Stephen King az egyik olyan rocksztár író, akit aligha kell bemutatni bárkinek is. Még akkor sem ismeretlen a neve, ha egyébként az olvasó nem mozog horror-közegben. A hihetetlen mennyiségű eddig megjelent művei közül számtalan lett ilyen-olyan módon híres, vagy felkapott. És hát a pszichológiai horror nem minden, mindig voltak kicsapongásai. Elég csak a Setét Torony sorozatot felhozni példának, ami az erős fantasy ráhatás mellett hozta a Mester jellemzőit.
Nem idegen tehát Kingtől, ha kicsit kísérletezni kell másban is. Mondjuk jelen bejegyzés kötetei nincsenek is annyira messzire a horrortól. A Hodges-trilógia legtöbbször klasszikusabb krimi-thrillerként viselkedik, később behozva némi természetfelettit.
[h]Mr. Mercedes[/h]
A háromrészes sorozat nyitókötete a Mr. Mercedes, szerintem mind közül a leghatásosabb és legjobban megírt darab. Tele van drámával, kemény jelenetekkel, következetes cselekménnyel és egy parádés “gonosszal”. A törvény jó oldalán álló karakterek eleinte nem igazán tetszettek, úgy gondoltam King azért tud ennél jobbat is. Bill Hodges, a nyugalmazott rendőr kissé sótlan volt, de a szomszéd Jerome is abban merült ki, hogy fekete és ért a számítógépekhez. Aztán a későbbiekben főbb szerepet kapó Holly Gibney karaktere sem volt túlságosan kidolgozve; szintén ért a számítástechnikához és feltehetően autista.
Brady Hartsfield viszont hozta King eszköztárát és a tőle elvárt szintet. Elvetemült, megtébolyodott, paranoiás, mindenre elszánt beteg elme, aki kiváló nemezisévé válik az idős exnyomozónak.
Később végül a többi szereplő szintjén is sikeresen rámcáfolt az író, hiszen a harmadik kötetre mindenki kibontakozik és hihető, igazán emberi szereplőkké válnak. Mármint többnyire. De a Mercedeses gyilkos önmagában elvitte a hátán a műsort, ehhez talán kétség sem férhet.
Mivel a trilógiáról egyben szeretnék véleményt formálni, nem mennék bele a csavarokba, vagy spoileres történetmesélésbe. Hiszem, hogy a Hodges-trilógia egy nem kiemelkedő, de jó sorozat. King legtöbbször hozta a formáját, habár a három kötet ígyis soknak hat, kicsit fel lett duzzasztva. Rengeteg az üresjárat, nagyon sok mindent ki lehetett volna hagyni. De ez azt hiszem jellemző kritikája az írónak.
[h]Kicsapongó következetesség[/h]
A három kötet furcsán épít egymásra, folytatásként nem biztos, hogy jól működik mind az Aki kapja, marja és az Agykontroll. Tény, hogy a mostoha középső rész nem túl emlékezetes, és noha nem annyira régen olvastam, lényegében halvány fogalmam sincs, mi történt benne. Így hát újra belelapoztam, meg utánanéztem és hellyel-közzel minden beugrott. Tulajdonképpen egy viszonylag erőltetett belepréselése a Mercedeses gyilkos által okozott traumák hatásainak. A történetnek kb semmi köze nincs az első részhez, végül aztán csak összeérnek a szálak, de kimondottan izzadságszagú a végeredmény.
Tehát ha az Aki kapja, marja nem létezne, valószínűleg akkor sem lennénk kevesebbek. De sajnos nem is tudom azt mondani, hogy nyugodtan ki lehet hagyni, mert a végső lezárás szempontjából akár még fontosnak is mondható.
Ami valamennyire érdekessé tette a második kötetet, hogy kvázi pillangóhatásként nem tudhatjuk, hogy egyes események milyen hatással lesznek mások életére, azok utána milyen megpróbáltatásokon mennek keresztül.
Végül pedig az Agykontroll zárja a trilógiát, ami már szorosabban épít az első rész történéseire. Újra előkerülnek a fő szálból ismert szereplők, események. Igazi krimi-thriller alakul ki, már ami a cselekményt illeti. Kingnek sikerült izgalmasan és érdekfeszítően megírni majdnem végig az egész könyvet, csupán az dobott ki a hangulatból rendszeresen, hogy elhagyta a realitás talaját.
Behozta a természetfelettit az utolsó könyvbe, aminek nem láttam semmi értelmét. Mármint a történet szabályai szerint alkalmazkodik és éppen beleillik a közegbe, de engem mégsem tudott magával rántani.
Főleg ott borult a bili, amikor King megpróbált technikai és “infós” kütyüket erőltetni, amitől szimplán csak hiteltelenné vált a cselekmény. És az ebből fakadó, akár tanulságnak is mondható ökörség sem a legjobban lett megközelítve. Igen, King nagyszerűen tud tárgyakat ijesztő emberi vonásokkal felvértezni (Felnőni szívás – Christine (1983) Filmajánló), de itt inkább volt röhejes, mint vérfagyasztó.
Összességében tehát a Hodges-trilógia egy közepesnél valamivel jobb thriller, ami rettenetesen kicsapongó mind minőség, mind történet szempontjából. Az első és a harmadik kötet koherens, a sztori jól működik, míg a második rész alig kapcsolódik. Viszont utóbbi rávilágít társadalmi kérdésekre, ami gondolkodásra ösztönözheti az olvasót (jobban, mint az utolsó rész a “kütyü rossz ,értem?!” tanulsága). A szereplők hosszú utat járnak be, mire emlékezetessé, vagy jól megírttá válnak. A zárókötet izgalmas, pörgős thriller, de ott meg a történet és a tetőpont vágja maga alatt a fát.
Kingre jellemző, hogy letehetetlen olvasmányokat kreál, és ez alól ezek a könyvek sem kivételek. Lehet bármennyi hibája, írhat akármennyi hülyeséget, valahogy képes még mindig odaszögezni a figyelmemet, és még mindig zabálom az oldalakat.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
