Képregényes fronton ezidáig nem sikerült Thort a kedvenceim közé emelni. A korabeli történetek számomra túlságosan mímeltek, pátoszosak és többek között ezek miatt nehezen komolyan vehetők. Ráadásul a Thorra jellemző sajátos betűtípus egyáltalán nem kellemes a szemnek. Az asgardi isten egyébként sem egyszerű nyelvezettel kommunikál, mellé még hozzájön, hogy gyakran szemfájdítóan nehéz kiolvasni a szövegbuborékok mondanivalóját.
Habár ez utóbbi simán lehet csak egy kényes szubjektív kritika, de akarva-akaratlanul is hozzátett ahhoz, hogy ne zárjam a szívembe a mennydörgés istenét.
Éppen ezért halasztottam oly sokáig, hogy beszerezzem a Thor: A Mennydörgés Istene című kötetet. Azonban a képregényes formával ellentétben az MCU-ban megjelenő asgardit meg nagyon kedvelem. És a hamarosan mozikba kerülő Thor: Love & Thunder cselekménye egybeesik a 11 részes képregénnyel, ráadásul a film főgonosza, Gorr, az Istenölő is itt debütált, így hát adtam neki egy esélyt.
Jason Aaron ezúttal sem lőtt mellé, hiszen egy nagyszabású epikus történetet tárt a nagyérdemű elé, ami teljes mértékben méltó Thor karakteréhez.
[h]Kiemelkedő thorténet[/h]
A Thor: A Mennydörgés Istene három idősíkon játszódik, ami meglepetésemre az első oldaltól kezdve érdekes, egyértelmű és magával ragadó. A történet e három korszakbeli Thor körül játszódik, aki mindhárom életszakaszában megmérkőzik a rejtélyes és vérszomjas Gorr-ral, az Istenölővel. Utóbbi az elmúlt évek egyik legbrutálisabb képregényes gonosza, aki nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy kiirtsa univerzumszerte az összes istent.
A történet fő szála akkor indul be, amikor a még fiatal és könnyelmű Thor és portyázó csapata egy levágott fejre lel egy folyóparton. A döbbenet akkor ül ki Thor arcára, amikor ráeszmél, hogy a fej korábban egy istenhez tartozott. Így hát nyomozni kezd, és ahogy egyre mélyebbre ás, úgy esnek ki a csontvázak a szekrényből; vagyis folyamatosan halott istenekbe botlik. Célja tehát, hogy megkeresse és elpusztítsa a felelőst. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét (itt még nincs a Mjölnir birtokában), és nem is jár sikerrel küldetése során.
Időbeli linearitásról nem igazán beszélhetünk, hiszen a képregény lapjain párhuzamosan követhetjük a fiatal, a már Bosszúálló és az öreg Thor megpróbáltatásait. Mindegyik korban egyre nagyobb pusztításnak lesz szemtanúja, míg végül a komplett idősíkot megborogatják. És ember legyen a talpán, akinek nem fájdul bele a feje a tonnányi paradoxontól.
[h]Méltó ellenfél[/h]
Thor számára a Gorr-ügy nagyon gyorsan személyessé válik, éppen ezért elkövet mindent, hogy elejét vegye a mészárlásnak. A Marvel-univerzum legégetőbb plot hole-ját, – miszerint hol van ilyenkor a többi hős -, elég könnyen kikerüli és egyszerű válasszal szolgál. Egy teljhatalmú lény isteneket gyilkol eltérő térben és időben; csak egy isten képes megállítani, ha egyáltalán. Thor személyes bosszút akar venni és egy ponton Tony Starknak ecseteli, mennyire fél ő maga is, így hát többek között emiatt nem akarja bajba sodorni például a Bosszúállókat.
Gorr pedig valóban rettenetes fenyegetést jelent. Nyomában istenek hullanak, és sosem lehet tudni, mikor és hol fog legközelebb feltűnni. Karaktere enyhén szólva is képregényesen túlzó (nyilvánvalóan), de az ő szemszögéből érthető az indítéka.
Gorr személyes tragédiáját is megismerjük a kötet felénél, és még ha kicsit túlzás is a revans miértje és mértéke, azért bőven átélheti az olvasó a drámát. Főleg a végén ad egy gyomrost a sztori, ami elég kemény lezárása egy egyébként sem könnyed képregénynek.
[h]Művészeti kaland[/h]
Az utóbbi időben leginkább kétfajta megvalósítással operáló képregényeket olvastam. Egyfelől a szokásos, sematikus Marvel-rajzokat láttam viszont, másrészről pedig a totális másik oldallal találkoztam: a művészi megoldásokat előnyben részesítő, egyáltalán nem szokványos alkotásokkal.
A Mennydörgés Istene nyilvánvalóan inkább az előbbihez húz, de képes pont annyira művészi lenni, amennyire indokolt, vagy amennyire a történet magasztossága megkívánja. Esad Ribic rajzai igényesek és lenyűgözőek. Ahol kell, ott nyers és brutális, de mer a kisebb panelek mellett nagyszabású és aprólékos képeket is rajzolni.
Erre rátesz egy lapáttal Dean White és Ive Svorcina bámulatos színhasználata. Ügyesen játszanak a kontrasztokkal, és nem riadnak vissza a különféle színekkel való kísérletezésektől sem. Ahol a történet úgy kívánja, hangsúlyos a sötétebb tónus, máskor pedig egészen élénk és mesebeli irányokba terelgetik a szemünket.
[h]Verdikt[/h]
A Thor: A Mennydörgés Istene nem a szokványos Marvel-történetek közé sorolható. Sokszor nagyon véres, szókimondó, nyers és brutális. Egy ilyen horderejű sztori meg is követeli, hogy ne bánjon kesztyűs kézzel az olvasójával. Nagy szerencsénkre az alkotók éltek is a lehetőséggel, és egy korokon átívelő, eposzba illő sztorit tár a kíváncsi közönség felé.
A cselekmény mozgalmas és magával ragadó, a történet erős és gyakran velőt rázó. A karakterek szuperül működnek, főleg a három Thor párhuzamba, vagy éppen szembeállítása nagyon érzékletes. Az írás profi munkáról ad tanúbizonyságot, a rajzok és színek pedig bőven túlmennek a gyors iparosmunkán.
A hazai kiadás a megszokott Fumax-minőséget hozza: pazar nyomtatás, minőségi papíron. Minden Marvel és/vagy Thor-rajongónak erősen javallott a polcán tudni. Illetve érdemes a mozikba kerülő Love & Thunder előtt-után olvasni, hiszen bizonyos panelek egy az egyben megelevenednek a vásznon is.