Mi van, ha csak mi segíthetünk magunkon. De tulajdonképpen mi, mások vagyunk, mint akik vagyunk. Te vagy Én, én meg Te. De közben Te inkább én vagy, és Te pedig Te. A bekezdésben már kicsit Szintislaci színvonalú magyar bölcsészeket megszégyenítő sajátos filozófiai mókolásba kezdtem, pedig a mondanivalóm nem áll olyan messze a The Alters alaptézisétől, mint gondolnánk.
Kör közepén élek
Jan nem több vagy kevesebb mint bárki más. Tanult, gyakorolt, szeretet, összetört és életének minden döntése oda vezette, hogy csatlakozzon a „Project Dolly” nevű expedícióhoz, amelyet a Földtől jó messze, egy idegen – és rendkívül barátságtalan légkörű – bolygón terveztek véghezvinni. A felfedezés célja: egy „Rapidium” nevezetű erősen sugárzó és instabil elem, ami képes a biológiai növekedést felgyorsítani. És még ki tudja, hogy a Földön lévő megavállalatok elemzései alapján milyen profitalapú humanitárius megoldásokra lehet felhasználni.
Természetesen, főhősünkön kívül senki nem érkezik meg épségben. Valamint az átlag személyzetnek arról se szóltak, hogy itt ha a nap felkel, még a hatalmas keréken mozgó Mobil Bázis se nyújt biztonságot.
Mivel Jan „csak” egy építész, ezért egy rejtélyes távoli hang a kommunikációs szobából arra ösztökél minket, hogy gyűjtsünk Rapidiumot és a DNS-ünk felhasználásával klónozzuk le magunkat. De ne akárhogy, hiszen két Jan, ugyanazzal a tudással csak komplikálná az esetet. Egy szuperkompjúter segít kiszámolni Jan életében a „Mi lett volna ha…” döntéseket és így egy teljesen más életet „megélt” klónt hozhatunk létre.
Ez a játék alapfelvetése, nem tűnik túl mélynek, viszont rendkívül izgalmas. Nos, sokkal mélyebb mint amire számíthatnánk.
Grafikus Jan
A grafika és a fizika csodás. Nem túl sok bravúros megoldást láthatunk, ez mégsem egy GTA VI, ahol a sörösüvegben a likvid különálló entitásként él. Egyszerűen csak szép, na!
A tájak dizájnolása hozza az érzést, hogy egy olyan bolygón vagyunk, amelynek a Földhöz nem sok köze van. Hatalmas és furcsa kőzet képződmények, lávafolyók és nyersanyagban gazdag mezők.
A mobil bázis minden elemén ott ül a futurisztikus, sci-fi és kicsit NASA-punk hangulat, ami szerintem rengeteget ad a játékélményhez. Semmi sem patyolattiszta, vannak égők amik pislákolnak.
Ugyan a bejárható terület nem a leghatalmasabb és hamar kiismerjük, elsőre minden, amivel találkoztam egyből beszippantott.
Talán korábban már említettem, hogy számomra sokkal fontosabb, hogy az összhangban hogy néz ki az alkotás, mintsem az, hogy most izzad-e a karakterem és ha igen, az izzadtságcseppek mennyire tükröződnek, hogyan hat a fizikájuk és a többi és a többi.
Ettől függetlenül, a The Alters egyértelmúen 2025 szebb játékai közé sorolható. Az arcmimikák tökéletesen tükrözik, hogy egy beszélgetésben egy karakter hogy érzi magát.
Hangmérnök Jan
A muzsikák nagyszerűen sikerültek, nem volt kifogásom vele a játék során. Nem éreztem repetitívnek, vagy túljátszottnak egy aláfestést sem, bár azért feltűnt, hogy olykor feleslegesen nagy a csend. Persze ezt kitöltötte gyorsan a más szobákból átszűrődő zene, amit a különböző Alterjeink hallgattak.
A szinkroni munkára külön kitérnék, ugyanis amit Alex Jordan leművelt az zseniális. Önmagunkkal beszélgetni, mégis azt éreztetni, hogy valaki más szólal meg velünk szemben, egy olyan kihívás amire még Hollywoodban is nagyon kevesen vállalkoznak, főleg főszerepben. Hatalmas a nyomás és ha csak véletlen is, kétszer ugyanazt a hanglejtést hozzuk két különböző katakternél, az illúzióromboló lehet.
Alex azonban, akit máshol a Sherlock Holmes játékszériában hallhattunk, rendkívlül bravúrós módon hozza a Janok szerepeit.
A mellékszereplőkre se lehet panasz, ugyan nem mindenki adja elő olyan hitelesen a karakterét, mint Jan. Az egyik legnagyobb csalódást talán Jan rejtélyes főnöke okozta, akit Doug Cockle (The Witcher játékok, Geralt) szólaltat meg.
Doug pontosan úgy beszél, mint ha egy CEO Geralttal kommunikáltam volna. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal tehetségesebb, de jelen esetben nem tett neki jót, hogy nem erőltette meg magát annyira.
Jan legyen fenn a Jan hegyen
A cél egyszerű: élj túl, szerezz Rapidiumot, tartsd fent a jó morált, tarts mindenkit életben, edzz, fektess be a tőzsdén, mentsd meg a világot. Live Love Laugh.
A cél nem egyszerű. Legnehezebb fokozaton játszottam és bár éreztem, hogy előnyösebb helyzetből indulok a korábbi túlélős játék tapasztalataimmal – Factorio, RimWorld, League of Legends, bár ott a túlélés a meccs végén kezdődött – mégsem voltam teljesen komfortos.
Minden annyira egyszerűnek tűnt, egészen addig, amíg nem lett több Jan. És a többi Jan nem csak éhes szájakat jelentett, hanem önálló véleményeket, sajátos akaratot és természetesen sok, kiszámíthatatlan galibát.
Egy idő után azt éreztem, hogy egy nap nem elég ahhoz, hogy dolgozhassak is és minden kérésnek és óhajnak megfeleljek. Ez persze lehetett volna könnyebb, ha egyszerűbb fokozaton játszom, azonban valami azt sugallja nekem, hogy ezt a játékot pont erre a nehézségre tervezték.
Döntéseinknek van súlya és ezt a játék nem mindig rágja a szánkba. Egyszer csak észrevesszük, hogy tényleg nem mindegy, hogy mikor, kinek mit mondunk és kinek a pártját fogjuk néhány vitánál.
A bázison belüli navigáció manuális, ezért arra törekedtem, hogy az általam legoptimálisabban állítsam össze. Nem volt ezzel gond, az is a játék része, hogy olykor A-ból B-be kell mennünk. Csak rajtunk múlik, hogy ha ezt gyakran kell megtenni, akkor a legoptimálisabb útvonalakat alakítsuk ki magunknak.
Most egy olyat dolgot fogok írni, aminél sokaknak feláll a szőr a hátán: ez a játék TÚL OLCSÓ.
Rengeteg apró elem, például gyűjthető filmek, újrajátszhatósági faktor, grafikai igényesség, jó színészi játék miatt úgy érzem, hogy a The Alters akár 50 eurot is érhetett volna.
A filmek mind igényes és vicces alkotások, a minijátékok intuitívak, egyszerűen azt érzem, hogy ha kiadnak egy „kisebb”, vagy „mérsékeltebb”, azonban szerteágazóbb játékot, annak ilyennek kell lennie. Csak azért, mert van benne sörpong, nem érezzük, hogy emiatt máshol kisebb, vagy kevesebb lenne a játék.
Egy nagyon picit pedig térjünk ki az elefántra a porcelánboltban. A játék remek pszichológiai üzenetet hordoz abban a szempontban, hogy gyakran csak önmagunk tudunk segíteni magunkon.
Én, aki a mentális betegség vásáron jelentkeztem az egyet fizet hetet vihet akcióra, rendkívül üdítő élmény volt látni, hogy milyen az amikor egy játék arra próbál rábeszélni engem, hogy szeressem magam. Mindezt nagyon gyengéden kommunikálva.
Jan a végszó
A The Alters legalább annyira hiánypótló volt a piacon, mint az Expedition 33 vagy a ReMatch. A maga műfajában úttörő, mégis szerény tudott maradni.
A 11bit Studios már nem egyszer, nem kétszer, nem is háromszor bizonyította, hogy remek módon tudja egyedivé varázsolni a már sokszor látott túlélő műfajt.
Bár a történetet személy szerint nem fejeztem be – a játékban elfért volna jócskán pár „trigger warning jelző” – a történet is lehengerlőnek tűnt. És talán egyszer újra nekiállok, amikor jobban betudom fogadni a nyers és kíméletlen valóságot önmagamról, és a Janokról.
Ha egy apró spirituális utazást keresel a lelked mélyébe, érdekel egy izgalmas sci-fi történet, vagy csak be akarod bizonyítani, hogy Te még a Nap hátán is megélsz, akkor ez a Te játékod.
Ha egyik elemből nem kérnél annyira, akkor már talán frusztrálóbb élményed lehet, ha viszont egybe kerested mind a három elemet, akkor a The Alters tárt karokkal vár.