Álmomban se gondoltam, hogy a Konami valaha újból hozzá fog nyúlni a zászlóshajó szerepjáték-sorozatához, a Suikodenhez. Ugyanis nem nagy titok, hogy a japán kiadó és fejlesztőstúdió egy évtizeddel korábban szépen hátat intett a hagyományos videójáték-piacnak, és inkább a pachinkóban látta a jövőt. A legendás (és sajnos félkész) Metal Gear Solid V: The Phantom Pain debütálását követően szörnyen borúsnak tűnt a jövő a Konami háza táján.
Az idő múlásával, a régebbi rajongók érdeklődésének rohamos csökkenése és a COVID-19-pandémiának köszönhetően kiürült pachinko-szalonokat látva a japán cégóriás is gyorsan vette az adást, hogy szükség lesz egy B-tervre. Emellett bekopogott a szomorú tény, miszerint valóban túl sok lappangó sorozaton ülnek. Olyan sorozatokon, amelyeket laza könnyedséggel meg lehet ismertetni egy fiatalabb, modernebb közönség számára is. Egy ilyen célhoz pedig őszintén nincs nagyobb szükség, mint egyszerű, de funkcionális kollekciókra, amelyekkel fenntartható e játékok öröksége a kurrens platformokon. És a legjobb az egészben, hogy ebből még pénz is jöhetne vissza, és nem a retró videójátékokon nyerészkedő hiénák zsebei lennének felhizlalva.
A Suikoden sosem állt hozzám közel, még a PS Vitás korszakomban jutottam hozzá az első két rész digitális verzióihoz, de sajnálatos módon elég hamar unalomba fulladt az érdeklődésem. Nem tartom kizártnak, hogy akkoriban pont nem egy ilyen régimódi JRPG-re volt szüksége a lelkemnek, pedig messziről nézve mindig is érdekelt, mire képes ez a sorozat: gigászi világok felfedezése, seregtoborzás, politikai cselszövések és nagyhatalmi intrikák, családon belüli árulások, de akár egy véres csata hadvezéreinek sorsdöntő párbaját is izgalmakkal karöltve élhetjük át.
Ami késik, nem múlik
A Suikoden I & II HD Remaster: Gate Rune and Dunan Unification Wars ötlete már 2020-ban felmerült, viszont ennek a hivatalos leleplezéséig bizony várnunk kellett 2022 szeptemberéig. Korábban volt egy PSP-re kiadott duológia is, ami az eredeti PS1 verziók 1:1 konverziója volt a kézikonzol specifikációihoz igazítva, de ismeretlen okokból sosem hagyta el a szigetországot.
Egy friss Dengeki Online interjú soraiból derült ki, hogy azért is készült majdnem 5 éven át ez a remaster, mert a projektben résztvevők számára kulcsfontosságú cél volt egy autentikus, de mégis modernizált élmény nyújtása. A remaster gondolata imponálóbb volt egy teljes értékű remake-kel ellentétben, mert eszük ágában sem volt egy új, akár tájidegen köntösben eladni mások munkáját, ami az 1990-es években, a technológiai korlátok ellenére is sikerült egyedi és friss élményt nyújtania a szerepjátékok világában.
Mindkét játék kapott egy vizuális és audió tuningot. Ami a képcsöves televíziókon fantasztikusan nézett ki, az nagy eséllyel nem tudja ugyanazt a „wow” faktort replikálni a modern készülékek kijelzőin. A karakterek sprite-jai ugyanúgy maradtak a ropogós, időtálló pixelart stílusban, de cserében a háttérelemek, a bejárásra váró falvak házai, sárkányoktól és goblinoktól hemzsegő hegyek és barlangok kaptak egy ráncfelvarrást. Elsőre egy kicsit „olcsójános” megoldásnak tűnhet ez a HD megoldás, de úgy gondolom, hogy elég jól eltalálták ezt a kombinált látványvilágot, és remek lett az összkép. A két játék elszórt mennyiségű átvezetője is szépen fel lett újítva.
Ami mellett semmiféleképpen sem szabad elmenni, hogy az eredeti karakterillusztrátor, Junko Kawano mind a 108 begyűjthető karakter portréját újrarajzolta mindkét játékhoz, de a többi fontos NPC, rivális és főgonosz is ugyanebben a kezelésben részesült. Szerintem nagyon el lett találva, és érezhető bennük az eredeti dizájnok DNS-e, csak most már egy modern köntössel karöltve. Ez nem a kollekció ellen megy, de ilyenkor sajnálom, amikor nem adódik meg a lehetőség, hogy kedvünk szerint lehessen beállítani, melyik art style-t szeretnénk használni, akárcsak egy gyors összehasonlítás vagy személyes preferencia céljából.
A körítést követően pedig megkaptuk a már kötelezőnek számító quality of life újításokat: gyorsabb és diagonális navigáció, automatikus mentés kulcsfontosságú események sorozata előtt, auto-battle (ami az eredetiben nem volt), opció a harcok felgyorsítására (akár háromszoros sebességen is), egy letisztultabb lokalizáció (értsd: mostantól kevésbé érződik töredezettnek a dialógus), és természetesen ugyanúgy lesz lehetőség átvinni az első játékbeli mentésünket a folytatásba néhány extra finomságért.
Középszer?
Az évek során rengetegszer hallottam vissza, hogy az első Suikodennel nem igazán érdemes játszani, mert elég középszerűnek érződik a korához (1995) képest is. Ebben valahol látok rációt, de szerintem ilyen hozzáállással nem érdemes leülni egy játék elé. A Suikoden tényleg középszerűnek tűnhet bizonyos szempontokból, viszont remekül használja fel azokat az építőelemeket, hogy egy, bár kezdetleges, de mégis ígéretes és őszintén innovatív élményként maradjon meg bennünk.
A narratíva papíron működik, nehéz belekötni, de elájulni sem fogunk tőle: az első részben egy bosszútörténetet tárnak elénk. Édesapánk pártfordulását, gyerekkori barátunk halálát és a mágikus rúnáját örökölve követően háború tör ki a birodalmon belül, ezért menekülésbe kényszerülünk. Kalandunk során újdonsült megválasztott vezérként fogjuk vezetni a régió különböző falvaiból, erdeiből és erődjeiből felépített lázadó sereget, hogy szembeszálljunk a gonosz birodalommal, leszámoljunk a négy tábornokkal, és megakadályozzuk e mágikus rúnákkal tervezett gonosz tevékenységeiket.
Szerezd meg hát mind!
A legtöbb korabeli szerepjátékkal ellentétben tetszett, hogy itt a hangsúly a polgárháborún van, a birodalommal való elégedetlenségen, és nem pedig egy n + 1. „világmegmentő” premisszát tár elénk a Suikoden. Kicsit soknak tűnhet, hogy 108 karaktert lehet toborozni az alakulatunkhoz, de igazából ahogy interaktálunk és fedezzük fel a világot, úgy fognak hozzánk csatlakozni. Van, aki kérdés nélkül átáll a lázadók oldalára, de vannak olyanok is, akik pedig bizonyos tárgycserék vagy kritériumok teljesítését követően veszik fontolóra a döntést. Nem mindenki fog harcba vonulni, kicsit irreális is lenne elvárni, hogy egy szakács vagy festő ragadjon kardot, viszont cserében a bázisunkban tudják nyújtani a saját, támogató szolgáltatásaikat, legyen az kereskedelem, kovácsműhely vagy akár szerencsejáték, ha esetleg gyors pénzszerzési metódusokra lenne szükségünk. Később lehetőségünk lesz a teleportálás elsajátítására is, amivel fel lehet gyorsítani a korábbi helyszínekre való visszatérést.
Szerencsére nem fog komoly gondunk akadni azzal, hogy egy szinten tartsuk őket, ugyanis a Suikoden nem vár el a játékostól több tizenórányi grindolást, hanem minden karakter 1000 pontért cserébe tud szintet lépni – tehát aki egy kicsit is le van maradva, az nagyon hamar fel fog zárkózni, és igazából ennek köszönhetően is érdemes és frissítő élmény variálgatni a csapatkompozíciókat. Ami még kifejezetten tetszett, hogy a játék során nem lehet csak a már megszokott katonákat használnunk, ugyanis bizonyos pontoknál logikusnak hangzik, hogy egy hajó irányításához szükségünk van minimum egy halászra, vagy az elfek birodalmába vezető erdőben egy elf nélkül órákig sétálnánk körbe-körbe.
Maga a Suikoden valóban nem nyújt többet az átlag szerepjátéknál, mert itt is ugyanúgy barangolni fogunk régióról régióra, gyűjtjük a tapasztalati pontokat és a küzdelmek utáni pénzjutalmat. A legtöbb konfliktusban a maximum 6 főből álló csapatunkat két sorba helyezhetjük el: előre érdemes a kardvívókat helyezni, míg célszerű a hátsó sorból az íjászok vagy a dobótőrrel felszerelt tolvajok segítségével eliminálni az ellenséget. Ha van olyan aspektus, amiben a remaster egy kicsit javíthatott volna anélkül, hogy az élmény rovására menjen, akkor az mindenféleképpen a katasztrófális inventory management. Ez nekem inkább a NES/Famicom korszakot idézte fel, nem a legrosszabb megoldás, de nem bántam volna, ha kicsit egyértelműbb, hogy bizonyos felszereléseket kik tudnak egyáltalán viselni, ahelyett, hogy végig kelljen passzolnom mindenkin amíg szembe nem jön a szomorú igazság, hogy a jelenlegi csapatomban bizony senki se tudja használni.
Katonáink mágikus rúnákat használhatnak, amelyekkel pusztító varázslatok segítségével perzselhetjük el az ellenfelet, vagy a föld erejével növelhetjük a védelmünket. Limitált mennyiségben tudunk ezekre a technikákra hagyatkozni, amely növelhető, ahogyan szintet lépünk, de csakis a falvakban található szállókban tudjuk regenerálni. Bizonyos csapatkompozíciók pedig lehetővé teszik, hogy kettő, de maximum három karakter által kezdeményezett csoportos támadást végezzünk – ez felfogható egyfajta kompenzációnak, ha már nincs kapacitásunk varázslásra, de a sima támadásokkal tovább tartana a küzdelem.
Kő, papír…olló?
Jöjjön az a pont, ahol sikerült a Suikodennek lenyűgöznie. A játék során lesz egy pár ütközet amikor a seregünket kell győzelemre vinnünk. Az első részben még ne várjunk Fire Emblem mélységgel bíró taktikai manőverezést, sokkal inkább a klasszikus kő-papír-olló játékot kell elképzelni. Az ütközetek során kapunk segítséget: taktikusainkkal tudjuk növelni az ellenséges csapatba bevitt pusztítás erejét, de a tolvajaink vagy nindzsáink segítségével van lehetőségünk csalni, és felmérhetjük, milyen lépéssel készülnek elvágni a torkainkat. Nagyon a szerencsén múlik minden, így érdemes ezek előtt menteni, mert túl sok rossz döntést követően permanensen elveszíthetjük a bajtársainkat, ami pedig kizárhat minket a legjobb befejezésből.
Emellett pedig a játék során összesen három alkalommal hívhatjuk párbajra a hadsereg hadvezérét. Itt is ugyanúgy a kő-papír-olló szabályai érvényesülnek, azzal a kulcsfontosságú különbséggel, hogy az ellenfelünk viselkedéséből és felszólalásaiból könnyebben kilogikázható, hogy fejbe akar verni minket, vagy éppen egy speciális támadásunk elhárítására készül. Kicsit a Monkey Island jutott eszembe, ahol egymást kellett inzultálni, ezzel is kitanulva, hogy xy kalóz ellen mi a legjobb megközelítés. A harcok itt is nagyon dinamikusra sikerültek, szépen animáltak, és komolyan lenyűgöző, mire voltak képesek már PS1-en is.
Verdikt
A Suikoden I & II HD a sorozat új kezdetét szimbolizálja, ugyanis érezhetően a Konaminak hosszú távú tervei vannak a szériával. A hét elején került bejelentésre egy anime adaptáció a második részből, illetve egy mobilos játék is gazdagítani fogja a repertoárt.
PC-n volt lehetőségem tesztelni a játékot, és őszintén szólva nem volt semmi anomália, ami akár egy percig is felborította volna az élményt, de még egy mentésem sem korruptálódott. Egyedül a 3440 x 1440 felbontást nem sikerült működésre bírnom, de esélyes, hogy ez a megjelenésre orvosolva lesz.
Én szeretnék optimista lenni, nemcsak a Suikoden szériával kapcsolatban, mert az életem egy szignifikánsabb részét kitette a Konami és az olyan ikonikus címei, mint a Metal Gear, Contra, Castlevania, Silent Hill, vagy akár a Zone of the Enders. Ha már ezekkel a felsorolt sorozatokkal kellő tisztelettel bánik a Konami, és gondoskodik arról, hogy mindig elérhetőek legyenek modern platformokon, akkor személy szerint meg tudok békélni ezzel az iránnyal.
Viszont úgy gondolom, hogy többre is képesek a nosztalgiavonat kergetésén kívül: elég csak visszagondolni, milyen rémület söpört végig a játékosokon, amikor bejelentésre került a Silent Hill 2 remake, ami végül jól sült el, és a Bloober Team renoméján sokat javított. De ki gondolta volna, hogy újból elővesznek egy olyan niche címet, mint a Getsufumaden, ami 30+ éven át japán exkluzivitásban élt, és egy egész korrekt roguelike-ot hoztak ki végül belőle? Japánban a legendás Tokimeki Memorial visual novel széria is éppen a reneszánszát éli, tehát igenis érezhető, hogy a Konami komolyan gondolja a hagyományos videójáték-iparba való visszatérését.
És igen, még mindig elefánt hangon üvöltenek a sárkányok majdnem 30 év után is.
A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Cenega Hungary biztosította. A Suikoden I & II HD Remaster: Gate Rune and Dunan Unification Wars 2025. március 6-án kerül boltokba, és lesz elérhető digitális platformokon.