Még tavaly, a Vészjelzés kritikájában írtam arról, hogy egyes műfajok már önmagukban felállítanak egy elvárás-rendszert, amely nagyban befolyásolja a kapott filmélményt. Hiszen egy horror alatt félni, vagy legalábbis borzongani szeretnénk, egy vígjáték alatt pedig nevetni. Ha ez nem teljesül, mert gagyi ijesztésekkel vagy fingós-szarós poénokkal szúrják ki a szemünket, akkor érthető a csalódottság. Az azonban más tészta, ha az alkotók szándékosan csavarják ki az alapvetéseket, pláne, ha hatásosan és érdekesen teszik azt. A Társ pedig nem túl szégyenlős, és már az első monológban lelövi a saját befejezését (az előzetesről már nem is beszélve). Ez ugye egy thrillertől legalábbis szokatlan. Mégis, marad némi tér csavarokra, de elsősorban egy fergeteges szórakozásra, amely még gondolatoktól sem mentes.
Bedurvul a buli
A Társ egy természetellenes, szupermarket-lánc reklámjába kívánkozó összeismerkedés pillanataival kezd. Iris és Josh egy ügyetlen véletlen folytán találkoznak, amely a lány monológja alapján életének egyik legfontosabb jelenete volt. Hónapokkal később már egy kocsiúton találkozunk velük, ahogy egy baráti társaság házibulijába tartanak. A félreeső ingatlan egy gazdag, titokzatos orosz, Sergey birtokában van, aki szeretőjével, Kat-tel látja vendégül őket. Rajtuk kívül még egy meleg pár, Eli és Patrick érkeznek a villába. A társaság látszólag vidám és gondtalan, Iris azonban nem érzi jól magát, és úgy gondolja, nem látják szívesen. És valóban körülveszi őt egy adag előítélet, ahogy az emléke furcsaságának is oka van, mégpedig, hogy Eris nem ember.

Ő egy érzelmi támogató robot, akit Josh egy nagy cégtől bérel, hogy a barátnője legyen. Eris nem tud erről, és csendben tűri abuzív párja bántalmazásait. Bele van ugyanis kódolva, hogy szeresse Josht, ahogy az is, hogy nem hazudhat, és nem bánthat embereket. Azonban ez utóbbi kitételt valaki megváltoztatja a szoftverében, és útjára indít egy ördögi tervet. A káosz hamar elszabadul, mindenki élete veszélyben forog, és nem egyértelmű, ki az üldözött, és ki az üldöző. Az viszont biztos, hogy kevés ijesztőbb dolog van, mint egy véres ruhájú, szuperintelligens robot, késsel a kezében.
Távirányítású terminátor
A Társ meglepően kevés időt tölt az expozícióval, éppen csak annyit, hogy a szükséges minimum kontextust vázolja. Pár mozzanat azért megfér, amire később vissza lehet utalni, de aztán gyorsan véget vet a félreeső villa békéjének. Még be sem rendezkedtünk lélekben, máris előáll az első hulla, innentől pedig egy fergeteges, lendületes utazás kezdődik. A kialakuló macska-egér játék kifejezetten izgalmas, annak ellenére, hogy papíron már tudjuk annak a végkimenetelét. Mégis, kialakul egy feszültség, amiben sosem lélegezhetünk fel igazán.

Ezt megtámogatandó pedig néhány fordulatot is tartogat a Társ, igaz, ezeket azért nem képtelenség kikövetkeztetni. A film elég nyíltan kommunikál, és ha bizonyos mozzanatoknak nincs is meg egyből az értelme, azért nem rejtett jelekkel üzen. Szóval óriási meglepetésekre nem kell számítani, de mégis kanyarog annyit a cselekmény, hogy a végeredmény ne legyen az első pillanatban, látatlanban megjósolható. Így pedig egy tisztességes thrillerrel van dolgunk, még akkor is, ha a nyitójelenet után nem feltétlenül erre számítottunk.
És meg kell hagyni, hogy a Társ kifejezetten okos film. Ami eszköz rendelkezésére áll, azt fel is használja. Ott van például az Irist irányító alkalmazás, ahol a lány számos tulajdonsága megváltoztatható, legyen az szemszín vagy beszélt nyelv. És ezek többségének kifejezetten kreatív felhasználási módot találtak az írók, számos jelenetnél okoztak egy „szekunder” heuréka-pillanatot. A Társ nem vállalja túl magát, kis területen, kevés szereplővel dolgozik, de a lehetőségeit kiaknázza, és pont emiatt érződik egy kielégítő, teljes filmélménynek.
Átmulatott ámokfutás

Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy a Társ kifejezetten vicces. Tele van fekete humorral, tud derülni a főszereplőjén, és vele együtt is. Ennek megfelelően pedig a légkör sem felel meg egy átlagos thrillernek. Ugyan egyes pillanatokban kifejezetten izgalmas, és sosem válik súlytalanná, azért az esetek többségében mégis inkább egy könnyed szórakozásként jellemezhető. Ugyan szoríthatunk egyes szereplőkért, de a Társ egy pillanatra sem nyomasztó. Sokkal inkább egy már-már bizarr hangulata van, ahogy retro zenékre rúgja fel a műfaja konvencióit, és egy-egy pillanatra Tarantinót idéző, fergeteges jeleneteket pakol egymás után.
De a képi világ sem egy tipikus, szürke, esős tájat tár elénk, sőt, még az erdei jelenetek is szigorúan ragyogó napsütésben játszódnak. Az egész látványvilág igényes, ha kell, remekül keretezi Iris kissé játékbaba-szerű természetellenességét, máskor a környékről kapunk lélegzetelállító nagytotálokat. Az egyes motívumai előszeretettel rímelnek egymásra, és más műfajokból is szívesen kölcsönöz bizonyos jól ismert fogásokat. Ez persze nem az eredetiségen vagy a kiszámíthatatlanságon segít, de így új környezetben izgalmas volt például horror-trükköket látni. A Társ mindenesetre komolyabb cicomák nélkül, de tagadhatatlan profizmussal lett filmezve, a képek tisztasága pedig tovább erősíti a szokatlan, de szórakoztató hangulatot.

A profizmus pedig a színészi játéknál is jelen van. Az Irist alakító Sophie Thatcher parádésan kapta el az emberi, de mégis kicsit gépies karaktere esszenciáját. Az alakítása majdnem emberi, de tesz bele annyi robotikus gesztust és mimikát, hogy egy legjobb törekvéssel természetes, de mégis érezhetően mesterséges csúcstechnológiának érződjön. Jack Quaid pedig remekül hozza az ő ellenpontját, egy komplexusos, nárcisztikus figurát, akit könnyű már az első fél órában megutálni.
Álmodnak-e az androidok bántalmazó bárányokkal?
De amellett sem mehetünk el, hogy a Társ nem csupán egy szórakoztató thriller, de némi gondolat is megfért benne. Egyrészt boncolgatja a bántalmazó kapcsolatokat, és az azokból való megszabadulást. Persze nem megy bele a mélyébe, és nem is feltétlenül egy kvázi bosszúfilm teszi lehetővé a legaprólékosabb feltárást, de egy egészen felszabadító, nem is igazán metaforikus keretet ad a történéseknek.

Emellett Iris robot-létével kapcsolatban is felmerül néhány kérdés. A mesterséges intelligencia sok helyen szokott egy kényelmes helyettesítő lenni valós társadalmi problémák feldolgozásához. Pedig az utóbbi időben különösen releváns kérdés lett a tényleges MI, illetve úgy általában a technológia etikája. A Társ pedig számos érdekes témát érint, legyen szó jogi kérdésekről, a technológia felhasználásának erkölcsiségéről, elmagányosodásról. Vagy éppen arról, hogy ha alkotsz egy tudattal rendelkező lényt, akkor már illik megadni neki a tiszteletet. A Társ nem igazán fejti ki ezeket a kérdéseket, de mivel nem is álltak fókuszban, csupán az érzékletes felvetés is elegendő.
Különösen, hogy végső soron még mindig egy kellemes, könnyed blockbusterről van szó. Amely leköt a maga bő másfél órájára, magával ragad a lendületével és humorával. Az már csak hab a tortán, hogy közben az agysejtjeinknek sem kell elpusztulnia, sőt, adott esetben még a stáblista után is velünk marad a filmélmény.
Verdikt

A Társ egy meglepően kompetens, okos thriller, amely újra és újra borítja fel a saját műfajának pilléreit. A végeredmény egy egészen vicces, pörgős, de kellő pillanatban feszült és izgalmas macska-egér játszma, amely remekül kihasználja a saját limitált lehetőségeit. Ez remek színészi játékkal, valós és mesterséges társadalmi kérdésekkel karöltve egy olyan egyveleget ad, amely ugyan messze nem akar korszakalkotó lenni, de veszett jól működik a maga kereti között. Csak ne innen várjátok a következő Szárnyas fejvadászt, és azért az év legmeggyőzőbb pillanatait sem. Mert a Társ egy remek kikapcsolódás, és ennél éppen csak egy hajszálnyival akar többet nyújtani. De becsületére váljon, ezt el is tudja érni.