Jó ideje nem néztem már vígjátékot. Ennek csupán az az oka, hogy elég régóta nem tudnak megnevettetni. Nagyjából az a bajom a jelenséggel, mint a trendi horrorokkal. Míg utóbbit a jelentés nélküli jumpscare-válogatás jellemzi, előbbinél az altesti poénok és a történetmentesség játszik központi szerepet. Nyilván vannak kivételek mindkét esetben, de a populáris komédiák annyira harmatgyengén szoktak szerepelni, hogy szinte végleg lemondtam róluk (igaz, ami igaz én valahol a Leslie Nielsen-féle humornál leragadtam).
Amikor elindítottam Netflixen a Dolemite Is My Name (A nevem Dolemite) című filmet, csak annyit tudtam róla, hogy Eddie Murphy játsza a címszereplőt. Nagyon bírom a fekete kultúrával foglalkozó alkotásokat, főleg, ha mindezt nem hatásvadász módon mutatják be. Ezer szónak is egy a vége, a Dolemite egy rendkívüli pozitív csalódásként robbant a szemem elé, és végre úgy tudtam nevetni a trágár poénokon, hogy egyáltalán nem éreztem rosszul magamat miatta.
[h]Kitalálni sem lehetett volna jobbat[/h]
Rudy Ray Moore (Eddie Murphy) egy igazán ambíciózus senki. Azért költözött Hollywoodba, hogy egyszer híres legyen… valamiben. Zenében? Táncban? Humorban? Tök mindegy, csak meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis emberből is lehet sztár.
Az én kulturális szegénységi bizonyítványom, hogy a film végéig fogalmam sem volt arról, hogy Rudy Ray Moore valós személy, és amit alkotott az nem e játékfilm kitalációja. Rudy (aki később Dolemite néven lett híres) a szó klasszikus értelemben egyáltalán nem vicces. Miután zenei karrierje jóformán be sem indult, a stand-up műfajában próbálta ki magát. Miután ez sem akart összejönni, görcsösen azon járt az esze, miként tudná feldobni komikus miliőjét. Ezt követően afféle gettókodályként a helyi hajléktalanok szavajárásából merített ihletet. Ezzel aztán feltalálta a gyakorlatilag értelem nélküli alpári stand-up vadhajtást, aminek annyi volt a lényege, hogy rímekbe szedte az arcpirító mondatokat, alá pedig egyszerű dallamokat jammelt egy banda. Ezen a ponton már többször oldalba bökdöstem kedvesemet, – aki mindenkori filmnéző partnerem – hogy ez most akkor rap zene? Mint kiderült a műfaj köreiben Rudy-t tekintik a “rap keresztapjának”. Egy pont ide.
Itt azonban nem áll meg a jó öreg Dolemite. Gondol egyet, és mindenét felteszi annak érdekében, hogy filmet készíthessen saját főszereplésével. A végeredmény ismét egy szubzsáner feltalálása. A blaxploitation műfaj ugyan a Dolemite (1975) előtt is létezett, de talán ennek a filmnek volt köszönhető, hogy bizonyos korlátok között de széles körökben elismert legyen. De mi is a blaxploitation? Lényegében ezen filmek megelégelték, hogy az etnikai kisebbség csak sztereotíp szerepekhez jusson. Így teret adtak a tehetséges (vagy kevésbé tehetséges) emberek számára, akik le akarták rázni magukról a megkérdőjelezhető sztereotípiákat. Ha nagyon röviden szeretnék fogalmazni, akkor a blaxploitation filmeket feketék készítették feketék számára.
[h]A fekete közösség Tommy Wiseau-ja[/h]
A nevem Dolemite nagyrészt a film létrejöttének körülményeit és fergeteges jeleneteit mutatja be a lehető legnagyobb szívvel. Néha ugyan a poénok már tényleg túlcsordulnak saját medrükön, de legtöbbször nagyon jókor vannak időzítve, és nagyot is csattannak. Murphynek már végre kijárt egy ilyen hálás karakter, ahol kedvére hajigálhatja a motherfucker-bombákat, szinte lubickol Rudy szerepében. Több fronton lehetne párhuzamot vonni az ő, mint színész és Dolemite karakterének életével, amit egy-egy pillanatra mintha a film is tudatosan kezelne.
A többi színész is kiválóan hozza saját karakterét, de akit még muszáj kiemelnem az a rendező D’Urville-t alakító Wesley Snipes. Snipes-tól bevallom, nem túl sok filmet láttam, de ennek ellenére sem gondoltam róla, hogy tud ilyen parádés alakítást nyújtani. Minden képernyőn töltött másodperce élmény volt. Túltolt kényeskedése, ripacskodása egy pillanatra sem volt sok, sőt én lehet még több játékidőt adtam volna neki.
Dolemite Is My Name szerencsére nem csapott át giccses dicshimnuszba, noha ez nem is lett volna sem indokolt, sem pedig elvárt. Azt olvastam valahol, hogy Rudy Ray Moore igazából a fekete közösség Tommy Wiseau-ja, amiben van némi igazság. Rudy kivette a részét, hogy valami igazán trasht hozzon létre. De nem a kínos, és vacak trasht, hanem azt a fajtát, ami még szórakoztató, és látjuk mögötte a szándékot. Tudjátok, ami annyira rossz, hogy már jó.
[h]Igazi feel-good élmény[/h]
Ha tehetitek mindenképpen eredeti nyelven nézzétek meg, mert csomó szójáték és rím nem úgy fog átjönni a szinkronban, amitől helyenként értelmét is vesztheti egy-egy jelenet. A színészek eredeti hangja, hanglejtése, szava járása, egyes esetekben direkt ripacskodó agitálása eszméletlen hatásos. A magyar verziót nem mondanám rossznak, a lehetőségekhez képest jól végezte mindenki a dolgát, habár az alapanyag nem egy hálás darab e téren. Mindenesetre szerintem érdemesebb eredeti formájában élvezni a filmet, mert így biztosan nem fognak elveszni olyan nüanszok, amik emlékezetessé tehetik az élményt.
Összességében tehát a Dolemite Is My Name egy tisztelgés a kevesek által ismert (legalábbis európai közegben) Rudy Ray Moore felé, aki rengeteg boldog pillanatot okozott saját közösségének. Akinek elege lett abból, hogy minden művészeti platformon megkülönböztetik őt és társait, pusztán bőrszín alapján. De nem úgy lázadt fel ez ellen, ahogy azt elsőnek gondolnánk, hanem feketéknek készített olyan alkotásokat, amiket ő maga is szívesen látott volna a mozi vásznakon. A Dolemite Is My Name egy rendkívül szellemes, humoros ugyanakkor trágár film, amin simán látszik, hogy szívvel-lélekkel készítettek. Eddie Murphy és Wesley Snipes ugyan uralják a képernyőt, és fantasztikusan alakítanak, a többi színésztől sem szabad elvenni érdemeiket, hiszen mindenki nagyot ment. Kifogytam a dicséretekből, menjetek, nézzétek meg a filmet és röhögjetek egy jót.