Néha elgondolkozom, hogy vannak-e determinisztikus műfajok. Nem olyan értelemben, hogy minden közel tökéletes lesz, ami kikerül a zsáner keretei között, hanem éppen ellenkezőleg, hogy annak minden képviselője eredendően gyenge. Persze adná magát a válasz, hogy természetesen ilyen nem létezik, hiszen minden kategóriában lehet maradandót alkotni, és különben sem szabad előítéletesnek lenni. Aztán belegondolok, hogy léteznek a rail shooterek.
Akárhogy erőlködök, de a legutóbbi 15 évből egyetlen jó rail shootert sem tudok felidézni. Szerintem ennek vannak az ízlésen jócskán túlmutató okai is. Ez a műfaj ugyanúgy megköti a kezünket, mint az árkádok lövöldéi, csak azok minden előnye, a fizikailag megfogható fegyverek, az esetleges közösségi élmény és a retro hangulat nélkül. Így amikor megtudtam, hogy az általam tesztelendő Gal*Gun Returns (amely a 2011-es Gal*Gun felújított kiadása) nemcsak masszívan NSFW, de ráadásul egy kötött pályás lövölde is, már tudtam, hogy remek perceknek nézek elébe.
[h]A népszerűség ára[/h]
A játék fergeteges felütése rögtön megvillantja, hogy nagyjából mennyire intellektuális időtöltésre kell számítani. A saját akadémiáján végzős, és mellé meglehetősen szerencsétlen kupidó, Patako azt a feladatot kapja, hogy záróvizsgaként valakihez el kell juttassa az igaz szerelmet. A tervébe azonban hiba csúszik, amikor célpontjába, Tenzou-ba nem egy, hanem mindjárt tizenhat nyílvesszőt is beleereszt. Tenzou seperc alatt megduplázza az éves csapadékmennyiséget, ugyanis az iskolája összes lánya őt akarja, és a hölgyek közeledése sem lesz éppenséggel tapintatos. Patako, aki ezek után csak úgy maradhat bent az akadémián, ha idejében összehozza Tenzou-t szíve választottjával, gyorsan a fiú segítségére siet, és ad neki egy feromon-puskát, amivel távol tarthatja az indiszkrét hódolókat. Közben Tenzou megpróbál barátnőt szerezni, csakhogy (csodák csodája) pont a kiszemeltje immunis mesterséges csáberejére. Így nincs is más hátra, mint hogy valamivel tradicionálisabb módszerekkel próbálkozzon, és közben eksztázisba kergessen egy légiónyi alulöltözött iskoláslányt.
Nem volt időm fennakadni azon, hogy ennél a Horny Moms Home Alone című, méltán elismert műremek is egy valamivel érdekesebb és kevésbé szexista rajtot vett, mert azonnal páros lábbal belém szállt a játékmenet. A lényeg az lesz, hogy halomra lőjük a ránk támadó lányokat, akiknek a gyenge pontja nem feltétlenül a fejükön lesz. És miközben egyre többjüket ragadja el az eufória, van időnk megcsodálni, hogy ez bizony egy rossz rail shooter lesz.
[h]Sínen vagyunk[/h]
Sosem hittem volna, hogy ebben a műfajban ki kell hangsúlyozni, hogy egy játék rossz, de most még az alacsony sztenderdekhez képest is kifejezetten hitvány a játékmenet. A lövésmechanika semmi élményt nem ad, cserébe a hangjától a vakolatot lekaparnám a falról, az „operatőr” pedig merev részeg gyakorlatilag végig. A zsánerben mindig is a kameramunka felelőssége volt, hogy elég érdekes vagy izgalmas események történjenek körülöttünk, de itt katasztrófa az egész. Az operatőr vagy Rambónak érzi magát, és komikus kommandózással fáraszt, vagy éppen nekiáll teljesen feleslegesen felmászni a legvéletlenszerűbb helyekre. A kedvencem az volt, amikor csak azért felverekedtük magunkat a könyvtár galériájára, hogy utána azzal a lendülettel le is jöjjünk onnan.
De pusztán a lövöldözés szempontjából is vállalhatatlan a kamera. A játék a legkevésbé sem dinamikus, és végig kötve van az is, hogy merre nézhetünk, de cserébe nincs beleszámolva, hogy milyen tempóban számolunk le ellenfeleinkkel. Ez azt jelenti, hogy néha rángatják a kamerát, mint valami idegbeteg, függetlenül attól, hogy volt-e reális esély mindenkit eltakarítani, cserébe máskor karba tett kézzel várhatunk, ha éppen olyan részt pásztázunk végig, ahol már régen nincs opponens.
A helyszínek is lényegében érdektelenek, a legtöbbször ugyanolyan folyosókon rambózunk előre, az egy-két kevésbé szokványos díszletet pedig teljesen elbagatellizálja a már említett kameramunka. Még az szolgáltatja a legtöbb változatosságot, hogy honnan ugornak elő megszállott rajongóink, és milyen effektíven tanulnak meg teleportálni olyan területekre, ahol másodpercekkel előtte még senki sem volt. És ha már szóba kerültek szegény kislányok, ők sem lettek valami változatosak. A többségük vissza sem lő, páran a szerelmes leveleikkel akarnak minket megcsapkodni, és csak pár felsőbb éves próbálkozik, hogy japán feliratokat lődözve faragjanak a HP-csíkként szolgáló akaraterőnkön. A játékmenet végig repetitív, és többnyire halál unalmas. Egy-egy alkalommal, amikor rövid idő alatt sokan özönlenek ránk, persze meg-megemelkedik a pulzusszám, meg a puszta lövöldözés is le tudja kötni az embert, de ezekben a pillanatokban is a szórakozás legalantasabb formájában lehet részünk, amely másodpercek alatt átadja a helyét a fásultságnak. De nyilván nem ez a lényege a játéknak, szóval nincs ezzel olyan nagy gond.
[h]Jó estét, jó kukkolást[/h]
A kampány egyes részein kapunk néhány minijátékot is, amelyek átmenetileg elvonják a figyelmünket a hitvány lövöldözésről. Persze az alap itt is pofonegyszerű, általában csak le kell lőni a képernyőre beúszó objektumokat, de itt-ott legalább van benne némi csavar, például oda kell figyelni, hogy mit és hányszor puffantunk le. Ezzel együtt is lesznek bőven önismétlések, sablonos, vagy inkább zavaróan körülményes szekciók, de legalább az átlag be tudott lőni egy ártalmatlan, gyenge közepes szintet. Olyasmit, amit nem szívesen csinálnék szabadidőben, de el tudtam viselni.
Viszont, ha már minijátékok, volt, amit jóval kevésbé tudtam értelmezni. Harc közben lehetőségünk van aktiválni a Doki Doki módot. Ez abból áll, hogy egy adott lányra fókuszálhatunk, és egyes testrészeire ráközelítve addig lövöldözzük a feromon-puskával, amíg a hozzá tartozó eksztázis-méter be nem telik. Minél inkább érzékeny pontra tapintunk, és minél jobban bezoomolunk lövés előtt, annál hatékonyabbak vagyunk, cserébe ha túl sokat időzünk egy ponton, akkor a célpont védeni kezdi azt a részt, és új testtáj után kell néznünk. Ezzel az egésszel az a legnagyobb baj, hogy borzasztó sokáig tart, és körülményessége ellenére még csak értelme sincs. Az akció végeztével hiába kerül földre az összes addig talpon marad ellenfél, ha a nehezebb fokozaton is triviális a játék, és hiába kapunk néhány plusz információt a kiszemelt hölgyről, ha nagyjából senkinek sincs semmi karaktere vagy ismertetőjegye. Nem azzal leszek beljebb, hogy megtudom a vércsoportjukat, és az előtt is megemelem a kalapom, aki képes az összes NPC-t többször is végigzaklatni csak azért, hogy felesleges információkat tudjon meg róluk. A fene tudja, lehet csak tisztelem az őrülteket.
Ja, és a slusszpoén, hogy a Doki Doki módból kilépve változnak a statisztikáink is, például könnyen lehet, hogy a végén valamivel stílusosabban, de két fokkal butábban folytathatjuk kalandunkat. Hogy ennek mi értelme van, azt nem tudom, de maguknak a számoknak sem sok hasznát vesszük. Persze valamennyire kihatnak a történetre, de ha egyszer csak az intróban adott válaszainkon múlik minden (ami alapján lazán behúzhatjuk mindenből a legelőnyösebb szintet), akkor nem sok súlya lesz ennek a mondvacsinált RPG-rendszernek. A mellékesebb játékmechanikák tehát szintén nem nagyon működnek, de nyilán nem ez a lényege a játéknak, szóval nincs ezzel olyan nagy gond.
[h]Szerencsétlenség első látásra[/h]
A Gal*Gun Returns tehát szar rail shooternek, de vajon milyen randiszimulátornak? Nos, nem sokkal jobb. A meghódítandó lányok két lábon járó sztereotípiák, de nem paródiái a sablonoknak, csak azok ötlettelen követői. Egyikük sem igazán szimpatikus, és nagyjából egyiküknél sem számít, hogy mit csinálunk. A válaszok többségéről üvölt, hogy melyik a jófiús, és melyik a seggfej válasz, de még így is előfordul, hogy a szándékosan gúnyos vagy mogorva sorok minimális negatív reakciót sem váltanak ki. Komolyan meglepődtem, hogy el lehet érni rossz befejezést, annyira kikövezett út vezet a fináléhoz. Aztán lehet csak a viráglelkem nem engedte, hogy mindenkivel egy útszéli paraszt legyek, de igazából mindegy, mert annyira súlytalan az egész cselekmény.
Mert nem attól fogom magam közelebb érezni valakihez, hogy a premier plánban díszelgő seggét bámulva tartom alatta a könyvtár létráját, vagy egy minijáték keretében szó szerint az elalvás ellen küzdünk, miközben aktmodellként szellőztetjük alsóbb fertályainkat. Annyira romantikus ez a játék, mint egy teleszart alsónadrág. És ezek legalább perverz részek, és így egy minimálisan fenn tudják tartani az érdeklődést, de az egyéb képtelen és ordítóan ostoba történetszálakkal már tényleg nem tudtam mit kezdeni. Nyilván nem véresen komoly az egész, de ha iróniából reprodukálják a szemetet, úgy, hogy közben az egész nem vicces, attól nem leszünk beljebb semmivel. Cserébe Patako végig olyan idegesítő, hogy a Genshin Impact Paimonja hozzá képest meditációs jógaoktató. Így sem működik a Gal*Gun, de nyilán nem ez a lényege a játéknak, szóval nincs ezzel olyan nagy gond.
[h]”Már megint itt van a szerelem…”[/h]
A négy potenciális barátnő külön kampányt is kapott, de itt sem érdemes túl sok elvárást táplálni. A bevezetés mindenben ugyanaz, és később is lesznek kényelmesen újrahasznosított, és persze rendkívül érdekfeszítő folyosói csetepaték. Az a pár egyedi helyszín nem sok vizet zavar, cserébe az egyes mechanikák és fordulatok is kínos gonddal lettek átmentve mindenhova. Mindenhol meglesz a kezdeti sikertelen próbálkozás, ugyanazzal a boss harccal (jogos, a pajzsok színe különbözik), pár hasonló minijátékkal folytatódik a hajsza, míg végül mindenhol kiderül, hogy már régről ismerte egymást a két szereplő, és végül egy végső összecsapásban lehet meghódítani a szívüket. A fejlesztők becsületére váljon, a négy leszámolás már elbírt összesen két mozgáskészletet is, úgyhogy egy szavunk sem lehet.
Hasonlóan nem leszünk kisegítve az egyéb játékmódokkal sem. A Score Attackban a kampány pályáin gyűjthetünk minél több pontot (csak minek, ha itt még a bárgyú átvezetők sem kímélnek meg a masszívan gyenge játékmenettől), míg a Doki Doki Carnival a legrosszabb minijátékra épül, és a hozzáadott kis történet sem ad új mélységeket a játéknak. Tehát az újrajátszás is felesleges (hacsak nem vagy nagy rajongója a három mondatban leírható, anime-klisékre építő fergeteges románcoknak), de nyilán nem ez a lényege a játéknak, szóval nincs ezzel olyan nagy gond.
[h]”…köpni kell-pü!”[/h]
A Gal*Gun Returns egyébként ronda, mint a bűn. Nem volt szerencsétlenségem az eredetivel játszani, de az valamivel még ocsmányabb volt, szóval a felújítás végül is működik. A kapott színvonal úgy a 2010-es évek elejét idézi, a valódi problémát azonban az ötlettelen design jelenti. A hátterek jellegtelensége a Yandere Simulator nívódíjas iskolatermeit idézi fel, a beindult kislányokat pedig teljesen esélytelen megkülönböztetni egymástól. Így hiába a rengeteg, normál esetben zavaró effekt és repkedő felirat, a látvány nagy általánosságban nem üt meg semmilyen ingerküszöböt, kivéve, amikor egy-egy pillanatra megcsodáltam egy textúrát, amit a Taigetosz alól kapartak össze. Egyedül a rajzolt háttérképek érnek valamit, már ha van nálunk inzulin a cukormáz ellensúlyozására. Ezek legalább úgy-ahogy igényesek, szóval volt legalább egy ember, aki a munkájának legalább egy részét jól végezte. Ez is valami. Szóval nem néz ki sehogy a Gal*Gun, de nyilán nem ez a lényege a játéknak, így nincs ezzel olyan nagy gond.
És persze a fülünk is vérezhet, mert nem elég, hogy a fegyverünk hangjával vallatni lehet, de egész végig ugyanazt az egy számot hallgathatjuk ismétlésben. Bár elvileg ezen még fejlesztettek is az eredetihez képest, úgyhogy így is összetehetjük a két kezünket. A karakterek hangjai néhol enyhén zavaróak, máshol teljesen elsikkadnak a felszín alatt, ők legalább kimaradnak az audiovizuális terrorizmusból, de a hangzás így sem jó. De nyilán nem ez a lényege a játéknak, szóval nincs ezzel olyan nagy gond. Na de akkor mi a lényege?
[h]Minden változik, a lényeg nem[/h]
Ha minden alkalommal kaptam volna egy százast, hogy azt hallottam, hogy egy hasonló játéknak nem az a lényege, hogy működjön, hanem hogy minél nagyobb csöcsök és minél formásabb combok legyenek benne, akkor most én formálnám át egyszerű twitter-bejegyzésekkel a piacot. És tudjátok mit, igazatok van. Ha valaki azt várta, hogy majd jól belekötök, hogy milyen perverz meg erkölcstelen ez a játék, annak csalódnia kell. Ez egy ilyen műfaj, aki megveszi, azt pontosan tudja, hogy mire számítson. Viszont azokat sem értem, akiknek pusztán ez a tény elég a vásárláshoz. Ez egy kategória, amelyet még műfaji keretek sem kötnek, tehát ténylegesen igaz, hogy vannak jó és rossz képviselői. És ennek a kategóriának a Gal*Gun egyértelműen az alján helyezkedik el.
Aki ugyanis hentait keres, az nagyon rossz helyen kopogtat. A játék egyáltalán nem tartalmaz meztelenséget, és a látottak is csak ritkán igazán szuggesztívek. Aztán ez lehet nem is baj, ha kis túlzással a képernyőn megjelenő lányok összesen nem nagykorúak. Biztos van persze, akinek elég pár alulöltözött anime-kislány, hogy azután egyik kezével az egeret, a másikkal a farkát fogja, de úgy nagy általánosságban semmi olyasmi nem látszik, ami akárcsak egy kicsit is csábító lenne. A perverz pedig jelenetek se nem izgalmasak, se nem szórakoztatóak. És persze biztos van, aki úgy van vele, hogy a végeredményhez ez is jó lesz, csak rossz pornóért tényleg kár 50 Eurót kifizetni. A sorozat dedikált rajongói persze biztos tudnak valamit, amit én nem, de őket úgysem én fogom meggyőzni arról, hogy rajzolt lányokat pocsék rail shooter-körítés nélkül is lehet bámulni.
[h]Szar-kazmus[/h]
Persze mindig van egy aduász, amely minden kritikát azonnal eloszlat, ez pedig a „szatíra” szó. Manapság az irónia, a paródia és a szatíra olyan kifejezések, amivel minden bajból ki lehet jutni. Mondtál egy viccet, amin senki nem nevetett? Semmi gond, csak paródia volt. Elküldtél valaki az anyjába, de nem a megfelelő visszajelzéseket kaptad? Csak mondd, hogy irónia! Nyíltan rasszista vagy az interneten, és betámadnak az emberek? Csak mondd, hogy egy kísérlet részei voltak, és le van tudva a gond. Remek szavak ezek, és azt is megindokolják, hogyan lehet erre a csodára egy kifejtett, hosszú cikkben 90%-ot adni. Hiszen mindez csak szatíra, és csak kifigurázza a műfajt, meg a hárem-animéket.
És félreérés ne essék, egy pillanatig sem gondolom, hogy különösen a történet komoly lenne. Egyébként is egyértelműen direkt furcsa a játék. Az más kérdés, hogy ritkábban mosolyodtam el a bizarr részleteken, minthogy inkább kínomban nevettem volna, és szinte sosem éreztem őszintén humorosnak a Gal*Gun-t. Az öncélú paródia humor nélkül pedig nem egy eredmény, ez csak a sablonok hűséges visszakérődzése, miközben különösebb karikírozás nélkül már el is lehet határolódni az egésztől, hogy minden csak szatíra. Persze a szellemi magaslaton sem derogál 50 Eurót beszedni azoktól a szerencsétlenektől, akik őszinte gyönyöröket várnak ettől a fél-pedofil szoknyavadászattól. Kicsit olyan ez, mint Belle Delphine munkássága, aki azért kényelmesen megélt azokból, akik az általa kifigurázott jelenség elszenvedői. Ja, és attól még ugyanúgy rettenetes a játékmenet, hogy az írók nem gondolták komolyan az abszurd románcokat.
Cím: Gal*Gun Retruns
Kiadó: PQube Limited
Fejlesztő: INTI CREATES CO.
Megjelenés dátuma: 2021. február 12.
Műfaj: rail shooter, randiszimulátor