A Hello Games csapatáról szerintem mindenkinek meg van a maga véleménye. A No Man’s Sky debütálása finoman fogalmazva is döcögős volt. Az emlékek és az évek sem szépítik a negatív rajtot, kétségtelen, hogy az előző évtized egyik legnagyobb csalódása volt. Azonban, ahogy telt az idő, Sean Murray és brigádja eltökélten foltozgatták alkotásukat. A No Man’s Sky mára egy kiváló sandbox űrkaland, amit időnként újrafelfedezek magamnak. A csapat ezúttal nem bízta túl magát, és egy kisebb horderejű címmel próbálkoztak. A The Last Campfire egy tipikus, mondhatni klisés indie-játék lett, aminek ugyan van lelke, de az nem viszi el a hátán.
[h]Szerethető ügyetlenség[/h]
Amikor e bejegyzés első vázlatait felskicceltem, még negatívumként szerepeltettem a rövid játékidőt. A The Last Campfire ugyanis bő 3-4 óra alatt lazán befejezhető. Ahogy lassan összeállt bennem a végső véleményem, a rövid terjedelem mindinkább átcsapott a pozitívumok felé.
A játék nem rossz, de nem is csettintettem elismerően, amikor a végére értem. A kb 3 órája viszont sokszor többnek érződött. Alapból egy kimért, lassú gameplayre kell számítani, emiatt lassabbnak is érezhetjük az idő múlását. De ezen felül is valamiért felettébb nehezen akart eltelni a játékidő.
A The Last Campfire lényegében egy külsőleg aranyos logikai játék, amit az elmúlás, a remény és talán a gyász témái tesznek mélyebbé. Vagy legalábbis megpróbálkoznak vele.
A játék viszont minden téren megmarad a középszerűségnél. A látványa okés, de semmi emlékezetes nincs benne. Na jó, az óriási disznó, meg a főhős egyedinek mondható. Ezt leszámítva viszont minden egy tök sematikus “tipikus” indie-címre vall. Amivel alapjáraton nem szokott bajom lenni, de amikor ennyi jobbnál jobb indie-vel találkozik az ember, ott is kialakul egyfajta mérce.
A téma mindenképpen érdekes, a narráció aranyos, de nem tudtak sok mindent kihozni belőle. Egy csomó mindent rábíznak a játékosra, hogy magának raktározza el az élményt, vagy a helyzet által kínált érzelmeket. Lehet én nem voltam a megfelelő passzban, de végig totál neutrális voltam, egy pillanatra nem csordult túl az érzelem-o-méterem.
A logikai feladványok a játékban viszont túl egyszerűek és rettenetesen kiszámíthatóak. A feladatok egyébként ötletesnek mondhatók, a mechanikák jól működnek, de a legnehezebb fejtörő megoldásához is összesen 6 percre volt szükségem. És nem én vagyok túlkvalifikált, elhihetitek. Nem szereretem, ha egy játék túl bonyolult; pontosabban azt nem szeretem, ha a fejlesztőkön kívül senki sem érti a megoldáshoz vezető utat. De esküszöm, itt még ennek is örültem volna. Boldog lettem volna, ha érezhettem volna valamiféle sikerélményt, hogy “azta, ez kemény volt, de rájöttem”. Azonban ez elmaradt.
És ez az a pont, amikor már nem is tudok többet mondani a The Last Campfire-ről. Még talán annyi belefér, hogy a Nintendo Switches változatra bőven ráférne egy patch. A gép borzasztóan hamar felmelegszik, ráadásul nem is kicsit, illetve kb 1 óra játéktól jobban merült, mint egy Pokémontól, vagy Mario Odyssey-től. Ja, és néha, amikor egy adott képernyőről egy másikra töltene be a játék, átmegy diavetítésbe. Viszont az érintőkijelzővel is játszható, ami meglepően jól működik.
Összességében tehát a The Last Campfire egy rövid, mondhatni szeretnivaló logikai kalandjáték. Van egy fajta sajátos atmoszférája és lelke, a koncepció pedig önmagában érdekes. A fejlesztők viszont nem nagyon tudtak mit kezdeni egyik ötletükkel sem, ezért képtelen a középszerből kiszakadni. A játék nem is teljesárú, ez legalább az előnyeként szolgál.
Cím: The Last Campfire
Fejlesztő: Hello Games
Kiadó: Hello Games
Kiadás éve: 2020
Műfaj: logikai, kaland
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
