Valószínűleg senki számára nem titok, hogy nagyon sokan odáig vannak a true crime sztorikért. A tévézés egyik alappillére már időtlen idők óta, hogy zabáljuk a krimiket és a megtörtént bűnügyeket feldolgozó dokumentum- és játékfilmeket. Nem véletlen a műfaj népszerűsége, hiszen az embert természetéből fakadóan vonzza a “sötét oldal“, és hogy betekintést nyerhessen egy beteg elme rejtelmeibe. A jelen cikk alanyának, a Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztorinak egy drámai jelenetének kulcsmondata is az volt, hogy “a gonoszak sokkal izgalmasabbak“, ami remekül összefoglalja a jelenséget.
Számtalan értekezés és kutatás foglalkozott már a true crime, azaz valós bűnügyeket feldolgozó történetek nézőkre gyakorolt pszichológiai hatásaival, ami nem kis mértékben hozható összefüggésbe a zsáner popularitásával.
Meglepő módon a true crime-őrület főleg a női közönségnél a legerősebb, melynek okai szerteágazók, de teljesen érthetők. Az amerikai sorozatgyilkosok “aranykorában“, tehát nagyjából a 60-as és a kora 90-es évek közötti időszakban legnagyobb részben nők estek a gyilkosok áldozatául. Kutatások szerint a női nézők ezen műsorok által jobban megismerhetik a szocio- és pszichopata jellemeket, így felkészültebbekké válhatnak, ha időben felismerik a jeleket. Ugyanakkor szintén összefüggés lehet a nők magasabb empátiája és a true crime alkotások nézettsége között, hiszen érdekesebb lehet számukra az adott műsor, ha fokozottan együtt tudnak érezni az áldozatokkal.
De legyen szó bármilyen nemű nézőről, az általánosságban kijelenthető, hogy rengeteget megtudhatunk a pszichológiáról, szőnyeg alá söpört társadalmi probélmákról és az emberről, mint szuverén mégis társas lényről úgy általánosságban. Megismerhetjük az áldozatokat, az ő életüket és környezetüket, de azt is láthatjuk, hogy egy feltehetően sérült személy miként válik hidegvérű gyilkossá.
[h]Sorozatgyilkos rocksztárok[/h]
Aztán ott van a közönségnek egy nagy szelete, aminek képviselői nem tanulni szeretnének a gyilkos, az igazságszolgáltatás, a közegészségügy, vagy a társadalom hibáiból, hanem merő élvezetből fogyasztják az efféle tartalmakat (mi sem bizonyítja jobban, mint a Jeffrey Dahmer-sztori elsöprő sikere a Netflixen). Ezzel, úgy gondolom, egészséges határokon belül nincs probléma, viszont nagyjából a 70-es évektől kezdve és főleg Ted Bundy személyéhez köthetően egy elég bizarr sorozatgyilkos-kultusz alakult ki az emberek között.
Egyesek afféle rocksztárként fogadták őket szinte közvetlenül a letartóztatásukat követően, levelekkel és házassági ajánlatokkal bombázták őket, személyes tárgyaikból pedig értékes gyűjtői holmik lettek. Mondhatjuk, hogy szinte azonnal a popkultúra aktív részeivé váltak. A Texasi Láncfűrészes Mészárlás őrült gyilkosát, Bőrpofát például Ed Gein ihlette. Utóbbi a gyilkosságok mellett megannyi hullát ásott ki a közeli temetőkből, hogy csontokból és bőrből készítsen díszítőelemeket a lakásába.
A Netflixen megjelent tízrészes, Jeffrey Dahmer életét feldolgozó minisorozat pont az imént taglalt jelenségre hívja fel a nézők figyelmét: a pszichopátia nem egy jópofa és trendi dolog. Nem egy követendő példa, és az ebben szenvedő személyek sem jókedvükben gyilkoltak.
A Jeffrey Dahmer-sztori a címszereplő élete, és “munkássága” mellett legalább ugyanannyi hangsúlyt fektet áldozatainak családjára, az ő drámájukra, és felfedi a rendszerszintű rasszizmus, homofóbia és nemtörődömség intézményét, ami a 80-as évek Amerikájára jellemző volt.
[h]Lassú víz partot mos[/h]
A hatalmas siker és nézettség ellenére is úgy gondolom, hogy ez a sorozat nem lesz közönségkedvenc. Egyaránt teszi próbára a nézők türelmét, gyomrát és könnycsatornáinak terhelését. Viszont megvalósítása szubjektív és objektív oldalról is többször kifogásolható. Csapongó módon ugrál előre és hátra az időben, látszólag indokolatlanul. Ugyan a kronológiailag darabos narratíva mindig igyekszik oda-vissza utalásokkal magyarázni, hogy miért volt szükséges négy résszel korábban egy flashback, de ez igencsak megnehezíti az epizódok befogadását.
Ezt pedig tetézi, hogy sodrása és tempója sem a modern mainstream sorozatokét tükrözi. És akkor elég diplomatikusan fogalmaztam; a tíz epizód gyakran a lehető leglassabb és legvontatottabb módon csordogál előre (és hátra) a cselekményben. Ha nagyon akarjuk, akkor érthető a darabos, és gyakran össze-vissza cselekmény, mert Dahmer-személyiségére reflektálhatjuk. A másik oldalról vizsgálva viszont ettől csak nehezebben fogyasztható maga a végtermék.
Szintén tudatos – és ha így volt, akkor merész – döntés lehetett, hogy a szó klasszikus értelmében meg sem próbál szórakoztatni. Egy pillanatra sem akarja idealizálni a gyilkost, és ehhez nem asszisztál pörgős jelenetekkel, vagy 70-es, 80-as évekbeli mega hits slágerválogatással sem.
A jelenetek nagy része totális csendben zajlik, és csak a szereplők párbeszédeit hallhatjuk. A sokszor elnyújtott feszengős némaság (az egyik epizód erre különösen erősen épít) és a hangok hiánya valóságosabbá teszik a szörnyű történteket, és részről részre bemászik a bőrünk alá, hogy még jobban Dahmerre és áldozataira koncentrálhassunk.
[h]A szörnyeteg születése[/h]
Jeffrey Dahmer (Evan Peters) már gyerekkorában kilógott a sorból. Mindenki, még a szülei is különcnek tartották. Nem igazán voltak barátai, nem tudott beilleszkedni és az iskolában sem teljesített jól. Anyja, Joyce (Penelope Ann Miller) mániákus depresszióban szenvedett, az apja, Lionel (Richard Jenkins) pedig lényegében soha nem volt otthon. A családi légkör tehát nem volt épp példamutató számára, nem csoda, hogy már fiatalon jelentkezni kezdtek nála a problémák.
Ahogy cseperedett, apjával egyetlen közös hobbit találtak: az út mentén hagyott döglött állatokat preparálták a sufniban. Ettől még senki sem lesz sorozatgyilkos, de egy kisfiúnak mégsem biztos, hogy személy szerint ezt az elfoglaltásgot szánnám. Apja hiába faggatta a lányokról, Jeffet ők nem igazán érdekelték. Ahogy telt az idő, egyre inkább a fiúk felé kacsintgatott, jóllehet fogalma sem volt az érzéseiről. Nem tudott mit kezdeni vele, hát elnyomta őket jó mélyre, ami hosszútávon soha nem vezet jóra.
Jeff tinédzser éveinek végére sem tudta összeszedni magát. Épphogy leérettségizett, de már gyakorló alkoholista volt. Az sem tett jót neki, hogy a szülei elváltak; az apjának már új barátnője volt, és az eddigiekhez képest sem foglalkozott túl sokat a fiával. Az anyja pedig lelépett otthonról, Jeff pedig 3 hónapra egyedül maradt a házban. 1978-ban úrrá lesz rajta kényszere, és megöli első áldozatát, egy koncertre tartó stoppost. Hirtelen felindulásból gyilkolt, de a maradványokat különös kegyetlenséggel és alapossággal tüntette el. Jeffrey nem mutatott megbánást, sőt, igazából csak jobban felajzotta a helyzet.
Nem tervezte a továbbtanulást, a főiskolát is csak apja unszolására próbálta meg. Szörnyű jegyeinek köszönhetően onnan is kicsapták, így két lehetősége maradt. Az egyik, hogy elkezd dolgozni, de mivel képtelen volt megmaradni bármilyen munkahelyen, maradt a másik opció: bevágták a seregbe. Ahonnan szintén, nagyjából egy év múlva kicsapták.
Ezen időszak alatt elkezdett még aggályosabban viselkedni. A különcség egy dolog, amivel nagyon könnyű a problémákat ignorálni. Kiütközött rajta irányításmániája, és ha nem is volt hirtelenharagú, de amikor elvesztette a kontrollt, vagy valaki nem úgy viselkedett, ahogy a fejében elgondolta, akkor azonnal elszállt. Abban a korban nyilván nem volt még olyan fejlett az orvostudomány, tehát nem ismerték a pszichopata és szociopata jellem “tüneteit”, így képtelenség volt segíteni rajta.
[h]Ki a hibás?[/h]
Nagyon tetszett, hogy a sorozat egy pillanatra sem akarta szimpatikus fickónak bemutatni Dahmer-t. Ő nem egy vicceskedő, laza figura. Lassan és darabosan beszél, nem túl jóképű és erős szociális szorongása van. Ugyanakkor elég manipulatív, rengeteget iszik, és kényszeressége folyamatosan bajba keveri.
Az hatvanperces epizódok rendkívül feszélyezetten és vontatottan telnek. Nagyon sok időt eltöltünk hosszú és látszólag eseménytelen jelenetekel, melyek végül kifizetődnek, de nem túlzás azt mondani, hogy gyakran kínszenvedés ezeken a részeken túljutni. A véget nem érő képsorok mellett szintén sok az expozíció és a karaktermélyítés.
Dahmer szörnyű tetteinek bemutatása csak hab a tortán. A sorozat nem átallt bemutatni a korszakra jellemző brutális igazságszolgáltatási hiányosságokat sem. Jeffrey, miután a nagyanyja házából is kirakták a szűrét, Milwaukee egy jobbára feketék által lakta környékére költözött, ahol nem foglalkoztak az emberekkel. A közeli melegbárból kedvére vihette haza áldozatait, ahol elmondhatatlan dolgokat tett velük. Egyik szomszédjának, Glenda Clevelandnek (Niecy Nash) feltűnt az émelyítő szag, és értesítette a rendőrséget, akik nem reagáltak érdemben. A helyzet továbbfajult, Glenda üvöltéseket és halálsikolyokat is hallott a szomszédból, de a rendőrök még mindig nem mentek ki. Amikor igen, akkor is Dahmer egyik bedrogozott áldozatát ők maguk kísérték vissza a sorozatgyilkos lakására.
A helyi rendőrök teljes mértékben szemet hunytak a feketék és melegek problémái fölött, egyáltalán nem akartak foglalkozni velük. Ebben kőkeményen szerepet játszott a tudatlanság, az ok nélküli félelem, a rasszizmus és a homofóbia is. Itt megmutatkozott az igazságszolgáltatás totális inkopetenciája, mert könnyebb volt ignorálni őket, mint elfogadni egy számukra kényelmetlen szituációt.
Természetesen Dahmert nem lehet kivonni a felelősség alól, hiszen ő követte el a bűncselekményeket, ráadásul több, mint egy tucat áldozatot hagyott maga után. De a sorozat sikeresen veszi sorra azt a rengeteg hibát, melyek odáig vezettek, hogy egy sorozatgyilkos éveken keresztül megúszhatta kegyetlen tetteit. A szülei nemtörődömsége, a pszichológiai vizsgálatok teljes hiánya, a társadalmi mellőzés, a rendőrség ignoranciája; ezek mind-mind egymásra épülve eredményezték Jeffrey ámokfutását.
[h]Létezik bocsánat?[/h]
A sorozat tehát mindent elkövet annak érdekében, hogy ne csak Jeffrey-re fókuszáljunk, hanem húsbavágó drámaisággal ismerhetjük meg néhány áldozatát. Hiszen fontos emlékezni rájuk: ők is érző, szerető emberek voltak, célokkal, családdal, barátokkal, tervekkel a jövőre. Ezektől pedig idejekorán megfosztotta őket egy szociopata, kényszerekkel küzdő sorozatgyilkos.
Vitathatatlan e tíz epizód komolysága, és egyedi megközelítése. A színészek kivétel nélkül remekelnek, ám mégis a címszereplőt alakító Evan Peters vitte a hátán a show-t. A karakterköztpontúság mellett néhány szintén érdekes, kicsit elvontabb témát is feszeget, melyek időről időre előkerülnek sorozatgyilkosok kapcsán. Az egyik ilyen volt az utolsó epizódban felvezett bűnbocsánat kérdése. A sorozatra jellemző kétélű párhuzamokkal mutatták Dahmer keresztelkedését, és az áldozatok családjának a hozzáállását ahhoz, hogy megbocsátható-e valakinek a bűne, ha időközben megtér.
[h]Verdikt[/h]
Még ha legtöbbször igen nehéz és embertpróbáló is nézni a Jeffrey Dahmer-sztorit, akkor is nagyon ajánlom. Akinek viszont gyengébb a gyomra, vagy az idegzete, esetleg az empátia-szintje az átlagosnál magasabb, az kerülje messzire, mert a készítők nem kerülgetik a forró kását.
A sorozat bizonyos részleteket hézagosan kezelt, és ugyan az elmesélt történet nagyon közel áll az igazsághoz, mégis érdemes valamennyi fenntartással kezelni. Mégiscsak játékfilmszerűen van elmesélve, néhány dologra nem tértek ki, vagy kiszínezték a dramaturgia miatt.
A cselekmény sodrása lassú, és vontatott, de a valós események és a karakterábrázolások mégis folyamatosan a képernyőn tartják a néző figyelmét. Szintén érdemes lehet megtekinteni már csak amiatt is, hogy mennyire más megvilágításba helyezi a sorozatgyilkosos toposzokat.
Kendőzetlenül mutatja be Dahmert, életét, családi környezetét, és egyáltalán nem romantizálja őt. Mindemellett az áldozatok családjának szívfacsaró drámáját és a tragédiák feldolgozását sem láthatjuk ilyen sűrűn hasonló alkotásokban. Tanulságos és vérfagyasztó történet, ami nem csak a true crime-rajongóknak lehet igazi ínyencség.