Valami történt Hollywoodban, és rájöttek arra, hogy nem kötelező vacak videojáték adaptációkat gyártani a vászonra. Kedvenc franchise-aink tucatját láttuk kivéreztetve a mozikban, és hosszú, fájdalmas éveken keresztül latolgattuk, hogy fog-e készülni valaha egy jó játékadaptáció. Aztán az elmúlt években felcsillant a remény. A Detective Pikachu egyáltalán nem volt rossz, Sonic (mindkét része) egyenesen nézhető volt, az Uncharted is inkább pozitív élmény volt, jelenleg azonban a The Last Of Us sorozatot tarthatjuk a műfaj koronaékszerének. A következő években is érkezni fognak a különböző feldolgozások (Borderlands, Death Stranding, Minecraft, Ghost Of Tsushima, God Of War, Horizon, stb), szóval bőven el leszünk látva. És talán van némi okunk optimizmusra, hiszen mostani kritikánk alanya, a The Super Mario Bros. Movie is egy abszolút tisztességes darab lett.
Régen rossz volt, de Mario
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egyáltalán nem voltunk eleresztve eddig Mario filmekkel, és ami volt… nos, aki emlékszik a ’93-as Super Mario mozira: részvétem. Szóval éppen ideje volt már, hogy az olasz vízszerelő újra tiszteletét tegye a vásznakon, és bebizonyítsa, hogy hajszálvékony története és pionír játékmenete igenis átültethető filmre.
A The Super Mario Bros. Movie szubjektív értékelése nagyban attól fog függni a közeljövőben, hogy ki milyen kapcsolatot ápol a bajszos tesókkal, hiszen a címszereplőket (és nyilván a többi ikonikus karaktert) képtelenség lehámozni magáról a filmélményről.
De nézzük is, hogy mit tartogat a nézőknek az egészestés, animációs Mario-mozi! Let’s-a-go!
Reszkess, főteki!
Mario (Chris Pratt) és Luigi (Charlie Day), a hangyás testvérek Brooklynban élnek, és állásukat otthagyva létrehozták saját vízszerelő cégüket. Valamiért senki, még a családjuk sem támogatja álmukat, bár látva reklámfilmjüket talán érthető is. Mivel a film narratívája előszeretettel kapkod, a sztorit és a konfliktust nem mélyíti el, pillanatok alatt konklúziókra pattanunk. Kettőt pislogunk és máris ott tartunk, hogy Mario a Gomba Királyságban van, Luigi pedig a Sötétség Földjére keveredett. A pirossapkás egy mondaton belül rácsodálkozik a varázslatos világra, megismerkedik Toaddal (Keegan-Michael Key), legjobb haverok lesznek és már kalandoznak is a kastélyba, hogy találkozzon Peach hercegnővel (Anya Taylor-Joy).
Kiderül, hogy Luigi egy egészen kellemetlen helyre került és úton van Bowser (Jack Black) tömlöcébe. Mario meg akarja menteni fivérét, Peach pedig le akarja győzni a Főtekit, így hát szövetséget alkotnak, és elindulnak a Kongokhoz, hogy sereget gyűjtsenek a velejéig gonosz Bowser ellen. Utóbbi, azon kívül, hogy totálisan pszichopata, szerelmes Peachbe, feleségül akarja venni, hogy együtt uralkodhassanak a világ felett.
Aki játszott már Mario játékkal az elmúlt néhány évtizedben, az nem fog meglepődni sem a történet blődségén, sem értelmetlenségén. Sosem a sztori volt a lényeg, hanem a színtiszta játékmenet és a kaland maga. Eredendő kérdés viszont, hogy egy passzívan fogyasztandó alkotásba, mint például egy filmbe hogy a francba lehet átemelni egy interaktív műfajt. A rövid válasz az, hogy sehogy. Ám a varázslatos mesevilág saját szabályrendszere megenged annyi teret, hogy mégis be lehessen mutatni a játékokból ismerős dolgokat.
Ott van például a gyakorlópálya, amit Peach kastélyánál kell Mariónak teljesíteni, vagy a Donkey Kong elleni küzdelme, vagy gondolhatunk a Mario Kart híres-hírhedt szivárványhídjára is. Az illúzió itt kitart és senki sem fog kérdéseket feltenni, hogy miért vannak lebegő blokkok meg powerupos dobozok mindenhol. Pontosabban maga Mario felteszi a kérdéseket, de ezeket egy poénnal lecsapják, és való igaz: szükségtelen belemenni magyarázkodásokba, ha ezek a film saját szabályrendszerén belül tudnak működni. És az a helyzet, hogy legtöbbször nagyon is jól működik.
Családi film mindegy kinek
Ha rosszmájúan megjegyezném, hogy a Super Mario Bros. film lényegében egy másfélórás merchbomba, akkor is el tudnám mondani, hogy ahhoz képest egy nagyon jól kivitelezett reklám. Kétségtelen, hogy a premier után a Mario ajándéktárgyak, játékok, ruhák és mütyürük el fogják lepni a boltok polcait, de ha már annyi vonzata lesz, hogy eggyel több ember fogja kipróbálni valamelyik Mario-játékot, akkor már örülhetünk. Hazánkban még mindig alacsonyan van a Nintendo ázsiója, kevesen ismerik el ütőképes konzolnak a Switchet, és a játékaikat is sűrűn érik megalapozatlan kritikák. Holott a japán cég hardveres és szoftveres eladásai egyaránt az egekben és mindenhol máshol elfogadottan nagy tiszteletben áll kiadóként és fejlesztőként is. Mi sem bizonyítja jobban, hogy New York-i ott tartózkodásom során többször is láthattam, hogy a kétszintes Nintendo bolt előtt folyamatos sorok kígyóztak, és maga az üzlet is színültig volt önfeledt rajongókkal.
A kis intermezzo után visszakanyarodva a filmhez, nincs túl sok okunk a panaszra. Úgy értem, ha helyén kezeljük, akkor alapvetően ez egy gyerekeknek szóló animációs film, annak minden előnyével és hátrányával. Nem vonhatok párhuzamot vele és teszem azt egy bármelyik másik blockbuster alkotással, mert teljesen más spektrumon mozognak. A pozícionálás távolról nézve érdekes lehet, mert noha a célközönség a gyerekek, nyilvánvaló, hogy az én korosztályom és az előttem lévő generáció meghatározó figurája Mario, Luigi és a többiek. Azonban leginkább egyszerűsége és befogadhatósága miatt lehet mindenki számára fogyasztható. Ez egy igazi családi film, hiszen jó eséllyel a mi generációnk képviselői, akik ismerik a karaktereket, elviszik magukkal a pont abban a korban lévő gyerekeiket, és vélhetően mindenki jól fog szórakozni.
Azért a rajongók sincsenek parlagon hagyva, mert temérdek mennyiségű és nagyon cuki easter egg található a filmben, melyeket mindig jól esett kiszúrni.
A Super Mario Bros film felvonultat mindent, ami Mario, vagy ami a franchise-hoz tartozik (kivéve Yoshit… ez azóta is fáj). Majdnem minden ismerős karaktert viszontlátunk, ismerős helyszíneken járunk és úgy általánosságban mindent átitat egy ismerős, családias érzés, ami arról árulkodik, hogy a készítők remekül meg tudták ragadni a Mario-hatást.
A Gomba Királyságon túl
A látványtervezés és a vászonra vitt látvány megalkotása egyaránt jól sikerült. A rengeteg szín, forma és karakter jól mutat együtt, koherens egészet alkot, és a csomó különféle világ sem üt el egymástól design szempontjából. Az animációk aprólékosak és folyamatosak, és az alacsony koncentrációs képességű gyerekek (és persze felnőttek) sem fognak unatkozni a remekül adagolt dinamika miatt.
Az újrakevert klasszikus hangeffektek és zenék pofásak, nagyon jól szólnak és rengeteget hozzáadnak a vizuális élményekhez. Brian Tyler zeneszerző neve nem ismeretlen a játékiparban sem, így ügyesen tudta ötvözni a filmes és játékos világot. Ami a licenszelt dalokat illeti, ott azért kevésbe volt őszinte a mosolyom. Szerény becsléseim szerint több milliárd dal létezik a világon, de még mindig minden rohadt alkalommal ugyanazt a hármat használja fel Hollywood. Innen szeretném jelezni, hogy van élet a Take On Me, Thunderstruck és az I Need A Hero-n túl is.
Rendesen tartottam attól, hogy a magyar szinkron fogja agyoncsapni az élményt. Az eredeti egysorosok ismeretében ugyan néhányszor grimaszoltam a magyar verzió miatt, de összességében a szinkronhangok és a fordítás is teljesen rendben van.
Verdikt
A Super Mario Bors. film amit vállal, azt rendre tudja teljesíteni. A gyerekek könnyen befogadhatják, mert igen egyszerű és pörgős, a felnőtteknek meg ott van az ő gyerekkoruk összes ismerős szereplője. Ha filmként tekintünk rá, akkor lehetünk szőrösszívűek, mert a történet elég esetlen, és semmilyen aspektusában nem hajlandó elmélyülni. Egymás után ugrál mindig a következő sztoripontokra, mintha egy checklistet pipálgatnának a készítők. A film mondanivalója sem túl acélos, karakterfejlődés mint olyan, szintén nem létezik.
A humorfaktor is fele-fele arányban működik. Minden slapstick poénra jutott egy-egy jobb, kortalanabbnak számító geg. Néhol sikerült hangosan felnevetni, máskor meg a szekunder szégyen kerülgetett egyes poénoknál. De ez is betudhadtó annak, hogy egyszerre próbál szólni mindenkinek. Ez bizony kompromisszumokkal jár, amit a film maximálisan ki is használt
Összességében a Super Mario Bros.: A film egy aranyos, és ártalmatlan szórakozás. Jól néz ki, látványos, és pörgős. Mindig történik valami, és egyaránt tartogat élvezeti faktort kicsiknek és nagyoknak. Bőven érhetné kritika amiatt, hogy isten igazából nem akart szólni semmiről, és még néhány bekezdésen keresztül én is tudnék a hibáin ugrálni, de úgy gondolom néha belefér másfél óra az ember életébe, amikor nem akar nagy megfejtésekkel találkozni a vásznon és túl tud lendülni néhány baromságon. Pláne, ha egy animációs családi filmről van szó, amiben egy macskajelmezes Mario szerepel.