Aki követi a lassan három éve tartó munkásságomat a GeekVilágon, az tudhatja, hogy a JRPG-k nem igazán az én asztalom. Annak, hogy a kormányomhoz hasonlóan én is nyissak kelet felé, kellett egy Persona 3 Reload. Az Atlus szerepjátéka annyira magával ragadott anno, hogy miatta még a gyászos Persona 3 Reload: Episode Aigis DLC-t is letoltam a torkomon. Mivel nekem a Tales of sorozat mindig is egy fehér folt volt, gondoltam, hogy a szériába tökéletes belépési pont lesz a Tales Of Berseria Remastered.
Miután Chewie kolléga a Tales of Xillia Remastered után úgy döntött, hogy egy ideig köszöni szépen, de nem kér a sorozatból, rám hárult a tesztelés nemes feladata. Ezúton is hatalmas pacsi a Cenega Hungary-nek a tesztpéldányért! Mondjuk arra nem számítottam, hogy ennyire sötét tónusú lesz a Berseria, ami teljesen élvezhető a széria korábbi részeinek az ismerete nélkül is. A veteránok meg örülhetnek a különféle játékmenetet érintő finomhangolásnak, még ha a grafikában nagyítóval is kell keresni a változtatásokat. De ne rohanjunk annyira előre, lássuk is, hogy miről is szól Velvet vérgőzős vendettája. A sztori megértése miatt kénytelen vagyok ellőni a játék első nagy fordulatát, szóval innentől csak óvatosan, SPOILERES részek következnek!
V mint vérbosszú
Főhősnőnk, Velvet és kisöccse, Laphicet egy démoni invázió során elvesztették a szüleiket és a nővérüket. A két árvát sógoruk, Arthur vesz a szárnyai alá, aki egy elismert ördögűző. A Tales of Berseria világa korántsem egy barátságos vidék, egy rejtélyes járvány hatására az emberek dühös démonokká alakulnak át, ellenük pedig csak az inkvizítorok vehetik fel a harcot. Igen ám, de kutyaharapást szőrével alapon a derék démonirtóknak szükségük van úgynevezett a malakokra.
A rabszolgasorba taszított malakok hatalmas varázserővel rendelkeznek, viszont a világunkban csak úgy tudnak életben maradni, ha összeállnak egy ördögűzővel. A legtöbb malak emiatt nem rendelkezik szabad akarattal, az ördögűzők hajlamosak rájuk tárgyként, eldobható eszközként tekinteni. Idővel kiderül, hogy a kezdetben jófej Arthur a démonok elleni harchoz hajlandó bárkit feláldozni, a közjó és egy szebb, démonok nélküli világ érdekében senki sem szent a számára.
Velvet ezután félig-meddig vérfarkassá alakul a bal kezébe költöző malaknak „köszönhetően”. De legalább a rituálénak hála a világot ellepik az angyalok, akikből mindig jól jön az utánpótlás. Velvet három év raboskodás után némi külső segítséget igénybe véve ledobja láncait, és egyetlen egy cél lebeg a szeme előtt: megölni Arthurt. A sztori elsősorban Velvet bosszúhadjárata koncentrál, miközben a leányzó összerak egy csapatot maga köré. Hősünk egy hideg, számító figura, aki mindenkin átgázol a célja érdekében. Nem számít neki semmi, csak a bosszú.
Persze a tragikus hátterét ismerve könnyű a vérszomját megérteni, azonosulni viszont nehéz vele. A vérszomj mögött ott a megbánás, az önutálat, a harag, de ott a továbblépés lehetősége is. Vajon az egyéni sérelmeket és a haragot fel lehet-e áldozni a közjó érdekében? Túl lehet-e lépni a fájdalmon és a traumákon, ha közben a világ sorsa a tét? Létezik-e szabad akarat, vagy az egész csak a szabadság illúziója? Elég súlyos témákat boncolgat a játék, közben pedig lépte-nyomon jelen van az egyházkritika is. A vallás itt csupán ürügyül szolgál, amivel a vak hívők felett totális kontrollt építhetünk ki, miközben dogmatikus igazságokkal szúrjuk ki a szemüket. A démonok miatt pedig állandó a fenyegetettség fenntartása, ami szépen palástolja az egyház bűneit.
Csapatban az erő
A karakterek kifejezetten érdekesek, mondjuk ez egy JRPG-ben alapvetés (lenne). Eizen, a kalóz malak, akit egy átok miatt folyamatosan tép a balsors, mindig bevonzza a bajt. Velvet tökéletes társa, ugyanúgy egy számító, minden lehetőséget kihasználó karakter, mint főhősnők. Rokurou a kalóz szöges ellentéte, egy ősi klán sarjaként a démoni kardforgatónak egyetlen egy célja van. Találni és legyőzni egy nálánál sokkal erősebb ellenfelet. Még ha közben bele is döglik. Amolyan bromance jelleggel a két pali folyamatosan egymást szívatja. Magilou, a különc boszorkány a csapat bohóca, aki folyamatosan beszólogat mindenkinek, de akit senki sem tud komolyan venni. Néha azért a szavai betalálnak, amikor olyan igazságot mond ki, ami csípi a többiek önérzetét.
Eleanor, az ex-inkvizítor szintén egy izgalmas figura, egy vakbuzgó idealistaként fokozatosan kiábrándul az egyházból, miközben szépen lassan elveszti a hitét. Mindenkinek megvan a maga sötét kis titka, minden szereplő mögött rejtőzik egy egyedi háttérsztori. Ami miatt érdekesek, az az, hogy mindegyikük egyfajta görbe tükör Velvet számára, bennük nemcsak társra, hanem barátokra is lel a leányzó. Kifejezetten tetszettek az opcionális párbeszédek, amik tovább mélyítik a karakterek egymáshoz való viszonyát. Néha drámaiak, néha viccesek, akad köztük olyan is, amikor az idősebb csapattagok próbálják meg tanítani a fiatal Laphicetet (második ezen a néven) az élet nagy dolgaira. Harcok után szintén hajlamosak kommentálni az eseményeket a hősök, ezekre a szösszenetekre is érdemes figyelni.
Ez nem arte, ez már művészet
A harcrendszer megmaradt a Tales of sorozat védjegyének számító Linear Motion Battle System-nél, annyi csavarral, hogy a gombkombinációkkal süthetőek el a különféle kombók, miközben hősünk szabadon mozoghat. A mozdulatokat teljesen testreszabhatjuk, ahogyan a társaink viselkedését is. A helyezkedés, védekezés és a visszatámadás kiemelt szerepet kap a játékban, mivel a szörnyek más és más típusú támadásokra lesznek érzékenyek, nem árt ezeket az arte-okat váltogatni harc közben. Mana helyett úgynevezett SG-t (Soul Gauge) fogyasztanak a hősök támadásai, szerencsére az ellenfelektől lophatunk lelkeket egy-egy sikeres mozdulatsorért cserébe. Természetesen ez kétélű fegyver, ha elfogynak a lelkeink, kevésbé lesznek effektívek a támadásainak.
A BG (Blast Gauge) mérőt feltöltve süthetjük el a mitikus támadásokat, amik itt amolyan ultimate képességek. Ilyenkor egy gyönyörűen meganimált átvezetőben nézhetjük végig, ahogy adott hősünk elnáspángolja a delikvenseket. Alapvetően 4 fős a party, szerencsére szabadon dönthetünk arról, hogy kik legyenek a fő csapatban, és ki legyen a két támogató karakter, akik a kispadon ülnek. Ez a két szereplő kiválasztása kiemelten fontos, mivel az aktuálisan kiválasztott démonunk támadásait erősítik fel a saját képességeikkel. Mondanom sem kell, eszméletlen kombókat és sebzést lehet bevinni. A karakterek változatosságára sem lehet panasz, lesznek itt közelharci aszaszinok, mint Eizen és Rokurou, valamint kapunk egy dedikált gyógyítót Laphicet személyében.
Kedvenc boszim, Magilou távolról osztja az áldást, vagy éppen az átkot, Velvet pedig élő tankként gázol át mindenkin. Persze nem maradunk gyűjtenivaló nélkül, utunk során a pályán talált ládákból fegyvereket, páncélokat, csizmákat, különféle gyűrűket oldhatunk ki, amik a karakterek statisztikáit módosítják. Van ami csökkenti a bejövő sebzést, HP-t növel, vagy éppen ellenállóbak leszünk valamilyen elemi támadás ellen. A főzéssel szintén buffolhatjuk a party-t, idővel egy kalózhajót is kapunk magunk mellé, akit elküldhetünk expedícióra. Jó esetben értékes tárgyakkal tér vissza a körútról a hajó, plusz a legénység is szíros XP-ben részesül. A pályán elszórt Katz boxok pedig értékes loot-ot rejtenek. Szóval érdemes jól körbejárni a félig-meddig nyitott pályarészeket.
JRPG-apokalipszis most
A Tales Of Berseria kapcsán ki kell emelnem a látványvilágot, mert a zsáneren belül kifejezetten egyedi külcsínt kapott a játék. A játék cel-shading technikát használ, ami rajzfilmszerű árnyékolást ad a karaktereknek. A karakterdesign erősen anime-inspirált, élénk színekkel és karakteres arcokkal operál, plusz erre még ráerősítenék az animés átvezetők. A világa sokszor festményszerű hátterekkel és fantasy környezettel dolgozik. Mivel a puszta grafikai pedigrével engem kevésbé lehet lenyűgözni, így különösebben nem zavart a PS3-as korszakot idéző látványvilág. Egy JRPG kapcsán engem pl. nem vág földhöz a tény, hogy egyes textúrák és a környezeti elemek kissé elavultak vagy éppen kevésbé részletesek közelről nézve.
A Tales Of Berseria Remastered szomorkásabb, depresszívabb hangulatához remekül passzol ez a fajta sötétebb látványvilág, szerencsére a készítők ezt a borús atmoszférát ügyesen ellensúlyozzák az élénk színekkel. A zenei felhozatalra szintén nem lehet panasz. Elsősorban nagyzenekari (orchestrális), epikus és érzelmes dallamokkal operál, de akad benne bőven rock zenei betét és sötétebb tónusú dal is, ami remekül illik a komor hangulathoz. A csaták alatt felgyorsul a tempó, basszus gitár és elektronikus elemek tüzelnek fel minket a harcra. A városokban és a felfedezés során pedig melankolikus, néha kissé már-már szomorkás dallamokkal ostromolja a hallójáratainkat a Berseria.
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan
Most kérdezhetnétek, hogy mit keres itt egy Kis Herceg idézet. Mivel a Tales Of Berseria alapvetően nem egy régi játék, ebből kifolyólag a stilizált látványvilág kifejezetten jól öregedett. Szóval a Remastered kapcsán nagyjából nagyítóval kell keresni a grafikai változásokat. Persze mondhatjuk, hogy a textúrák valamivel szebben mutatnak, a modellek pedig egy kicsit kidolgozottabbak lettek. A remaster legszembetűnőbb változásai inkább a játékélményt érintették. A játék elejétől elérhető a Grade Shop, ami egyfajta Game+ módként gyorsabb szintezést, több HP-t és még számos módosítást kínál. A kincsek és a gyógynövények helyét végre-valahára mutatja a térkép, a játék korai szakaszától elérhető gyorsutazásnak hála pedig sokkal kevesebbet kell caplatni, mint korábban.
Apropó séta, végre főhősnőnk nem egy tüdőbeteg sebességével fut. Ha abban a zónában tartózkodunk, ahová a küldetés szólít, akkor a játék jól láthatóan jelzi egy ikonnal a célállomás helyét és a távolságot is. A random encounter kapcsolónak hála pedig ki- és bekapcsolhatjuk a harcokat. Ezen felül minden megjelent DLC-t is tartalmaz a játék, szóval lényegében ez a definitív Tales of Berseria élmény. Amennyiben szeretnéd a bónusz zenéket és az összes kioldható kosztümöt megszerezni, akkor a Remastered-et pont neked találták ki. Konzolokon mindenképpen javult a teljesítmény, a lényegesen gyorsabb töltési időnek sokan fognak örülni. Meg a gyorsmentésnek, aminek hála nem veszik el egy-egy rosszul sikerült harc után több órányi előremenetelünk.
Verdikt
Eleve nehéz helyzetben van a mezei kritikus, amikor egy remaster-t próbál meg pontozni. A Tales of Berseria Remastered létezését nem sok minden indokolja, mivel maga az alapmű sem egy őskövület. Maga az alapjáték szerintem egy kiemelkedő darab, egy szívfacsaró, sötét bosszúsztorival, erős központi mondanivalóval, egyedi világgal és szeretnivaló karakterekkel megspékelve. A látvány szerintem jól öregedett, a mai napig jó ránézni erre a stilizált grafikára. A játékmenet pedig van annyira komplex, hogy a kombókra épülő harcok a kampány végére sem laposodnak el. Ezek után jogosan merül fel a kérdés, hogy kiknek is tudnám ajánlani a Tales of Berseria Remastered-et?
A veteránoknak nem biztos, hogy feltűnnek majd a grafikai változások, a kicsit szebb textúrák és a kidogozottabb modellek. A Quality of Life javításokat viszont ők is tudják majd értékelni. A Grade Shop-nak hála a grindolás, mint a JRPG-rákfene könnyen elkerülhető, plusz nem kell többé hosszú percekig keresgélniük a ládákat és a gyógynövények a pályán. A korai gyorsutazás és a gyorsmentés pedig még inkább megkönnyítik a tapasztalt inkvizítorok dolgát. A gyorsabb töltési idők és a jobb teljesítmény pedig már csak hab a tortán. Sajnos a Nintendo Switch-en korántsem olyan felhőtlen az élmény, a japánok kézikonzolján be kell érniük 30 FPS-el a játékosoknak, a különféle bugokról nem is beszélve.
Én Steam Deck-en teszteltem a játékot, néha a nagyobb városi területeken esett be a képkockaszám, ettől függetlenül kiválóan futott a kézikonzolon. A 40 eurós árcédula sokaknál kiverhette a biztosítékot, szóval én mindenképpen várnék vele egy leárazást. Viszont ha most ismerkedsz a szériával, akkor ennél jobb belépési pontot keresve sem találhatsz! A végső pontszámot ennek tükrében érdemes figyelembe venni. Rosszabb napomon lehet, hogy egy erős hatos lett volna végeredmény, viszont az alapjáték pont annyira a szívemhez nőtt és a remaster pont annyi minőségbeli javítást adott hozzá, hogy szerintem nyugodtan lehetek ezúttal kicsit elnézőbb.
A tesztpéldányt ezúttal is köszönjük a Cenega Hungary Kft-nek! A Tales of Berseria Remastered már elérhető PlayStation 5-re, Xbox Series S|X konzolokra, Nintendo Switch 1-re és PC-re. Fizikai formában Switch 1-re és Xbox-ra tudjátok beszerezni a játékot.