékélmény befolyásoló hibák lesznek.
Azt azonban a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy harminc óra elteltével négy darab konkrét hibát tudok összeszámolni. Nem csalok, tényleg striguláztam. Ezek közülis három bug csak egy-egy alkalommal került elő. NPC-k lebegtek a levegőben, elcsúszott a szinkron és a szájmozgás, vagy egy NPC a szék mellett ült a levegőben lebegve. Az egyetlen ténylegesen bosszantó bug az, hogy az expedíciókon velem tartó robot, Vasco néha csak legyökeredzik az űrhajó tövében, és nem hajlandó velem jönni. Nagyon kár, hogy a fentiek közül ez az egyetlen olyan hiba, ami konzisztensen visszatér.
A magam részéről azonban kijelenthetem, hogy a Starfieldes végigjátszásom egész eddig meglepően bugmentes volt. Pontosan tudom, hogy nem érdemel különösebb vállveregetést a Bethesda, amiért végre teljesítette az abszolút minimum elvárást, de maradt még bennem egy kevés a pedagógusvérből. Kicsit olyan ez, mint amikor az örökös rossz tanuló végre összehoz egy erős hármast. Van még hova fejlődni, de értékelem az erőfeszítést.
Járt utat váratlanért
A Bethesda továbbra sem tud túl érdekfeszítő főküldetéseket írni. A játék írói teljesítményének és küldetésdizájnjának krémje a kisebb, és kevésbé kicsi melléksztorikban keresendő. Mintha ebbe Todd csipetcsapata is beletörődött volna. A Starfield főküldetése sok esetben nem is érződik főküldetésnek. Inkább csak egy jól behatárolt ösvény, amin keresztül nagy vonalakban bemutatják a világot és az alapvető mechanikákat.
A mélyebb világépítéshez és ez érdekesebb sztorikhoz a mellékküldetéseket kell felkeresnünk. Márpedig itt azért vannak jó narratívák, és egy meglepően átgondolt világ. A nagyobb frakciók küldetései kivételesen jól meg vannak írva, és eszem ágában sem volt felállni előlük. Valamint továbbra is van a Bethesda küldetéseinek egyfajta fura bája. Tudjátok, amikor egy látszólag teljesen átlagos rutinmelóra indulsz, aztán fél úton átcsap valami teljesen váratlanba, és elkezd kötéltáncolni a bugyuta és a komoly határmesgyéjén.
De elismerem, ezeknek a pillanatoknak a felleléséhez kicsit fel kell túrni a játékot. Csak most nem egy taligányi lócitromból kell kiszemezgetni a mazsolákat. Helyette egy konténernyi murvából kell kiválogatni a dunakavicsot. Utóbbi egyértelműen kevésbé forgatja fel a gyomromat, cserébe sokkal időigényesebb.
Csillagközi infláció
Csak hogy visszhangozzam az előző rész első mondatát: Bethesda továbbra sem tud túl érdekfeszítő nyitányokat készíteni. Bevallom, lényegesen viselhetőbb a kezdés, mint a Fallout 4 félórás tökvakarása a bunkerben, majd a pár órás mézesmadzag-húzgálás, mire ténylegesen elindul a játék. Cserébe a Starfield felvezetése nagyságrendekkel hosszabb ideig tart. Valahol a hatodik óra környékén éreztem azt, hogy a főküldetés elengedi a kezemet, és alkalmam van önállósodni. Ez azonban egy közepesen kellemetlen hat óra volt, és abszolút nem kívánkozott leülnöm a játék elé.
Aztán a kézhez kapott szabadságot kihasználva szinte céltalanul nekiindultam a kozmosznak, és valami kattant. Leszálltam egy apró, kietlen holdon eredetileg azzal a céllal, hogy egy kis vasat bugázzak. Elvégre nem kell az senkinek, nem mintha bárki lenne a hatszázezer kilométeres körzetemben. És ott, a közel zéró gravitációban ugrálva a sziklás pusztaságban végre összeértek az ízek. Inon Zur aláfestő zenéje, ami addig egyáltalán nem győzött meg, összefonódott az elhagyatottság érzésével. Egész idillien magányos volt. Akkor realizálódott bennem, hogy máshonnan próbáltam megfogni a Starfieldet, mint ahogy jól esett volna neki. Márpedig ennek a játéknak egy nem elhanyagolható része relaxációs gyakorlat.
De gyeplő hiányában rövidesen ráakadtam a kis, elszórt cukorkákra, amiket a fejlesztők elrejtettek a galaxisban. Egy elhagyatott űrállomáson újraélhettem az Alien filmeket, találtam egy botanikuskertet egy lakatlannak hitt bolygón, és találkoztam egy űrhajós telefonbetyárral is. Szóval van itt szórakoztató tartalom bőven, a kérdés csak az, hogy megtaláljuk-e.
Hogy a Starfield flow-élménye meddig fog kitartani, az jó kérdés. Mikor tűnik fel, hogy a fent említett események ismétlik önmagukat? Mikor fogyok ki szórakoztató melléktevékenységekből? Mikor dől össze a hatalmas, változatos univerzum illúziója? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem tudok választ adni. Az azonban biztos, hogy a cikk írásának idejében nem fogcsikorgatva, hanem kimondottan lelkesen fogok visszaugrani a játékba.
