2020 rendkívüli év volt a filmek szerelmeseinek, ugyanis a járvány a filmbemutatókat is nagyban befolyásolta. Ezek közül sok elmaradt (pl. Dűne), mások hónapokkal el voltak halasztva (pl. Tenet, Wonder woman 1984), nem csoda hogy főként a streaming szolgáltatók által forgalmazott filmek adtak lehetőséget a szórakozásra. Ez a lista természetesen abszolút szubjektív, és két olyan tételt is tartalmaz, amiket bár külföldön már 2019-ben bemutattak, hozzánk csak 2020 elején érkeztek meg. És mivel így hozzájárultak, hogy legalább az év elején részem legyen a mozizás élményében, plusz amúgy is nagyon jó filmekről van szó, nem kérdés, hogy a listán a helyük. Vágjunk is bele!
A chicagói 7-ek tárgyalása (The trial of the Chicago 7)
Megtörtént eseten alapuló bírósági dráma, precízen adagolt feszültséggel, a szemtanúk illetve vádlottak emlékezéseiből rekonstruált visszatekintésekkel. Izgalmas darab, bemutatja ugyanis, hogy az 1968-as republikánus választási győzelem utáni tárgyalás a folyamatos politikai indíttatású cselszövések és a bírói hibák sorozataként miként befolyásolta 7 olyan ember ügyét, akik egymással sem értettek egyet sok mindenben, sokan közülük nem is találkoztak személyesen, mégis összeesküvéssel vádolták meg őket. Az ideológiai különbségekbe kevésbé, a gyakorlati lépésekbe annál inkább betekintést nyújt a film, így még a vádlottak számára is nehezen átlátható történések bontakoznak ki a tárgyalás keretein belül. Nagyon tetszett a rendezés és a vágás, Sacha Baron Cohen pedig a hülyéskedés mellett drámai szerepben is megállja a helyét. Rajta kívül fontos megemlíteni Frank Langella (Julius Hoffman bíró), Joseph Gordon-Levitt (Tom Foran) és Mark Rylance (William Kunstler) teljesítményét, akik színesítik a történet emberi oldalát.
– 8/10
(Netflixen elérhető)
Jojo Nyuszi (Jojo Rabbit)
Ahogy év eleji ajánlómban is írtam, a régóta nagyon eredeti és szórakoztató vígjátékokat rendező Taika Waititinek sikerült egy újabb kreatív ötletet jól megvalósítania és egy gyakran elképesztően vicces, néha nagyon drámai, de alapvetően kedves filmet forgatnia a felnőtté válásról a náci Németországban. Az abszurd és – a felnőtt nézőnek – nem is annyira abszurd jelenetek között valahogy sikerül a főszereplőnek belátnia, hogy a képzeletbeli barát szerepét betöltő Hitler nem mindig a legjobb tanácsadó. A Halló, halló! sorozat óta nem készült ilyen vicces alkotás a második világháború hátországáról.
– 8/10
Tőrbe ejtve (Knives Out)
Szintén egy olyan film, amit már méltattam itt, a GeekVilágon. Nagyon szeretem a krimit mint műfajt, de a mozivásznon jó krimit találni majdnem olyan nehéz, mint jó horrorfilmet. A Tőrbe ejtve ellenben pont a kiszámíthatónak vagy klisésnek feltüntetett dramaturgiai megoldások fejük tetejére állításával visz új színt – és emellett sok humort – a sztoriba. A gyilkos keresése közben bemutatott tanúk és gyanúsítottak az elképesztően színes és szórakoztató színészgárdának (Don Johnson, Jamie Lee Curtis, Michael Shannon, Toni Collette és Chris Evans) köszönhetően töltik meg élettel az amúgy sem izgalmak nélküli nyomozás folyamatát Rian Johnson filmjében.
– 8/10
(Netflixen elérhető)
A láthatatlan ember (The Invisible Man)
Ez nem H. G. Wells klasszikus története, habár kétségtelenül azon alapszik és ilyen módon a Universal stúdió sokadik feldolgozása. Adott egy zaklatott nő, Cecilia Kass (a Szolgálólány meséjéből ismerős Elisabeth Moss) aki azt állítja, hogy az őt évekig bántalmazó szociopata feltaláló, Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) magát valamilyen módszerrel láthatatlanná téve üldözi őt. Erről a fenyegetésről azonban azért is nehéz meggyőzni a hatóságokat, mivel a férfit mindenki halottnak hiszi. Ebből az alaphelyzetből kiindulva Leigh Whannell filmje egy feszültséggel teli thriller, ami számomra meglepő módon eredeti megoldásokat használt nem csak a láthatatlan ellenség jelentette ijesztgetésre, de arra, is, hogy bemutassa, Adrian milyen módon tudja manipulálni Cecilia és a többi szereplő életét. Érdekes és borzongató kérdést feszeget a film a „Meddig lehet elmenni egy végletekig elszánt ellenséggel szemben ha senki nem segít?” kérdésében is, ami nem csak a szociopata láthatatlansága miatt, hanem sajnos a valóságban bántalmazott nők gyakran meg nem hallott segélykiáltásai miatt is érvényes.
– 8/10
WolfWalkers
Nagyon szép animációs film, ami kicsit olyan, mintha Jankovics Marcell stílusában készült volna, de biztos, hogy erre rásegít a népi mondavilágból kölcsönzött történet is. A címszereplők ugyanis Írország népmeséiben fordulnak elő, ők az erdő és a benne lakozó farkasfalkák védelmezői. A film végső konfliktusa fokozatosan, ráérősen bontakozik ki, miközben megismerjük Robyn életét, akinek apja (Sean Bean) egy farkasvadász. Robyn (Honor Kneafsey) az erdőben csavarog és összeismerkedik Mebh-bel (Eva Whittaker), aki ha ébren van, akkor hozzá hasonlóan kislány, ha elalszik akkor viszont farkas képében jelenik meg. A barátság és a falka megmentésére szőtt tervek azonban a kegyetlen Oliver Cromwell uralma alatt mit sem érnek, ő az egyre zsugorodó életterükről a legelőkre vadászni járó farkasok elpusztításában látja a jövőt. Nagyon felemelő és szép mese ez barátságról, természetről és a generációk közötti szakadékról amit nem is olyan nehéz áthidalni. Külön tetszettek nem csak az élénk rajzok, de az azokat aláfestő kelta zenék is.
– 9/10
(Apple TV+ -on elérhető)
Mank
Számomra kicsit meglepő, hogy az év egyik legjobb filmje lett a David Fincher által rendezett fekete-fehér film, ami Hollywood első aranykoráról mesél Herman J. Mankiewicz forgatókönyvíró (Gary Oldman) szemszögéből. Azt gondoltam egy kicsit öncélú a harmincas-negyvenes évek „újraalkotása” képi és zenei eszközökkel (az utóbbit Trent Reznor és Atticus Ross készítették, tőlük cseppet sem megszokott hangszereléssel). Aztán mégis, miután felocsúdtam a film első harmadát jelentő folyamatos nevekkel és évszámokkal való dobálózásból (aminek egyébként gyors ritmusa felpörget a cselekmény többi részéhez), elkezdtem élvezni a címszereplő történetét. Csakhogy az első felvonás így is annyi szereplőt vonultatott fel, mintha egy „ki kicsoda Hollywoodban” kvízjáték lett volna, ami nem biztos, hogy tetszik mindenkinek. Az időben ugrálás ezúttal nem egy felesleges technika, hiszen Mank már a pályafutása végén jár, mikor megírja az Aranypolgár (Citizen Kane) forgatókönyvét és a miértek és hogyanok megértéséhez egyaránt hasznos adalékkal szolgálnak az azt megelőző éveket bemutató visszatekintések. Biztos, hogy nem mindenki számára ilyen élvezetes ez a film, de mint említettem a sajátos ritmus el kell, hogy kapja a nézőt ahhoz, hogy a mögötte meghúzódó történet felkeltse az érdeklődését. A művészetben, politikában és társadalmi kérdésekben ellentétes nézeteket képviselő, a hatalommal eltérő viszonyt ápoló karakterek vitái egyaránt szórakoztatóan és intelligensen zajlanak. Ehhez pedig Gary Oldmanen kívül Amanda Seyfried, Charles Dance és Arliss Howard is remek alakítással járul hozzá.
– 9/10
(Netflixen elérhető)
Szintén tetszett 2020-ban:
Úriemberek (The Gentlemen), Tenet, Vadászat (The Hunt)
