Egyszer volt, hol nem volt, élt egy ex-tanár valahol az érparti mocsár és a Köd-dombok lába között. Egész nap csak mágikus tükröket bámult, amiken keresztül nemlétező világok titkait kutatta. Egyszer aztán Gabéliusz villámmágus, főhősünk régi ismerőse telepostával ajándékot küldött. A kopottas pergamenre vetett betűforgatag színes-szagos, sima fóliába volt becsomagolva, elejére pedig cirádás betűkkel volt felvésve: “Salamonis titkai”. S bár kiöregedett oktatónk évek óta csak a varázsügyi napilapot forgatta, mégis úgy érezte, hogy illetlenség lenne visszautasítani a kódexet. Előhúzta hát kényelmes karosszékét, megtömte megbízható rózsafa-pipáját, és hümmögve elkezdte átnyálazni a kötetet.
Nem csal a szemetek. Ott a fenn a szerzőnél tényleg “Tanár úr” van feljegyezve. Nem viccelt meg a GeekVilág informatikai rendszere, és a szerkesztők sem nyomtak mellé. Miután tavaly belemártottam a lábam a filmkritikákba, idén kis lábujjal belemerészkedek a könyvajánló műfajába. Nem véletlen, hogy pont a Salamonis titkaira esett a választás. A fő profilom a videojátékok, ez pedig pont a könyveknek azt a műfaját képviseli, amelyből több zsáner is kinőtt. Félig játék, félig könyv, egyszereplős Dungeons and Dragons unalmas tavaszi estékre. És bár nem hiszem, hogy a tesztmenet után vég nélkül fogom fogyasztani a hasonló köteteket, a műfaj szerelmeseinek biztosan kellemes élmény lesz.
Párbajlódás
Gyanítom, hogy a legtöbben ismeritek az angolszászok által “choose your own adventure”-nek nevezett könyvek működését. Aki mégsem, annak dióhéjban: a kötet elején kapunk egy kis leírást a játék szabályairól, illetve itt kapjuk meg, hogy főszereplőnk milyen alaptulajdonságokkal kezdi meg a kalandját. Ezután ugyanúgy olvassuk tovább, mint bármelyik mezei könyvet azzal a különbséggel, hogy egyes pontokon lehetőségünk van döntéseket hozni. Példának okáért a Salamonis titkai legelején egy alvó ogre barlangjában ébredünk. Miután az első bekezdés megfestette a helyszínt, eldönthetjük, hogy csendben kiosonunk, megtámadjuk a lényt, vagy átkutatjuk a barlangot. Döntésünk alapján pedig a könyv arra instruál minket, hogy lapozzunk a meghatározott oldalra, ahol folytatódik a történet.
Akármilyen trükkösen is próbálunk azonban lavírozni az opciók között, előbb vagy utóbb harcra kerül a sor. A játék elején kézhez kapott karakterünk tud támadni, tárgyakat használni, elmenekülni, vagy a szerencse statisztikáját használva hazardírozni a jobb kimenetel reményében. Az ütközetek egy nagyon lecsupaszított DnD szabályrendszert követnek. Kockával kell dobnunk a támadáshoz vagy támadások elkerüléséhez. Sebzésünk jellemzően konstans, de ezt tudják módosítani a kaland során összeszedett fegyverek és varázstárgyak.
A rendszer jobb szó híján puritán. Nincs túl sok taktikai opciónk azon túl, hogy néha meg tudjuk választani, hogy melyik ellenfelet támadjuk meg először. A varázstárgyak sem dobnak túlságosan sokat a hangulaton. Így aztán maga a harc nem sokkal nyújt többet, mint pár percnyi kockadobálást fejezetenként, ha valakinek arra van igénye. És még az az öröm sincs meg, hogy vitatkozzak egy jót a játékmesterrel arról, hogy egy goblin vajon tud-e varázsolni vagy sem, mert a játékmester valószínűleg egy másik kontinensen alszik éppen. Egy szó, mint száz, amikor csak tehettem, inkább elkerültem ezeket a harcokat.
Középföldönfutók
A körítés a jól megszokott fantasy toposzokat húzza elő. Olyannyira, hogy végig úgy éreztem, hogy az író csak néha-néha mer kikukucskálni Tolkien szoknyája mögül. Koboldok, goblinok, ogrék, varázslók, lovagok és királyok. Persze ez nem kimondott hiba. Egyértelműen megvan az előnye annak, ha egy fantasy világ ennyire vanilla. Személy szerint jobban kedvelem, ha a középkori varázsformulámba kerül egy kis kapszaicin, ami felrázza a receptet. A Salamonis titkaitól ezt csak a legritkább esetekben kaptam meg.
Az azonban mindenképpen becsülendő, hogy a sok oda-vissza ugrálás közepette nem vált inkoherenssé vagy nehezen követhetővé a sztori. Talán egy-egy helyen éreztem, hogy a narratíva kicsit megizzad, hogy az olvasói döntéseket figyelembe véve mégiscsak egy mederbe terelje az eseményeket a végére, de ez nem vált soha igazán zavaróvá.
És hogy végső soron milyen a sztori? Nem rossz. Sajnos az ilyen történetek jellegükből adódóan nem szoktak a magasművészet csimborasszói lenni. Többnyire egyszerű nyelvezettel vannak megáldva, tisztességesen megírt, de nem végtelenül komplex karakterekkel. A Salamonis titkai is ilyen, de legalább az elmondható, hogy a saját műfaján belül kimondottan igényes munkát tett le az asztalra. Ezzel pedig nincs is semmi probléma, amíg az olvasó pontosan tudja, hogy mit olvas: egy puhafedeles, könnyed fantasy-ponyvát.
Madarat tolláról, könyvet borítójáról
De legalább ez a ponyva igényesen van tálalva. Az illusztrációk bármelyik szerepjátékos kocsma falán vagy viking LARPer felkar-tetkójaként megállnák a helyüket. Kapunk pár oldalanként stilizált illusztrációkat, van meglepően részletes világtérkép, pergamenre hajazó háttérre vetett karakterlap és megoldókulcs a feladványokhoz. A befektetett energiára nem nagyon lehet panasz.
Sajnos csak magyarul sikerült beleolvasnom a kötetbe, de még összehasonlítási alap nélkül is kicsit száraznak éreztem a fordítást. Tudom, tudom, a fantasynek nincs túl jó nyelvezete ékes anyanyelvemen. Göncz Árpád pedig csak egy van. Emiatt nem is tudom túlságosan ekézni a fordítókat. De azért megragadom az alkalmat arra, hogy elmondjam: igazán itt lenne az idő egy új nyelvújításra, mert ha még egyszer el kell olvasnom a “dicsület” szót, akkor szörnyű dolgokat fogok tenni az MTA épületében.
Összességében tehát a Salamonis titkai egy tisztességesen megírt kalandregény. Sajnos a játék jellegét nem tudtam kimondottan értékelni azon felül, hogy távoli őse a fő érdeklődési körömnek. Azt viszont mindenképpen a pozitívumok oszlopba érdemes felírni, hogy másodjára is nekifutottam a kalandnak, és nem raktam le félúton unalmamban.