Nem hibáztatok senkit, akiben kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg érdemes-e a tévéképernyőre adaptálni minden idők egyik talán legfontosabb és legfilmszerűbb videójátékát, az eredetileg 2013 júniusában megjelent The Last of Us-t. A Naughty Dog lélektépő mesterműve játékosok millióinak a szívét rabolta el véglegesen az elmúlt évtized során, így aztán mikor kiderült, hogy valóban HBO sorozat készül a játékot író Neil Druckmann és a Csernobilt jegyző Craig Mazin összefogásának köszönhetően, hatalmas pro és kontra viták alakultak ki arról internetszerte, hogy vajon szükségünk van-e arra, hogy egy teljesen másik médiumban is újra elmeséljék nekünk Ellie és Joel kálváriáját.
A videojáték adaptációknál ugyanis rendre visszatérő jelenség, hogy az esetek többségében az alkotók egyszerűen képtelenek arra, hogy kigyomlálják belőlük az olyan kreatív megoldásokat, amik bár egy interaktív médiumban, mint amilyen a videojáték, tökéletesen megállják a helyüket, viszont egy olyan passzív médium, mint például egy sorozat esetében már inkább zavarónak, sőt kifejezetten ostábának hatnak.
Druckmann és Mazin viszont már a legelején egyértelművé tették, hogy elkötelezettek amellett, miszerint az adaptálás során az adott médium, vagyis jelen esetben a sorozatokban rejlő történetmesélési, illetve dramaturgiai potenciál maximális kihasználására fognak törekedni, ezzel pedig kvázi félig máris nyert ügyük volt, hiszen a The Last of Us-t, így már nem lehet azzal vádolni, hogy lényegében ugyanazt kapjuk, mint anno csak a túlélőhorrorokra jellemző gyűjtögetős játékmenet nélkül.
A kilenc epizódot számláló évad után azonban bátran kimerem jelenteni, hogy az írópáros elképesztő bravúrt vitt véghez, ugyanis az általuk újfent elmesélt történet egésze bár jólesően ismerősnek hat, ám a sorozat igazi erőssége ennek dacára azokban az új vagy éppenséggel kibővített, helyenként kisebb-nagyobb módosításokon átesett történetszálakban rejlik, amelyek még a játékok veteránjainak is tartogatnak néhány kellemes, netán egészen kellemetlen meglepetést. A második epizódban például a teljesen vak, de cserébe echolokációval tájékozódó Clickerekkel történt rövid, ámde annál intenzívebb csörte után bár számomra nyilvánvaló volt, hogy az Anna Torv által amúgy bravúrosan életre keltett Tess–nek hamarosan véget ér az utazás, ám a halálát érintő kreatív módosítás érzelmi utóhatásaira még ennek dacára sem voltam teljesen felkészülve.
A játékbéli Tess halálát ugyanis a kezdetektől fogva egy olcsó és bár érthető, de mégis viszonylag rossz írói húzásnak tartottam, ami itt a kisképernyős verzióban végre képes volt kiváltani belőlem azokat az érzéseket, melyek anno elmaradtak a legelső végigjátszás során. Bár nagyon szívesen kitérnék az újra hangszerelt, de alapjaiban mégis abszolút játékhű történet további konkrét változtatásaira, sajnos ezek többsége erősen spoileres az évad hátralévő epizódjaira nézve, így jelen évadkritikámban inkább mindenkit megkímélnék ezektől.
Annál is inkább, mivel akár játszottunk korábban a játékkal, akár nem, a fordulatok többségét még jómagam tapasztalt The Last of Us veteránként is képes voltam tűkön ülve várni, amire csak rádobott egy lapáttal a főszereplő párost alakító Bella Ramsey (Ellie) és Pedro Pascal (Joel) elsőre talán erősen furcsának ható, viszont az évad végére gyönyörűen összeálló karakter dinamikája.
Pascal és Ramsey castingját ugyanis megannyi kritika érte, legfőképp azért (pláne utóbbi esetében), hogy nem igazán hasonlítanak a játékbéli megfelelőikre, akiknek mindkét játékban az amúgy sorozatban is feltűnő Ashley Johnson és Troy Baker kettőse szolgáltatta a hangját, illetve már első látásra is egyértelműen sokat megélt arcukat. Meglepő módon az aggodalmaskodó károgóknak mindenesetre ezúttal sem lett igaza, mert Pascal és Ramsey kettőse között a legelső közös jelenettől kezdődően megvolt az a bizonyos plusz, mely nélkül bármennyire is legyenek tehetségesek külön-külön, bizony nem működött volna az Ellie és Joel közt fokozatosan kialakuló apa – (fogadott) lánya kapcsolat.
Amit bizony még így sokadik alkalommal is öröm volt ismét végig nézni, hiszen Ramsey és Pascal az alakításaikkal nem egyszerűen megidézték Ashley Johnson, valamint Troy Baker eredeti performanszait, hanem több esetben is olyan érzelmi többletet voltak képesek hozzáadni, több már amúgy is lelkileg megterhelő pillanathoz, melyeknél komolyan irigykedve gondoltam azokra, akik csak most először találkoznak majd velük.
Mindez különösképpen igaz, Nick Offerman kissé házsártos, de végső soron roppant szórakoztató módon magának való Bill-jére, aki olyan új árnyalatait mutatta meg a játékban általam korábban nem igazán kedvelt fegyver és csapdamániás figurának, hogy az epizód végére, a könnyeimet jó alaposan letörölgetve, jómagam is beálltam a Billt őszintén megkedvelő emberek remélhetőleg népes csoportjába.
[h]Verdikt[/h]
Nagyjából ezután a felismerés fogalmazódott meg bennem azon központi gondolat, hogy a The Last of Us sorozatot Druckmann és Mazin valójában nem is a játékot már kívülről fújó milliónyi rajongóknak, hanem sokkal inkább annak a sok tíz-százmillió másik embernek szánta, akik valamilyen okból kifolyólag egészen idáig sosem voltak érdekeltek abban, hogy leüljenek egy bonyolultnak, na meg kifejezetten időigényesnek tűnő videojáték elé. Legalábbis egészen mostanáig. Merthogy a széria premierjét követően egészen hihetetlen módon nem kevesebb, mint háromszáz százalékos növekedés volt megfigyelhető a The Last of Us összes elérhető verziójának eladási adataiban, amely nagyjából csak annyit jelent, hogy a két őrült zseni végső soron csak elérte a célját.
Vagyis a nap végén végül olyanokat is sikerül leültetniük a kontroller elé, akiket egészen mostanáig egyetlen másik hasonszőrű adaptáció sem tudott bevonzani a videojátékok elképesztően gazdag világába. Ennél nagyobb sikert pedig azt hiszem korábban még egyetlen videojáték adaptációval foglalatoskodó alkotónak sem sikerült összehoznia.