Újra megnyitotta kapuit a Steam Game Festival, a Steam visszatérő demókavalkádja, ahol mindenféle indie játékok demóit próbálhatja ki a nagyérdemű. Úgy gondolom, hogy már csak azért is érdemes egy ilyen kezdeményezésre figyelni és támogatni azt, mert a demók nagyon fontos indikátorai a fejlesztők őszinte kommunikációjának – és amúgy is rég kivesztek a mainstream játékiparból. Ha valaki viszont nem ennyire altruista, akkor is érdemes ránézni ezekre a rövid bemutatókra, hátha megtetszik egy-kettő. Aki mégsem szánná rá magát, esetleg nincs elég ideje, ismét megnézem a harmadikától kilencedikéig tartó fesztivál néhány kiállítási darabját, hogy segítsek a választásban.
Egy húzásra akartam megírni ezt a cikket, beletömörítve minden érdekesebb darabot, de sajnos (vagy szerencsére?) olyan eszméletlen mennyiségű kipróbálható demó van, hogy kénytelen leszek két részletben rátok borítani az áldást. Eddig is átrágtam magam nagyjából huszonöt játékon, és még csak a második kategóriánál tartok.
[h]Retro Machina[/h]
Kis, izometrikus logikai akciójáték, nagyon laza harcrendszerrel és piszkosul igényes, kézzel rajzolt látványvilággal. A játékmenet egyértelműen a Bastiont idézi, de annál azért gyérebb felhozatalban. Itt vannak a kötelező fejlesztések, a nem-lineáris progresszió, és az összeszedhető iratokból összeollózható háttérsztori – ez utóbbi lehet talán a játék nagy dobása, mert minden más aspektusa közepes, vagy gyenge. A nagy csavar, hogy ellenséges robotokat tudunk irányítani, de első ránézésre ez sem dobja meg túlságosan a játékot. Nem hiszem, hogy bankot fognak robbantani, de árkategóriától függően érdemes lehet elvinni egy körre.
[h]Lust From Beyond[/h]
Hihetetlen, hogy egyes horrorjátékok 2021-re sem voltak képesek kikászálódni az Amnesia árnyékából. Legyünk őszinték: ez egy Amnesia-klón; tudjátok, az a lámpáshordozós, logikai feladatos horrorkaland, amit ezerszer láttunk már az utóbbi tíz évben. Nem néz ki rosszul, cserébe az animációk és a kameramozgás is feltűnően darabos, a feladványok pedig vagy a teljesen idióta, vagy a végtelenül triviális kategóriába esnek. Egyetlen mentsége, hogy tele van csöcsökkel meg péniszekkel – bár nem tudom, hogy pontosan melyik az a réteg, aki két rárántás között valami torzszülöttől akar menekülni – de hát ez is elkészült. Mindennek tetejébe kétszer lecsapta a gépem. Mindenkit óvatosságra intek.
[h]Foregone[/h]
Ez a játék technikai szempontból egy csoda; a pixelesített látványvilág ellenére az animációk olyan simák, mint egy orvosi lézerrel lekerekített babapopsi. Kicsit a Dead Cellsre emlékeztet – jó eséllyel ugyanazzal a technikával is készült az animáció, azaz hogy 3D-ben animáltak mindent, majd mesterségesen pixelesítették a látványt.
Játékmenet szempontjából egy akció-platformerről beszélünk nagyon enyhe metroidvania beütéssel. Különböző fegyvereket és páncélokat szedhetünk össze kalandjaink során, és mind ezeket, mind egyéb képességeinket fejleszteni tudjuk, hogy hatékonyabban vágjuk át magunkat az ellenfeleken. Jól kigondolt rendszerek, élvezetes játékmenet; egyetlen kivetnivalóm, hogy ez utóbbin picit lehetne gyorsítani. Impresszív, ment a kívánságlistára.
[h]Bloodroots[/h]
Szereted a Hotline Miamit? A Westernt? Esetleg csak mindig arról álmodtál, hogy egy játékban külön animáció legyen arra, hogy a karaktered agyonver valakit egy répával? Na, akkor ezt a játékot neked találták ki!
A Ghostrunner, vagy a Katana Zero mintájára mind ellenfeleid, mind a karaktered egyetlen ütéstől fűbe harapnak, így a játékmenet tömény adrenalinbomba, ráadásul mindenféle tereptárgyat használhatsz, hogy kreatívabbnál kreatívabb módokon döngöld főbe a rosszfiúkat. Itt ráadásul különös figyelmet szenteltek annak, hogy a különböző improvizált fegyverek mindegyike máshogyan viselkedjen. Persze van a sima husáng: felvesz, leüt, eldob taktikával, de például az elhajított kocsikerék pattog az ellenfelek közt, a hordóra felpattanva pedig több embert is le tudunk dózerolni gyors egymásutánban. Nagyon jó móka, szintén ment kívánságlistára.
[h]No Place for Bravery[/h]
Gyors egymásutánban két darab 2D-s soulslike játékba is belemélyesztettem a fogam. A kettő közül egyértelműen a No Place for Bravery nyerte el a tetszésem. Brutális, piszkosul nehéz, de fair harcrendszer, érdekesnek tűnő sztori, a látvány pedig valami fenomenális. Ismertek, tudjátok, hogy odavagyok az igényes pixelgrafikáért, de ez a játék valami teljesen új szintre emeli a raszteres látványt.
Egyébként a játék kipipálja a soulsike zsáner legfontosabb ismérveit – checkpoint rendszer, a karaktered halála esetén újraéledő ellenfelek, kitérésre és blokkolásra épülő közelharc – és mindezt kimondottan jól csinálja. Talán egyetlen kifogásom, hogy feleslegesnek tartom minden egyes ellenfél kivégzését az életerejük leverése után – az első pár alkalommal élvezetes végignézni, ahogy főhősünk véres részletességgel keresztülvágja a démonokat, de pár másodpercenként ismétlődve elveszíti az erejét a dolog. Mindenesetre betáraztam ezt is a kívánságlistámba.
[h]Unsouled[/h]
Az Unsouled távolról sem annyira jól átgondolt soulsike, mint az előző bekezdésben említett játék. Már a látvány sem ragadott meg annyira, de sztoriból sem csepegtettek annyit, ami első körben felkeltette volna az érdeklődésemet.
Mindezt súlyosbítják azzal, hogy a souls zsáner jól kigondolt, egyszerű, de szigorú harcrendszerét felhígították mindenféle speciális képességgel, meg harci varázslatokkal, meg a Manyi néni térdprotézisével, amitől az egész kicsit zavaros lesz. Ezt még toldjuk meg azzal, hogy sok esetben az ellenfelek támadásai totálisan kiszámíthatatlanok. Ha egy soulsike játékban nem úgy érzem, hogy egy halál csak az én hibám volt, akkor valami nagyon félrement. Majd meglátjuk, hogy a teljes játék tud-e valamit javítani ezeken. Addig is csak a műfaj legnagyobb rajongóinak ajánlom a próbálkozást.
[h]Viscerafest[/h]
Oh, bébi! Retro FPS pixelgrafikával, idióta sztorival, és fénysebes játékmenettel? Már meg is vettek kilóra. A Viscerafest bizonyos helyeken egy lélekőrlően nehéz játék tud lenni, de mivel én szeretem, ha fáj, pont szíven talált. Ha valaki játszott a pár éve megjelent Project Warlockkal, na ez pontosan olyan, csak mind a sebesség, mind a nehézség fel van tekerve a maximumra – és akkor még csak nem is a legnehezebb fokozaton játszottam. Az ellenfelek dizájnjai egy kicsit idiótára sikerültek; bár nem tudom, mit panaszkodom, elvégre a történet az, hogy egy galaktikus fejvadász, mutáns cicababa a pasijának akar jegygyűrűt szerezni. Ja, ENNYIRE idióta a sztori. A játékmenet odabasz mondjuk. Kívánságlistára került.
[h]Chickory[/h]
Oké, szóval az alapfelállás az, hogy egy világban, ahol mindenkit a kedvenc ételéről neveztek el, karakterem, Pacal, a világot kifestő művész takarítója. Egy nap elszíntelenedik a világ, a művész pedig szőrén-szálán eltűnik, így ránk hárul a feladat, hogy különböző logikai feladatokat megoldva újraszínezzük a világot, és megtudjuk, miért történt mindez.
A Chickory egy szívmelengető kis logikai játék olyan karakterekkel, akikbe azonnal beleszerettem. Ami a legmeglepőbb volt, hogy a demó végén hozzám vágtak egy főellenséget is, ami teljesen felkészületlenül ért, de ettől függetlenül kellemes meglepetés volt. Félve merek ilyen nagy szavakkal dobálózni, de egy kissé az Undertale-t idézte ez a játék, de nem akarom elkiabálni, várjunk a további ajnározással a teljes megjelenésig. Addig is ment a kívánságlistámra.
[h]Shady Knight[/h]
A Shady Knight egyértelműen a Ghostrunner nyomdokaiba akar lépni, és teszi ezt több-kevesebb sikerrel. A látvány kellőképpen stílusos, absztrakt és egyszerű, így a láthatóság minden esetben tökéletes. Ellenben az ellenfelek megöléséhez több ütésre is szükség van, és a karakterünk sem harap fűbe azonnal, ahogy találat éri. Ez papíron lehet, hogy jó ötletnek tűnt, de sajnos sokat elvesz a harc dinamikájából.
Kis plusz, hogy a környezet bármely elemét használhatjuk az ellen lemészárlására – belerúghatjuk őket szöges falakba, hordókat dobhatunk rájuk, a mélybe lökhetjük őket; szóval ha mást nem, azt el tudom mondani, hogy nagyon sokféleképpen lehet játszani. További probléma viszont, hogy sokszor nem teljesen egyértelmű, hogy a platformingnál mit szeretne tőlünk a játék – ez tovább lassítja a játékmenetet, és a Ghostrunner tömény adrenalinlökete helyett sokszor kell megállni gondolkodni. Buta vagyok, ütni akarok! Egyelőre várok még ezzel a címmel megjelenésig.
[h]Almighty: Kill Your Gods[/h]
Ez a játék jelenlegi állapotában egy tizenkét gigabájtos katasztrófa. Nem nagy talány, hogy a Breath of The Wild – Genshin Impact tengelyen kíván mozogni, azonban ezen az úton sikerült belecsúszni minden lehetséges gödörbe. A játék elején két “karakter” közül választhatunk, de sajnos nem tudtam megfejteni, hogy mi a különbség a kettő között. Egy rövid bevezető után a játék bedob minket egy nyílt világba, ahol névtelen, piszkosul unalmas vizuális dizájnnal megalkotott varázslókat meg lovagokat kell leölnünk, és az egészhez semmilyen kontextust nem kapunk.
Mindennek tetejébe a harcrendszer szörnyű, az animációk bénák, a közelharc kibírhatatlan, amikor megütjük az ellenfeleket, össze-vissza repülnek, majd hosszú másodpercekig kell várni, míg feltápászkodnak, hogy aztán tovább sebezhessük őket. A játék fizikája emberiség ellen elkövetett vétek, mintha a karakterem a holdon próbálna breaktáncolni. A játék a legsötétebb, céltalan, kínai MMORPG-ket idézi. Óva intek mindenkit tőle.
[h]Loop Hero[/h]
A Devolver Digital gondozásában készül ez a játék, ami zsánerek fura egyvelege. Nehéz is elmagyarázni, hogy mi ez pontosan. Talán úgy lehetne legjobban behatárolni, hogy egy kártyagyűjtögetős roguelite, körökre osztott stratégiai elemekkel. Az alapkoncepció, hogy karakterünk köröket tesz a pályán, miközben mindenféle szörnyekkel harcol.
A harcokra közvetlen befolyásunk nincs, ezek automatikusan lejátszódnak, azonban a szörnyekből felszedett tárgyakkal segíthetjük a főhőst. Az alaptárgyakon kívül kapunk még kártyákat, amiket a pályára helyezve különböző bónuszokat adhatunk karakterünknek, esetleg több szörnyet helyezhetünk a pályára, vagy nyersanyagokat gyűjtögethetünk. Ezekre azért van szükség, mert a bázisunkra visszaérve mindenféle fejlesztést vehetünk belőlük. Az egész játék egy logisztikai fejtörő, ahogy próbálunk minél több szörnyet lepakolni a pályára, hogy maximalizáljuk a jutalmakat, mindeközben pedig figyelünk rá, hogy hősünk ne halálozzon el.
Ez így leírva tudom, hogy nagyon zavaros (legközelebb videót csinálok, eskü – szerk.), de játék közben tökéletesen fonódnak össze a játékmechanikák, és szörnyen élvezetes élményt nyújtanak. A látvány, a hangok és az egész atmoszféra esszenciálisan retró, leginkább az eredeti Rogue-ot idézi. Ment is kívánságlistára.
[h]Children of Silentown[/h]
A Children of Silentown műfaját tekintve egy point-and-click kalandjáték, ahol logikai feladatokat kell megoldanunk kulcs-zár mechanikák mentén. Nem nyújt semmi újat vagy túl érdekeset, talán a látványt leszámítva. Az atmoszféra ellenben a helyén van, és az egész játék kicsit olyan, mintha Tim Burton újrarendezte volna a Stranger Things-et. Nem érzem úgy, hogy ez egy kötelező darab lesz, de a műfaj szerelmesei talán megtalálják benne a számításukat.
[h]Lunark[/h]
A Lunark olyan, mintha az eredeti Prince of Persiát sci-fi környezetbe helyezték volna. Nagyon régies stílusú platformer, ahol ügyességi és logikai feladatokat kell megoldanunk ősi tárnákban, a Holdon. A látvány és a hanghatások – a zenét és beleértve – megnyerően retrók, kiváló throwback lehetne, azonban van egy hatalmas problémája. A bemeneti késleltetés totálisan elrontja az élményt. Előfordult, hogy már teljesen elengedtem a kontrollert, a karakterem viszont rendületlenül menetelt jobbra. Ez sok frusztrációhoz és halálhoz vezetett, míg végül nem tudtam befejezni a demót. Ha a teljes megjelenésre sikerül ezt javítani, akkor egy kellemes akció-platformer kerekedhet belőle.
[h]Happy Game[/h]
Vannak rémálmaid? Nem? Ha igényled, akkor a megtévesztő címmel érkező Happy Game elintézi, hogy legyenek! Műfaját tekintve egy logikai kalandjáték nagyon felzaklató látvánnyal. Kicsit a régi Newgroundsra emlékeztet a Toast Boy meg a Salad Fingers sorozattal meg a többi elborult baromsággal. Nagyon gyanús, hogy a játék a teljes verzióban majd gyerekkori traumákat dolgoz fel elég absztrakt szimbolizmussal. További plusz, hogy egy olyan horrorjátékot is találtam, amitől nem megijedtem, csak szörnyen kellemetlenül éreztem magam. Kicsit óvatosan, de ez is felkerült a kívánságlistámra.