Alapvetés. Minden médium rendelkezik olyan kreátorok vagy kreálmányok halmazával, amiről az „közmegegyezés” úgy véli, hogy megkerülhetetlenek. Van aki szimpla ajánlásként tekint rájuk, van aki ezeknek ízléssel kapcsolatos presztízs kérdést is tulajdonít. A józan paraszti ész bármilyen, mások általi definíciótól függetlenül gondolja helyesen, hogy valamitől biztosan alapvetések. Nem kivétel ez alól az animék és mangák médiuma sem. Neon Genesis Evangelion, Legend of Galactic Heroes, Akira, Mushishi, csak nekifutásból példának. Hosszan lehetne még folytatni a sort – azonban az alapvetés, mint koncepció kicsit másabb töltetet kap az animangák esetében. Az ázsiai filmkreálás világa ugyanis valamennyivel messzebb esik a nyugatitól (beleértve a miénket is), és óhatatlan néha, hogy ez egyszerűen nincs figyelembe véve a nyugati közönség által.
Emiatt (is) szokott kérdéskör lenni alapvetés címek esetében, hogy mennyire tudja ezeket befogadni a nyugati néző. Kiváltképpen akkor, ha semmilyen mértékben sincs hozzászokva a médium furcsának ható, vagy megkérdőjelezhetőbb vonásaival. Ez olyan szempont, amit lehet elbagatelizálva kezelni bárki által, de nem érdemes. Eleve rajzfilmekről beszélünk, amik bárhol is készüljenek, sokak szerint nem való felnőtteknek. Ettől függetlenül az anime alapvetések is rendszeresen olyanra sikerülnek végső soron, amik esélyesen meg tudják nyerni maguknak a rajzfilmekre fogékonyabb nézőket. Előfordul az is, hogy egy-egy animanga konkrét hatással bír kreátorokra szerte a világban. Erre a cikk tárgya, a Ghost in the Shell franchise is képes volt. Eleve a „felnőttes retro cyberpunk anime” billog egyik poszter gyerekévé vált, de a Mátrix franchise is jórészt a GitS-nek köszönheti az identitását. Igen ám, de… melyik GitS-nek? Mert hogy nem elsősorban a mangának.
Eredettörténet
A dicsőség igazából az 1989-es manga 1995-ös anime mozi adaptációját illeti. A Mamoru Oshii (Urusei Yatsura, Patlabor, Angel’s Egg, stb.) dirigálta, és a Production I.G. készítette mozi a mai napig töretlen népszerűséggel és tekintéllyel bír. Miért is ne tehetné, hiszen Oshii élőszereplős filmrendezői tapasztalatai is lépten-nyomon visszaköszönnek a filmben. Szinte mérnöki pontossággal kimért steril, rideg, kissé álomszerű közeg lengi be a filmet, melyet az Oshiira jellemző, zenés videoklipbe is beillő „csendélet” jelenetek egészítenek ki. Emellett maga a sztori csukafejest ugrik a cyberpunk esszenciájába. Elsősorban azon réved el, hogy hol ér véget az emberi élet túlzottan digitálissá tétele, és hol kezdődik a digitális élet, mint való világban létező koncepció. Hogy ennek kivitelezésében mennyire volt eredeti, vagy adott hozzá tényleges pluszt, abban nem tudok támpontot belőni. Tudom, hogy eszik vagy isszák-e a Neuromancert vagy az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkalt, de azon kívül nem.
Az 1982-es Blade Runner film hasonló szituáció, pedig végső soron ez a film volt az, ami elhozta Japánba a cyberpunk témát. A cikk szempontjából azonban nem ez az elsődleges, hanem az, hogy önön franchise-ára milyen kihatással volt az 1995-ös mozi. „Csak” annyi, hogy azóta az összes többi GitS adaptáció a film nyomdokait követi. Nem 1:1 újramesélései annak, és nem is akarják koppintani még rendezés terén sem, de a film hatása így is monumentális. Annyira meg aztán végképp, hogy ha GitS diskurzusról van szó, akkor pont, hogy a manga kerül fel egyik legkevesebbszer. Pedig Masamune Shirow három kötetes mangája az alapja a birodalomnak, de látod – nem azé lett a rivaldafény. Pedig amennyire észrevettem, nem lett lenézve az évek alatt, vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak érvényesült egy örök mantra. „Nem az számít, hogy ki az első, hanem hogy ki bírt befolyásoló erővel a leginkább”.
Új esély
Nem tudom, mennyire ismeretes infó, hogy az 1995-ös mozi nem volt manga hű adaptáció. Inkább koncepciókat és más darabkákat emelt ki belőlük, amelyből aztán olyan új kreálmányt rakott össze, amelynek sikeressége mostanra abszolút megkérdőjelezhetetlen. Az egy szem 1998-as, Playstation 1-es játékon kívül a mangának nem adatott meg eddig a lehetőség, hogy megismertesse magát a szélesebb közönséggel. Pontosan emiatt volt nagy szám az, mikor a Science Saru anime stúdió (Devilman Crybaby, Dandadan, Ping Pong, stb.) bejelentette, hogy egy olyan GitS adaptáción ügyködnek, ami konkrétan a mangát fogja adaptálni. Ennek materizálódása sikerrel le is zajlott idén nyáron, hiszen július elejétől kezdve, 10 részen át szórakoztatta a nagyérdeműt. Az még a jövő zenéje lesz, hogy milyen pozíciót fog betölteni az adaptáció a popkultúrában, de ez most mindegy.
Most már lett manga hű GitS adaptáció, ami egyúttal nyugdíjba küldi a PS1-es játékot, mint a manga egyetlen mozgóképes reprezentációját. Még mielőtt belecsapnánk a lecsóba, egyvalamit hadd ejtsek el: a manga magyar kiadásban is elérhető a Fumax kiadó által! De ha érdekelne Shirow mester más munkássága is, a Fumax például a Dominion Tank Police mangát is kiadta magyarul. Egyetlen kötetes, de csak ajánlani tudom, ahogy mindkét animéjét is.
Változó identitás
Szóval Ghost in the Shell anime. Egyike a manga világ olyan címeinek, ami eddig hiába kapott több adaptációt, mintha az univerzum akarata nem engedte volna, hogy tényleg manga hűek legyenek. Említettem kicsit fentebb, hogy Oshii mozija inkább csipegetett a mangából mint konkrétan adaptálta volna. Nagy vonalakban persze nem volna nehéz körbeírni, hogy mit. A Kilences Szekció (Section 9), mint terrorista elhárító osztag birkózik a bűnnel, ide értve annak egyik legkonkrétabb kivetülésével – Bábmester (Puppet Master), a leghírhedtebb hacker kerek e világon. Azonban már most megálljt kéne intenem a szekérnek, mert ha egy láncra kéne felfűzni a mangát és az 1995-ös mozit, a kettő közé kéne állítani egy másik adaptációt. A 2000-es évek elején készült, 52 részes GitS: Stand Alone Complexet, és annak mozis kivetülését (Solid State Society). Alapvető szellemiségében „nyilván” a ’95-ös mozit követi, de felépítésében már sokkal közelebb áll a mangához.
A manga voltaképpen az „epizodikus zsarus sorozat” koncepciót inkább antológia formában kivitelező cím volt. Ebből következően evidens, hogy nem annyira foglalkoztatta Oshii filmjét, hogy „amúgy” milyen volt a manga. Inkább az SAC foglalkozott ezzel a kérdéssel, ami jobban megnézve nem kicsi súlyú volt egyetlen faktorból kifolyólag. Egy Masamune Shirow készítette mangáról van szó – ő róla pedig ismeretes, hogy akármennyire szereti beleásni magát mélyebb kérdésekbe, nem veti meg a humort sem. A médiummal gyakorlatiasabbak feltehetik a kérdést, hogy „és?”, hiszen nem egy ázsiai kreálmány van, ami a komolyságot és a konkrétabb humort egy fedél alatt tartja. Igen ám, de nem mindennapi eset a konkrétabb cyberpunkot összeereszteni a konkrét humorral. Főleg nem a ’80-as évek végén, amikor a vizuális animanga humor még jóval inkább szerette komikusan eltúlzott módon ábrázoltatni a szereplőit. Nagy fejek, komikusan eltúlzott fogsorok, vicces-aranyos-mérges tekintetek, ilyesmikre gondoljunk.
Itt születsz, itt halsz
Nem kimondottan olyasmi, amit a GitS ismeretében gondolna az ember, ugye? Ez még inkább erősödik azzal, hogy ha a ’95-ös mozi általános stílusához vagy szokva: akkor szinte a szivárvány erejével fog hatni az, hogy mennyire sokoldalúbb tónusilag ez a régi-új GitS. Hogy pontosabb legyek, a ’95-ös mozi alapvetően nem tért volna el az eredetiből azzal, hogy hangsúlyt akart helyezni az atmoszférára. De az az atmoszféra nagyon steril volt, és bizonyos értelemben nagyon magába forduló, a film filozofikus oldalát nagyon kiszolgálni akaró. Ezt amúgy a maga módján hatásosan el is érte (még ha magát a filmet amúgy nem kedvelem), de mindenképpen beáldozta az eredeti inkarnációnak egy bizonyos szándékát. Az ugyanis szeretné, ha egyrészt a karaktereken keresztül tapasztalnád meg a sztori világának mivoltát, másrészt a világ jellegének megismerésével a karaktereket is jobban kontextusba tudod helyezni.
Ez így leírva talán kicsit túl alapvetőnek hathat, de más értelmet nyer azáltal, ha megtapasztalod, hogy „amúgy” mennyire szeretné veled megismertetni a szereplőket és a világot. Egyszerre szeretné is, de idézőjelesen túl sokat sem akar elárulni. Inkább csak annyit, hogy a fókuszt a sztori jelenén hagyja. Motoko múltjáról például szinte semmit nem árul el a sztori, de nem is kell. Van annyira jól definiálva a karakter, hogy jó megérzéseid legyenek arról, hogy miket csinálhatott, milyen lehetett az első epizód előtt. Ehhez hasonlóan egyes városokból, országokból is fogsz látni annyit, hogy bőven össze tudod rakni a fejedben a lényeget. Ez a lényeg pedig nem szép. Hiába a cyberpunk jövő – a nyomor, a szenny, a külvárosi túlzsúfoltság, a mindent behálózó bűnözés és korrupció, ezek mind-mind megjelennek a sztori világában. És az originál GitS-nek tényleg az az egyik legfőbb erőssége, hogy ezeket tényszerű, ezekkel tudatosan együtt élendő dolgokként kezeli.
Adaptálódás
Ebben nagyban asszisztál az, hogy a sztorimesélésben is megjelenik ez. Semmi depresszív montázs, vagy drámaibban kiemelése annak, hogy milyen rossz a világ. „Life’s a bitch”, mondja Motoko az egyik részben, és vicces módon ez abban is reflektálódik, ahogy a szereplők filozofikusabb oldala meg van írva. Gondolná az ember, hogy az eredeti GitS-ben is jelen van az a fajta kimértebb, presztízsebb hozzáállás, ami a franchise megítélését behálózza, de ez nem kimondottan igaz. Shirow jó pár cyberpunk, vagy inkább cyborg kérdéssel foglalkozik a sztoriban, de sokkal inkább prezentálja olyan formában, ami természetesebben hat beszélgetésnek. Ennek ráadásul nem csak a „szintje” karakterfüggő, hanem hogy mennyire köthető a mindennapokhoz. Aramaki, a Kilences Szekció vezetője például az a nem spoileres karakter, aki a leginkább hajaz a GitS tipikusabb imidzsére, és még ő is rövidebbre és velősebbre fogja a mondandóit.
Személy szerint nagyon érdekesnek tartom pontosan emiatt, hogy bizonyos értelemben nincs is szinkronban a GitS nemzetközi megítélésével és publikus képével az eredeti inkarnáció. Spontánabb, tárgyilagosan cinikusabb (és oda vissza), tényleg inkább annak konstallálása vagy korholása, hogy mivé lett a világ. Könnyen rá is lehetne aggatni, hogy Shirow csak feldobta a labdát, lecsapni azt már az adaptációk tették. Hisz’ mai szemmel annyira mélyen szántó dolgokról talán nincs is szó, még ha jókról azért igen. Ezt amúgy is kicsit kacifántosabb lenne belőni, hiszem mégis csak egy 1989-es mangáról, és annak most készült, amúgy hű adaptációjáról van szó. Azonban amondó vagyok, hogy habár a felszínen lehet nem felel meg a franchise hírnevének „elégséges szinten”, nem itt kell keresni a lényeget.
Régi-új modell
Releváns kérdéseket és témákat dob fel, de olyan formában, ami a szememben „kijavítja” a ’95-ös mozi legnagyobb hibáját. Mert azt keményen untam – és pontosan azért, mert nincs karakter, nincs világ, ahová lehetne ezt horgonyozni anélkül, hogy ne csak az éterben lebegjen. Az originál inkarnációban pedig pont azért ülnek a komolyabb témák, mert ezek a szereplők benne élnek. Együtt kell élniük velük, általuk válik ércessé, tudatosan beletörődötté, kicsit cinikussá egy-egy komolyabb jelenet. Az se mellékes szempont persze, hogy a adaptációkon átívelően konzisztensen erős Motoko-Batou-Aramaki-Togusa négyes itt is karizmatikus és kidolgozott, de a mellékes karakterek is elvégzik a rájuk szabott „feladatot”. Ízlés kérdése egyébként azt kritizálni a ’95-ös moziban, hogy túl személytelennek és sterilnek hat a stílusa, emiatt pedig inkább unalmasnak, mint elgondolkodtatónak? Valószínű igen, de bizonyos szempontból „többet” kínál az eredeti GitS-nél azzal, hogy a cyberpunk téma egzisztenciális oldalára fekszik rá inkább.
Az eredeti GitS ehhez képest változatosabb kérdéseket fed le a témával kapcsolatban, és inkább atmoszférát szeretne elültetni benned. Túlzással lehetne azt mondani, hogy diszkréten bizonyítja, hogy a cyberpunk világ nem gyerekjáték, de tényleg „inkább” ez vonatkozik rá, mint a ’95-ös mozi disztingváltsága. Maga a cyberpunk műfaj pedig olyasminek számít inkább, ahol a kontextualizálás hosszabb távú erény, mint egy „puszta” kérdéskör, és az originál GitS *szerintem* ebben sokkal erősebb Oshii filmjénél. Nagyban hozzájárul ehhez az is, hogy Shirow a humort és a fanservice-t is bevonja a sokszínűségbe. A fanservice-et *annyira* nem, de a humort, pontosabban annak applikálását mindenképpen. Azt mondtam már, hogy ’80s stílusú vizuális humora van, de a humor tónusa is inkább komisz, jópofán pimasz hozzáállással bír. Fontosabb tényező ennél, hogy nem kimondottan választja külön a humorosabb és komolyabb jeleneteket.
A jövő árnyékában
Ha azt mondom, hogy eklektikus a GitS humora, akkor majdnem ráhibáznék a lényegre. Inkább öntörvényű. Shirow bármi szívbaj nélkül adagolja a komolyabb és komolytalanabb jeleneteket egymást szinte váltogatva, olykor egyszerre mindkettőt szerepeltetve. Egyik pillanatban Motokónak cápafogai és „dühös anime lány” erei vannak, másikban visszavált olyan profizmusba, amire 30+ évnyi adaptációk után számítana az ember. Vagy Batuónak csillagok köröznek a feje fölött, miközben egy amúgy kissé szomorkás jelenet lenne. És azok a gülüszemű varjak. Még a végjáték, a sztori legvaskosabb jelenete sem mentes ilyesmiktől. Nagyon-nagyon ízlésfüggő lesz az, hogy kinek mennyire fog ez bejönni, különösképpen a franchise hagyatékát tekintve. Nekem abszolút bejövős: Shirow kötéltáncot jár ezzel, de amennyire furcsa (ő tőle pont nem), igenis van saját hangja. Különcködő, de önmagát nem hiteltelenítő. Egyszerre comic relief és a karaktereknek-világnak több dimenziót adó. Szerintem. Másnak ez abszolút meg fogja ülni a gyomrát.
Egyesek azt is mondhatnák, hogy ez az GitS anime csak egy Gen Z-sített GitS. Főleg akkor, ha megkedvelte annyira a GitS „eddigi” identitását, hogy hitványságnak tartja ezt az új animét. Informáltabb szemszögből azért, mert 30+ megszokás után ez neki sok – kevésbé informáltabból meg azért, mert hitványítva lett a brand. Na ezt utóbbit Shirow-val kell megbeszélni, ő tőle származik végül is az a GitS, amit a Science Saru most adaptált. Egyébként a „Gen Z GitS” kritika annyiban nem volna oka veszett, hogy össze lehetne téveszteni a sztori egy bizonyos tulajdonságával. Shirow ugyanis nem csak a humor-komolyság összepárosításban öntörvényű, de a sztori közlés tempójában és sűrűségében is. Naná hogy, hiszen a bohózat mellett kőkemény katonai, politika-terrorelhárítási, illetve cyberpunk fanboy amúgy is. Részben emiatt se lehet nagyon lehet azt mondani, hogy a GitS hinne a töltelék dialógusokban, vagy akár a szándékos, „csak úgy” üresjáratokban.
Szabadon száll, mint a cyborg madár
Első alkalomkor nem ritkán szinte faltól-falig ütnek a fontos infómorzsák. Nem csak az adott epizód vagy sztori ív „ügyével” kapcsolatban, hanem hogy a karakterek mit csinálnak, mit mondanak. Pedig nem lehetne mondani amúgy, hogy gyorsított felvétel módjára pörögne a GitS. Egyszerűen csak annyira lézer fókuszált volt Shirow az íráskor, hogy nem tudta megállni azt, hogy egy adott jelenet csak úgy legyen. Még a humoros jelenetek is képesek nem ritkán szolgálni olyasmi tidbittel, ami diszkréten hozzáad valamit a karakterekhez, vagy a sztori világához. A terrorelhárítási-politikai részletek azok, amik a leginkább feladják a leckét első körben, főleg ha nem magyar felirattal nézi az ember. Én angollal néztem mindkét végignézés során, és az elsőnél bevallom, beütött az, hogy mire egy mondatot háromnegyedig értelmeztem volna, már jön a következő. Ahhoz képest másodjára már sokkal követhetőbbé vált a sztori, de szerencsés mellékhatásként „amúgy” is többet húztam ki a sorozatból.
De ami a leglényegesebb, hogy a második körben értettem meg igazán, hogy mi az eredeti GitS, milyen akarna lenni amúgy. Például hogy egyik adaptációjának sem a legdirektebb felmenője. A Stand Alone Complex ugyan a manga és a ’95-ös mozi közé ékelte be magát habitusilag („nyilvánvalóan” inkább az utóbbi felé billenve), de még ahhoz sem hasonlítható igazán az originál. Nem érdemes bármilyen vélt kaliberhez vagy elváráshoz mérni, mert már azzal hányattatva van a cucc befogadhatósága. Például valahol pont emiatt forgattam hatalmasat a szemeimet az utolsó sztori íven – Shirow mintha karakterlimitért küzdene egy filozófia esszében. Pedig nem – pont az a karakter „adagolja”, akitől az ilyesmi természetes. Amit mond, az díszesebb-terjengősebb a többi karakterhez képest, de vannak olyan körülményei, amiért ilyen. És ezt részben amiatt értettem meg, mert ott volt a többi karakter, mint vízmérték.
Egyesek és nullák
Igen ám, de a tízforintos kérdés: ettől mély lesz az originál GitS? Vagy inkább: képes lett volna elérni az ’95-ös mozi generálta sikert és elismerést, ha akkor kapott volna manga hű adaptációt? …Szerintem nem. Nagyon egyszerű lenne arra mutatni ennek okául, hogy inkább a változatosságra megy rá az egy kimondott dologra fókuszálás helyett, de nem. Pontosabban ez is igaz szerintem, de egyszerűen nem áll össze olyan egésszé, ami üvegbe tudná zárni azt a villámot, mint Oshii filmje. Antológia jellegéből fakadóan eleve nem ér el olyasfajta tematikus fókuszáltságot, mint a ’95-ös film tette. De például van annyira különc habitusú kreálmány is, hogy a rajzfilmekből csak „az elég felnőttesnek ható” fajtát kedvelő rétegnek nem feltétlen tetszene. De aki nem szereti az ’80s jellegű vizuális animanga humort, az is esélyesen ki van zárva.
Sőt, aki eljut a mostani adaptáció végére, annak esetleg még az se tetszhet, hogy elég nyitottnak nevezhető befejezése van bármi ellenére is. Pedig lenne miért dicsérni ezt az új adaptációt a tartalmon felül is. A Science Saru az egyik legmegbízhatóbb név a mostani piacon, ha nem csak az átlagtól elütőbb art style-okról van szó, de olyan szekvenciákról is, amelyek inkább egy filmben lennének otthonosak egy TV anime sorozattal szemben. Ebben szerencsére most sem vallottak kudarcot, de azért külön piros pont, hogy a karakter dizájnokat nem modernizálták különösebben, de nem is akartak „hamis-80s irányt” kicsikarni belőlük. Audio fronton ugyancsak erős a sorozat: habár a PS1-es játékot tartom továbbra is a GitS zenei aláfestések netovábbjának, mégis jóval kiemelkedőbb az itteni felhozatal, mint egy tipikus szezonális esetében. Tipikusabb technótól kezdve a törzsi jellegű kántálásig van nem kicsi választék, biztos lesz szám, amit önmagában is szívesen hallgatnál.
Stand Alone Adaptation
Nem feltétlen vagyok meggyőződve arról, hogy ez a régi-új GitS fel fog tudni nőni a ’95-ös film és a Stand Alone Complex sikeréhez – a „kettőjük” keltette hagyatékról nem is szólva. Valamelyest nehéz is lenne megítélni egy olyan korban, ahol nagyon kevés bárminek adatik meg az, hogy ne mosson el szinte bármit a nagyon gyorsan érkező új, csillogó dolog. És az is ott van persze, hogy eleve totálisan más körülmények között jelent meg Oshii filmje és ez az adaptáció egyaránt. Az a film még a konzervatívabb filmkritikusok körében is képes lehetett befutni, ez az új adaptáció még a szezonális animékben edzett rétegnek is sok lehet. Vagy éppen semmi különös, és nem feltétlen azért, mert kora terméke lenne az eredeti GitS. Eleve inkább kultusz cím material lenne, és szerintem ott is lenne a helye igazából.
Ha olyan piedesztálra lenne emelve, mint a ’95-ös film, vagy akár az SAC, az már túlzás lenne. Azok az adaptációk bizonyos szempontból egyszerűen „többet” kínálnak – viszont a manga és az új anime meg olyat, amit azok az adaptációk nem. Nagyon-nagyon racionálisan és idézőjelesen objektíven nézve talán a Stand Alone Complex az, amit a legjobb GitS-nek tartok. Ha viszont az a szempont, hogy melyik az, ami a szellemiségemhez közelebb áll, akkor ez a régi-új anime. Nagyon szubjektíven, de pontosan azt kínálja, amit a ’95-ös filmből hiányoltam, és van bizonyos vonzereje annak, ahogy az SAC-nél jobban tükrözi Shirow saját habitusait is. Ettől függetlenül nem feltétlen mondom, hogy ez fogja megfordítani a véleményed a GitS-ről, de figyelj, ki tudja. Az tuti, hogy olyasmit kapsz, amit 30+ évnyi adaptációk nem nyújtottak.