Soha nem találkoztam még annyira egyedi, elborult és minden rettenetes mocskával együtt is magával ragadó cyberpunk világgal, mint amit a Transmetropolitan kínál. A Warren Ellis és Darick Robertson által megálmodott képregény nyers, piszkos, kendőzetlen, megbotránkoztató és vulgáris, de mégis aggasztóan valószerű képet fest a jövő társadalmáról.
Az 1997 és 2002 között futó sorozat első kötetével meglehetősen lassan haladtam. A 18 + 2 füzetet magába foglaló 488 oldalas monstrum elemi erővel hatott a szervezetemre, és csak apró részletekben tudtam megbirkózni vele. A saját épelméjűségem megőrzése és egy esetleges egzisztenciális válság megelőzése érdekében egyszerre jobbára mindig csak egy issue-t fogyasztottam el.
A történet főszereplője Spider Jerusalem, a város nyüzsgésétől, bűzétől és szemetétől a hegyekbe menekült egykori újságíró. Azonban egy szerződés kötelezi két könyv megírására, ami miatt kénytelen visszamászni a mocskos valóságba, hiszen csak ott lehet igazán elemében. Zsurnaliszta énje azonnal kibukik belőle és az ő szemén keresztül az olvasó is megismerheti a jövő ismerős, mégis szürreális és leginkább bizarr társadalmát.
[h]Cyber is, meg punk is[/h]
Ahogy haladunk előre a lazán összekapcsolódó történetben, egyre mélyebb rétegeit ismerjük meg a városnak, és az ott élőknek. A Transmetropolitan lapjain semmi sem lehetetlen, vagy elég hihetetlen. Az önmagukat idegenné változtató emberektől kezdve a vallási és szekta expón át egészen sok minden fogja borzolni a kedélyeket. Mindeközben az obszcén felhangon túl nem átall nagyon is komoly kérdéseket feltenni, és hát valljuk be, nem nehéz a társadalmunk jelenére ráhúzni bizonyos aspektusait.
És ha már obszcenitás: a Transmetropolitan aztán nem tisztel semmit és senkit. Borzasztóan szókimondó, és minden panelről csak úgy süt az agresszívitás és az emberek kirobbanó belső feszültsége. A képregény többször megpróbál komoly lenni, de az egyértelmű kinyilatkoztatást is átitatja a nihil, a cinikusság, és a mérhetetlen arrogancia.
A történet főszereplője, a renegát újságíró, Spider Jerusalem egy kibírhatatlan figura. Józaneszű ember képtelen lenne azonosulni vele; mindenkivel tahón viselkedik, egymás után tolja a különféle tudatmódosítókat, és az ég világon semmit sem képes tiszteletben tartani. Minden gátlásosság nélkül oszt ki akárkit igen cizellált káromkodások kíséretében.
[h]Antihős (?)[/h]
Miközben olvastam a Transmetropolitant, ezerszer felmerült bennem, hogy Spider vajon hol helyezkedik el a hős-antihős spektrumon. Végül rájöttem, nem hogy nincs rajta, de éppen le is hugyozza azt.
Az antihősök nagy részével, mint mondjuk a Punisherrel azért meg lehet találni azt a pontot, ahol azonosulni lehet vele – de legalábbis megérthetjük a motivációit. Példánk alanya hánytatott sorsú PTSD-s exkatona, aki elveszti a családját és személyes vendettát vesz a bűnözőkön. A módszerei természetesen elítélendők, de a saját morális iránytűje betonbiztos.
Spider viszont simán csak egy kretén. Nem akarja jobbá tenni a világot, annak már annyi. Nem ismerjük a múltját, de a jelenbéli módszerei és viselkedése miatt képtelenség vele egy húron pendülni. Nincsenek erényei, vagy szerethető tulajdonságai. Átgázol mindenkin, önző, beképzelt, és nagy valószínűséggel szociopata.
Legalábbis az első kötet utolsó harmadáig biztosan így van. A rohadék éve című történetfolyamnál viszont mintha felfedeztem volna némi karakterfejlődést és beláthatunk a kilométer vastag páncélja mögé. Na, nem válik önmaga szöges ellentétjévé, de kiderül, hogy vannak számára is fontos és becsületbeli ügyek. Hogy az ütnivaló képe mögött a szénné drogozott agyában akadnak még olyan szinapszisok, amik tudják, mi a helyes.
[h]Polarizáció és közöny[/h]
Spider valójában a kérlelhetetlen és vakmerő újságíró imidzsét azért tartja fenn, mert csak így lehet túlélni, és csak így tud kiszakadni a közönyből. Érdekes felvetés, hogyan lehet közönyben élni egy olyan városban, ahol szó szerint minden pillanatban történik valami extrém. Ahol beszélő kutyák bóklásznak, ahol percenként alakul egy új vallás, és emberek önszántukból köddé alakulhatnak. De ha elég ideig érnek kiugróan szélsőséges ingerek, akkor előbb-utóbb valóban felemészthet a közöny és a nihil.
A Transmetropolitan ijesztő képet fest jelenlegi társadalmunkról, pedig 25 évvel ezelőtt jelent meg először. Az elképzelt jövőbeli világ egy része már most is adott, és a mostani tendencia alapján, ha nem is ennyire extrém módon, de továbbra is megállíthatatlanul a szélsőségek felé zakatolunk.
[h]Világépítés[/h]
Darick Robertson és Rodney Ramos művészete egyszerre zseniális és elidegenítő. A 90-es évek stílusa számomra szubjektív módon sosem jött be igazán (néhány kivételtől eltekintve). Van bennük valami egészen fura átmenet a realizmus és a karikatúra között, amitől mindig ódzkodtam. A Transmetropolitan is hozza ezt a fajta eszközkészletet, de egy idő után sikerült jórészt megbékélnem vele.
A városkép, hátterek, belső és külső terek fantasztikusak, kifejezőek és remekül átadják a cyberpunk hangulatot. A zsúfolt utcákon megjelenő karakterek, azok ruhái, és egyéb atmoszférateremtő rajzok (na meg a vibráns színek) is hozzájárulnak, hogy könnyedén átadhassuk magunkat a megaváros milliőjének.
Viszont a karakterek arckifejezéseivel nem igazán tudtam kibékülni. Gyakran egyáltalán nem az aktuális érzelmeiket tükrözik, és ha lehet, emiatt Spidert csak még jobban megutáltam. Róla egyébként meg simán el tudom képzelni, hogy a neurotikus problémái és a megannyi drog miatt képtelen uralkodni a mimikáján, de többször éreztem kényelmetlenül magamat amiatt, ahogy az ő arcát bámultam egyes paneleken.
A Transmetropolitan első kötete mindinkább világépítés, mint összefüggő történet. Az issue-k kezdetben csak nagyon lazán kapcsolódnak egymáshoz, de az A rohadék éve első hat száma már egy koherensebb sztorival kecsegtet egy választási kampányról (A rohadék éve a Transmetropolitan Teljes Gyűjtemény 2. részében folytatódik).
Ez a kötet megalapoz egy csomó mindent, ami vélhetően a folytatásokban fog teljesen kibontakozni. Az első rész egy hatalmas középső ujj a társadalomnak, a médiának és a politikának. Minden panel feszengéssel túlfűtött agresszív megalománia. Nincs megállás, Spider totál bespeedezve pörög a lapokon, ahogy az adott fejezetek cselekménye is.
[h]”Utálom az egészet”[/h]
Nem túlzás azt állítani, hogy a Transmetropolitan nagyban hozzájárult a képregények mai, modern helyzetéhez. Ellis a művészi gátlástalansága miatt fel mert vállalni olyan kontroverz nézeteket, és vakmerően feltett olyan kérdéseket, amelyek közelébe más nem is merészkedett volna. De ezzel felnyitotta a kortárs alkotók szemét, és azóta egyre több, határokat feszegető graphic novel érhető el a nagyérdemű számára.
Ne menjünk el a zseniális magyar változat mellett sem. Hazánkban a Fumax kiadó gondoskodik a Transmetropolitan kötetekről, a fordítást pedig Hollo-Vaskó Péter készítette, ami parádésan sikerült. A cizellált és változatos szlenget, káromkodásokat és egyéb, kimondottan nehezen átültethető kifejezéseket választékosan volt képes átemelni a magyar nyelvre.
A Transmetropolitan képregényes alapvetés, amit minden rajongónak kötelező a polcán tudni. Aki odavan a cyberpunk zsánerért, annak szintén tudom ajánlani, de az is biztos, hogy fogyasztásához erős gyomor és idegrendszer kell. Vulgáris, szókimondó, és legtöbbször vizuális terrorcselekmény látószerveink ellen – de a jó értelemben.
Az ajánlót videós formában is elkészítettük. Ha tetszik a formátum, nyomj egy lájkot a videóra és iratkozz fel YouTube-csatornánkra!