Nem igazán követtem az eddig többnyire a vakfoltomban maradt Saints Row sorozat tervezett megújulását, de nehéz lett volna elkerülni a körülötte kialakuló felháborodott felzúdulást. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a híre megelőzte a fiatalos bűnbanda reinkarnálódását, mert mire a kezeim közé jutott, már egy hasonló tömegszerencsétlenségre számítottam, mint amilyen a Postal 4 volt, és végül is a téma sem nagyon tért el a két esetben: polgárpukkasztás, káosz és nyílt világ.
A hőbörgés persze főleg a széria rajongóitól jött, akik viszont ezt olyan intenzitással szolgáltatták, hogy a Trollfoci is majdnem kijött hozzájuk, megyei meccsre gyanakodva, csak itt nem a Karancslapujütő II bennmaradása, hanem a patinás sorozat híre-neve forgott kockán. Én azért igyekszem elkerülni az összehasonlítást, nemcsak azért, mert nem ismerem olyan mélyen a korábbi részeket, de azért is, mert érzésem szerint a fanok akkor is elmeszelik a rebootot, ha az véletlenül jól sikerül. Ők már csak ilyenek, de ettől még a legrosszabbakra felkészülve vetettem bele magam a bűn bohóságaiba, hogy végül valamelyest kellemesen csalódjak. A Saints Row ugyanis játszható, még ha ennél erősebb jelzőket nem is pazarolnék rá.
[h]”Nem vagyok én beborozva, serezve”[/h]
Történetünk egy buliban kezdődik, ahol a tisztességes karakterkészítés végén előálló Boss éppen haldoklik. Na nem éppen a harmadik utolsó házipálinka miatt, hanem mert elegánsan leszúrták, majd diszkréten el is földelték a hátsó udvaron. Ezután jön egy meglepetés erejével ható “pár hónappal korábban” felirat, hogy megnézzük, hogyan került hősünk a gödör aljáról a gödör aljára. Eleinte ez még csak egy kellemetlen diákhitelt és egy drága albérletet jelent, amelyen három barátjával, Kevinnel, Neenahval és Eli-jal osztozik. Kevin és Neenah két rivális bandánál keres ösztöndíj-kiegészítést, Boss pedig a helyi magánhadseregnél próbál elhelyezkedni. Egy balul elsült akció végén, amelyben minden fél érintett volt, már munka nélkül, de annál magabiztosabban alapítanak egy új bandát, a Saint-eket, akik élén egész Santo Ileso uralmára törnek.
Valójában főleg a legelején nem értettem az egységesen negatív visszhangot, mert minden kínos sorra jutott egy végletekig szkriptelt, de látványos és izgalmas jelenetsor. A rendkívül alacsonyra erőltetett ingerküszöbömet ez gond nélkül elvitte, és a maga bazári valójában egészen szórakoztatott, ahogy egy vadászgép tetején kapaszkodva robbantottam fel magam körül mindenkit. Aztán sajnos hamar vissza kellett térjek a földre, és kezdtem egyre megértőbben nézni a kaszát fenő tömegekre.
[h]Perzisztens primitívség[/h]
Valójában a Saints Row játékmenete sohasem igazán rossz, de olyan végtelenül primitív és ötlettelen, hogy ehhez képest valami valódi abomináció is megváltásként hatott volna. Szóval lesznek benne lőfegyverek, meg bukfencezhetünk. Dióhéjban ennyi, és ennél sokkal többet nem is lehet elmondani róla. A fegyverek határozottan jelen vannak, de ennél lényegesen többet nem merek állítani róluk – egy-egy darab nem kriminális, csak a sörétes puskák okoznak komoly csalódást, de a többségük jelentőségteljesen semmilyen. Adnak valamennyi visszajelzést, és lehet őket valamennyire kezelni, de ez semmilyen irányban nem téríti ki a mutatót.
Cserébe igazán lehetőségekkel sem leszünk ellátva: fedezékrendszer nincs, ami egy TPS lövöldében egészen fontos is lehetne, nem válthatjuk, melyik váll fölött nézünk ki, szóval a sarkokat sem igazán használhatjuk ki ilyen célra, így marad a klasszikus “cirkálunk és lövünk mindenkit, amíg mozog” stratégia. Innovatív. Legalább a pályák is kellően nélkülözik a kreativitás morzsáit, egy-két felrobbantható tereptárgyon kívül sem dinamikus, sem felépítésében összetett darabok nem lesznek köztük. De legalább vannak helyettük borzasztóan útban levő random kukászsákok, amikbe beakadhatunk. Igaz, nem lehetek telhetetlen, ezután már csak az lesz talány, hogy egy folyosót vagy egy arénát fásulunk össze, de a kukászsák-állandó is duplázza a lehetőségek számát.
És hát lesznek ellenfelek is, a hagyományoknak megfelelően ostobák és jellegtelenek. Az esetek túlnyomó részében teljesen közönséges talpasokat fogunk gyilkolni, és a legtöbb különleges opponens sem igényel komoly stratégiát. Arra kell csak odafigyelnünk, hogy a sárga életcsíkkal jelzett delikvensek a pajzsuk birtokában immunisak lesznek a kivégzéseinkre, amely az életünk visszatöltéséhez kell. Egy-két érdekesebb ellenfél azért van, de ők csak elvétve fordulnak elő, ez pedig nem tesz jót az enumerációnak.
[h]Kiszámítható, mint a Shape-operátor [/h]
Mert egy idő után úgyis unni fogjuk őket, a küldetések ugyanis rendkívül körmönfontan vannak felépítve. Lényegében az összes abból áll, hogy menjünk el A-ból B-be, ott öljünk meg mindenkit, ezután továbbállva megint rendezzünk népirtást, majd ez ismétlődik a misszió végéig. Ha elsőre ennél békésebbnek tűnik a megbízás, akkor is biztonsággal megtippelhetjük, hogy legalább az egyik ellenséges frakció megjelenik a háromból. Ez hihetetlenül hamar kiszámíthatóvá és ismétlődővé teszi a teljes küldetésdesignt, és nem mellesleg tovább mélyíti a játékmenet sekélységéből eredő problémákat.
Azért helyenként becsülettel próbálkoztak a fejlesztők, hogy egy-egy kevésbé szokványos helyszínnel feldobják az összképet, és a mellékszálon előforduló LARP (élőszereplős szerepjáték) is egy ötletes, frappáns koncepció. Kár, hogy ezeket is gyorsan visszarángatja a sárba a repetitív és túladagolt középszerűség, amit harcrendszernek csúfolnak ezekben a körökben. Egyszerűen minden túl van erőltetve és használva, mint az autótetőről lövöldözés, amely szórakoztató minijátékból teljesen indokolatlanul vált át minden második misszióban felbukkanó kötelező elemmé.
Miközben aratjuk a monotonitástűréssel kiérdemelt babérokat, XP-t kapunk és szintet lépünk, amelyek nyomán képességeket is feloldhatunk. Nos, itt nagyon elszabadulhatott a kreatív kontroll, mert a szériától megszokottan olyan őrült ötletek kerültek elő, mint a… gránát. Igen, ez nem alapfunkció, hanem megszerzendő képesség, de a többi sem lesz izgalmas. Egyedül az elsőként megkaparintott mozdulatsor tetszett, ahol egy ellenfelünk gatyáját tömjük tele robbanószerrel, hogy utána egy határozott mozdulattal visszaengedjük érte aggódó társaihoz – kár, hogy menet közben már nem irányíthatjuk a dobást, de ezen a ponton ez már tényleg a szőrszálhasogatás kategóriája.
[h]Kint a vadonban[/h]
A Saints Row így is éppen a fogyasztható kategóriába esik, de amint kimerészkedünk a nyílt világ vadonjába, még ez a kétes érdem is megkérdőjeleződik. Maga Santo Ileso és környéke nem igazán meggyőző. Van ugyan egy-egy kis oázis a szó szerinti sivatagban, de a belvárosi részek már teljesen tipikusak és jellegtelenek, és emiatt szinte semmilyen emlékezetes épület nem lesz, ami viszonyítási alapként használható. Így semmi nem fogja elvonni a figyelmünket a rendkívül hosszú autóutakról, amelyeket teljesen beárnyékol a kriminális irányítás és fizika. Az egy dolog, hogy az autók életcsíkja és valós állapota között nem sok kapcsolat van, és dicséretes, hogy számít, hol sérült meg a járgány, de ez nem segít azon, hogy nem valami élvezetes a vicc kategóriájú végsebességek mellett is nehézkesen kezelhető kocsikat vezetni. Terepre kihajtva egészen nevetséges a végeredmény, ha döngölt földutakon ennyire csúszkálnának az autók, a fél kerületem halott lenne.
És akkor még nem is volt szó a remek vontatós küldetésekről, ahol remek váltósúlyú rakományokkal kell boldogulnunk. Ezek egyszerre tűnnek pehelysúlyúnak, hogy minden kis padkán megugorjanak és elszálljanak, és több tonnásnak, hogy minket is rántsanak magunkkal. Ide kapcsolódik minden idők egyik legrosszabb küldetése is, ahol egy törékeny tehénszobrot kell célba juttatni, miközben a fél rendőrség inkább az életét adná, csak nehogy a szerencsétlen patás élve megérkezzen. Tanulság, nem kellene gyógyszerre inni, de legalább is nem a munkahelyen.
[h]Ha eddig nem lett volna elég[/h]
A nyílt világot kitöltő tartalomnál viszont nem nagyon fogyhatott semmilyen tudatmódosító szer, ezek ugyanis teljesen kreatív vákuumban fogantak. A gyűjtögetés legalább ártalmatlan, sőt, a környék fiktív történelmi nevezetességeit bemutató parkok még érdekesek is voltak, a többi alkalommal csak ugyanazt csináljuk, mint a fő küldetésekben, ha lehet még kevesebb ötlettől vezérelve. Lepontozhatunk büféket, hogy utána kiiktassuk a kiérkező frakció felháborodott katonáit, autók tetejéről oldhatjuk fel a közlekedési dugókat, vagy siklóernyőzve robbanthatunk fel antennákat – ez utóbbi legalább csak önmagában, és nem tágabb kontextusban repetitív.
Aztán a bűnszervezetünket építve több létesítményt is alapíthatunk a városban, amelyeknek besegíthetünk a napi teendőkbe, vagy feloldhatjuk a környéke állomásozó fenyegetéseket – sose találjátok ki, úgy hogy egy csapat ellenfelet szarrá lövünk. Erre az egész terjeszkedésre semmi motiváció nem lesz, hiszen csak ugyanazokat az inspirálatlan elemeket ismételjük agyon, amelyek addig sem nőttek a szívünkhöz. Meg lehet bennem van a hiba, de sem a hatását nem éreztem a városon, se nem nagyon motivált, hogy van még egy droggyár a környéken.
És ez a baj, hogy hiába van rengeteg tartalom, nagyon könnyű ebbe szinte azonnal belefásulni, hiszen már a fő küldetések is erősen döcögtek. Lehet körözött személyeket kiiktatni, rendkívül gyéren lehelyezett gyorsutazási pontokat megnyitni, épületeket fotózni, telefonunkon és a számtalan bolton keresztül a ruhatárunkat is kibővíthetjük, csak a motiváció fog hiányozni hozzá. Számos kihívást is elérhetünk, amelyek passzív perkeket adnak teljesítéskor, de előbbiek néha egyszerűen nem működnek, utóbbiak pedig nem sokat tesznek hozzá az összélményhez.
[h]Nem szép, de legalább bugos[/h]
Ha már bugok, azért ezekből is bőven jutott a Saints Row-ba. Egy részük csak az AC Unity szép emlékeit idézi fel a levegő leszúrásával, a semmin felmászásával és a lebegő kivégzésekkel, mások már beleszólnak a játékmenetbe is, mint a megtévesztően színváltó életcsíkok vagy a beragadó ellenfelek, akik miatt egyszer checkpointot is vissza kellett tölteni. Bosszantó, de valahogy ez 2022-ben nem lep meg, az annál inkább, hogy az optimalizáció nem is vészes.
Na nem mintha lenne mire fel akadnia a játéknak, mert azért nem ez a grafika csúcsa. Nem zavaró, de ettől még kényelmesen előző generációs technikailag a Saints Row, és azért a látványvilág sem nagyon próbálja ezt elfedni. Az első küldetés western-díszleténél még reménykedtem, de utána nem sok fantázia maradt sem a város, sem a lineáris pályák megtervezésénél. A hangzás legalább korrekt iparosmunka, még úgy is, hogy a licenszelt zenékből csak a töredékük hallgatható (legalább ezek mennek főküldetések alatt és minden második lopott kocsiban is), úgyhogy egy idő után klasszikus szimfóniákra farolgattam a rendőrautók elől menekülve – ennek azért megvolt a hangulata, és a műfaji változatosságra sem lehet panasz.
[h]Nem lesz maradandó [/h]
A sztori már jobban próbára tette a türelmem, mert elég bugyutára és kínosra sikerült. A furcsa az, hogy ha kikapcsoltam az agyamat, tudott szórakoztató lenni. Megvan egy lendülete és lazasága a történetnek, amely többnyire benne tart egy sekély, de elviselhető sodrásban. Viszont abban a pillanatban, hogy az öntudat jeleit kezdtem el mutatni, már nem volt felhőtlen az örömöm. A Saints Row-humor sokkal szürkébb lett (nem mintha vágytam volna egy emberes adag lila dildóra), cserébe rengeteg a kínos bratyizás és beszólás, a szövegeket meg mintha nem emberek írták volna.
Aztán az sem segít, hogy a főszereplőkkel lehetetlen azonosulni, miközben hiteles antihősökként sem működnek. Valahogy egyszerre akarnak jó emberek és tömeggyilkosok lenni, és ennek az ellentmondásnak összesen egy említése volt csupán az egész játék alatt. A cselekmény pedig nem kifejezettebben kötött le, az egyetlen nagyobb csavar pedig csak azért nem kiszámítható, mert értelme sem sok van, a finálé pedig így különösen semmilyen.
A Saints Row tehát nem egy jó játék, éppen csak tolerálható, már amennyiben nem foglalkozunk sokat az opcionális részekkel. Persze végső soron működik, és soha nem is ígértek többet annál, amit kaptunk, néha mégis meglepő, hogy itt milyen erőszakosan tör elő a nyílt világú címekre egyre jellemzőbb sivárság. A Saints Row-val játszani olyan, mint sajtburger menüt kérni a Mekiben kis krumplival és közepes kólával, a nap minden étkezésére, két hétig – elviselhető, de egészségtelen és kitartóan gyenge közepes – és mint ilyet, senkinek nem tudom ajánlani.
Cím: Saints Row
Kiadó: Deep Silver
Fejlesztő: Deep Silver Volition
Megjelenés dátuma: 2022. augusztus 23.
Műfaj: TPS lövölde, nyílt világú, akció-kaland