Sydney Sweeney tavalyi éve kevésbé a filmjeiről, sokkal inkább a körülötte generálódó botrányokról szólt. Nem szeretnék állást foglalni, hogy a felháborodásból mennyi volt jogos. Az viszont biztos, hogy idővel sokkal több összefüggést sikerült meglátni a balhék és a filmjei teljesítménye között, mint ami valójában fennállt. Az tény, hogy sem az Éden, sem az Americana, sem a Christy nem futott be a kasszáknál, a streamingre megérkező Echo Valley pedig szerencsés esetben hamar a feledés homályába merül. Azonban ezen filmek bukására van sokkal prózaibb ok a farmer-botránynál: egyszerűen nem voltak eladhatóak.
Az Édent például más, Sweeneynél egyértelműen nívósabb sztárok sem tudták megmenteni, de olyannyira, hogy eleve csak egy bő év után talált forgalmazóra. Az Americana még rosszabbul járt, az eredetileg még egy 2023-as film volt. Ez valószínűleg önmagában egy magyarázat a visszafogott fogadtatásra. Ennek megfelelően még csak egyszerűen egy rossz szériának sem feltétlenül lehet hívni a tavaly történteket, hiszen a négy filmből kettő nem is abban az évben készült. Most pedig, hogy a The Housemaid nemcsak vállalható, de eladható is lett, be is vonzotta nézőket. Úgy tűnik, egy tévhit megdőlt. De mielőtt nagyon elragadtatnánk magunkat: ettől sem A téboly otthona nem lett kiváló, sem Sweeney nem lett színészóriás.
Veszélyes vendégszeretet
Millie (Sydney Sweeney) egy gazdag családhoz jelentkezik házvezetőnőnek. Szüksége van az állásra, hiszen nemcsak a pénz nem veti fel, de éppen feltételes szabadlábon van. Meglepetésére Nina (Amanda Seyfried) felveszi a hatalmas és fényűző házba, még szállást is kap a padlásszobában. Az idill azonban hamarosan szertefoszlani látszik. Nina ugyanis nagyjából annyira stabil, mint a pengő ’46-ban, és a szeszélyeivel nem egyszerű megbirkózni. Férje, a techguru Andrew (Brandon Sklenar) ugyan próbálja tompítani felesége kirohanásainak élét, Nina egyre kezelhetetlenebb. Nemcsak az eszelős epizódok nyomasztják Milliet, de az is, hogy Nina rendszeresen manipulálja és megalázza.
Többször is sürgős utasításokat ad neki, majd azt állítja, hogy ő soha nem is kért ilyet. A ház úrnője folyton szidalmazza is, és a privát szféráját sem tartja tiszteletben. Millie azonban csapdahelyzetben van: nem léphet le csak úgy, ha nem akar visszamenni a sittre. Az egyetlen gyógyír Andrew lehet számára, aki végig kedvesen és empatikusan áll hozzá. A kettejük közeledését persze Nina végképp nem viseli könnyen, és csak egy szikra kell ahhoz, hogy végképp kirobbanjon a káosz a gyönyörű családi lakban.
Mumus mamus
A Housemaid nem rejti sokáig véka alá, hogy nem egy Hallmark-romkom vár ránk. Millieről az első öt percben kiderül, hogy kamu az önéletrajza, és Nina első „megkattanásáig” sem telik el negyed óra. Így viszonylag hamar kondicionálva leszünk rá, hogy ne érezzük magunkat biztonságban a fényűző villában. Paul Feig, a rendező ráadásul egészen ügyesen építi fel a kényelmetlen atmoszférát. Először csak ártalmatlanabb kirohanásokat látunk Ninától, aztán apránként jönnek a húzósabbak. A ház úrnője ráadásul mintha egy horrorfilmben érezné magát, és előszeretettel bukkan fel a gyanútlan házvezetőnő háta mögött. Olyanná válik, mint egy mumus, aki egy-két alkalom után már beférkőzik a bőrünk alá. Minden alkalommal, hogy Millie elkezdett kutakodni valami után, szinte vártam, hogy mikor materializálódik.
Ezt a kényelmetlen érzést erősíti Nina kislánya is. Van benne valami félelmetes, és közben azt is egyértelművé teszi, hogy elhallgatott, komoly traumák húzódnak meg a háttérben. Ahogy haladunk előre, egyre kilátástalanabb és valahogy rejtélyesebb is az egész helyzet. Nehéz nem arra gondolni, hogy a következő percekben valami még komolyabb fenyegetés várható. A Housemaid tehát remekül építkezik az első felében, és lelki szemeink előtt már megjelenik a teljes őrületbe boruló finálé. Elvégre egy ilyen feszültségnek nem lehet békés lezárása.
Azonban a Housemaid ütemezése már nem olyan erős, mint a hangulatteremtése. Azon a ponton, ahol a biztonságérzet-megvonást valódi nyomasztásnak kellene felváltania, megérkezik a kötelező romantikus szál. Persze érezni a levegőben, hogy a pillanatnyi idill után jön a feketeleves, de a tempó mégis megdöccen. Egy thriller derekánál már valamivel többre van szükség annál az érzésnél, hogy „ennek nem lesz jó vége”. Különösen, hogy az erotikus szál kémiaszintjével nem a vegyészkar, és nem is a Semmelweis a reális cél.
Kacsalábon forgó fordulat
Amint elszáll az erotika gőze, egy szórakoztató, de felemás finálé fogad. Egyrészt, kapunk egy egészen értékelhető fordulatot, amely új lendületet ad a történetnek. Nem azt mondom, hogy lehetetlen megjósolni a csavart, de egyáltalán nem triviális, hogy egy ilyen nagy rácsodálkozás egyáltalán működik. Hogy a részletekbe bepillantva sem dől össze a kártyavár, és nem derül ki, hogy az egész sztorinak a világon semmi értelme nincsen. Nem egy igazán rejtélyes és izgalmas thriller futott rá erre a zátonyra, amelyet a Housemaid egészen elegánsan elkerült. Ez mindenképpen dicséretes, ahogy az is, hogy a tetőpont a rövidsége ellenére lehetővé teszi, hogy a néző kiengedhesse a gőzt.
Ugyanakkor nem biztos, hogy előtte a nagy titok kifejtése így volt a legbölcsebb. Az első nagy meglepetés után a Housemaid jóformán esti mesét olvasva regél el minden részletet, hogy a tempó garantáltan leüljön a fináléra. Kevés dolog lohasztja le jobban a feszültséget, mint két „Kedves naplóm…” típusú narráció egymás után. Persze a hirtelen információdömpingnek, vagy az apránként rávezetésnek is meglehetnek a maga buktatói, de ennél bármelyik egy sokkal praktikusabb döntés lett volna. Mint mondtam, a tetőpont így is bőven szórakoztató volt, és talán a sötét elégtétel volt a megcélzott érzelem, de vélhetően egy kevésbé kényelmes tempó sem rontotta volna ezt el.
Nem kell Sydney, de dicsérni sem
A Housemaid tehát bőséggel élvezhető, de azért fontos leszögezni, hogy egy viszonylag felszínes alkotásról van szó. A karakterek nem fognak hosszan velünk maradni, nem lesznek igazán emlékezetes pillanatok vagy elgondolkodtató kérdések sem. A film üzenete például a Vészjelzés vagy a Társ egy egészen felvizezett változata. Nem lehet vele nem egyetérteni, közben mégis elegánsan elkerüli a kérdés rizikósabb vetületeit. Bár legyünk őszinték, nem valószínű, hogy a Housemaid a mélység ígéretével csábította moziba a nézőket.
A film technikalig egyébként teljesen korrekt iparosmunka. Viszonylag nehéz modern házbelsőket úgy fényképezni, hogy ne sterilnek és mesterségesnek érződjön, és itt se mindig sikerül. Ugyanakkor a korlátozott lehetőségeket igyekeztek kihasználni minél több dinamikus és rendhagyó beállítással. A képi világ így sem igazán merész vagy művészi, de a vágással együtt tökéletesen betölti a kívánt feladatot, és minden jelenet pontosan annyira feszült, amennyire azt az alapanyag engedte.
A színészi játék ehhez képest kettős képet mutat. Egyrészt, Amanda Seyfried remekel az őrült háziasszony szerepében. Tényleg fenyegetőnek érződik, és hátborzongatóan vált a mézesmázosság és az ijesztő kirohanások között. Azonban amíg Seyfried az évek során bebizonyította, hogy jóval több vígjátékok ügyeletes jó nőjénél, Sydney Sweeney megtorpant ebben a folyamatban. Bár a Szeplőtlenben és az Édenben is egészen jó volt, a valódi áttörésre még várni kell, és a Housemaid sem vitte közelebb ehhez. A szorult helyezetekben ugyan jobban elemében volt, a film nagy részében kifejezetten enerváltan játszott. Brandon Sklenar sem játssza le a csillagokat az égről, de talán neki volt a legkönnyebb dolga, a film nagy részében csak szívélyesen mosolyognia kellett.
Verdikt
A The Housemaid – A téboly háza egy szórakoztató popcorn-thriller. Ügyesen épít fel egy olyan légkört, ahol sosem érezzük magunkat igazán biztonságban, de soha nem is telepszik rá a lelkünkre. Furcsa ritmusváltásaival is veszít a feszültségből, de végül még így is egy kielégítő és meglepően felszabadító fináléba torkollik. Működő fordulata és izgalmasabb pillanatai miatt alapvetően ajánlom a műfaj kedvelőinek, de laza szórakozásnál többet kár várni tőle. Ahhoz sem a története, sem a felépítése nem elég stabil. De megfelelő elvárásokkal egy korrekt szombat délutáni program lehet.