A cikk eredetileg a leet.hu-n jelent meg 2019 áprilisában.
A Kickstarter kétségkívül egy hasznos oldal. Az emberek tetszésük szerint támogathatnak egy számukra szimpatikus projektet, így tehetséges feltalálók, művészek vagy fejlesztők tucatjainak lehetnek a segítségére, hogy valami maradandót alkossanak. Vagy krumplisalátát. Azáltal, hogy utóbbi, meglehetősen megkérdőjelezhető kulináris értékkel rendelkező étek is magas összegek begyűjtésére volt képes, persze felvetődik egy-két kérdés. Ezek közül talán az egyik legfontosabb, hogy mi veszi rá az embereket, hogy mélyen a zsebükbe nyúljanak akár olyan rendkívül viccesnek gondolt projektekért, mint egy szarvas-szimulátor.
Persze ez nem jelenti azt, hogy némiképpen értelmesebb törekvések ne kapnának támogatást, hiszen több nagy múltú videojáték-sorozat felújítása is itt kapott lendületet, elég csak a Wasteland 2-re, vagy a pénzt valamilyen mágikus úton elsüllyesztő, System Shock felett bábáskodó csapatra gondolni. A segítség néha elképesztő gyorsan is jöhet, ha az előzetes eléggé vonzóra sikeredik, és sokakban ébred fel a remény, hogy végre valami igazán újat láthatunk. Talán emiatt sikerült a Trüberbrook-nak is 30 óra alatt összekalapoznia a kitűzött összeget, hogy végül idén márciusban jelenjen meg minden jelentősebb platformra.
[h]Egy mesés falu a hegyekben[/h]
Főszereplőnk, Hans Tannhauser élete telve van meglepetésekkel. A derék kvantumfizikus lottón nyer egy utazást a festői német kisvárosba, Trüberbrookba. A kihalt faluba megérkezve kisvártatva ellopják értékes feljegyzéseit, a tolvaj ráadásul köddé válik, így Hans-nak lesz min csodálkoznia azon kívül is, hogy valójában hogyan nyerhetett egy sorsoláson, ahová határozottan emlékszik, hogy nem is vett egyetlen szelvényt sem. Persze ha már így alakultak a dolgok, igyekszik visszaszerezni jegyzeteit, és közben egy kicsit kikapcsolódni. Hogy ez mennyire sikerül neki, nézőpont kérdése, de az biztos, hogy kisvártatva már nem kisebb tét lebeghet szemei előtt, mint a világ megmentése.
Az a szerencse, hogy amint megnyitjuk a játékot, a jótékony feledés és ignorancia homálya borítja be az ígéretesnek nem éppen nevezhető alapszituációt, és tekintetünk sokkal inkább a látványra szegeződik. Korábban egészen biztosan az mondtam volna, hogy az EA nagyobb eséllyel indul a legnépszerűbb vállalat címéért, mint egy point & click kalandjáték azért, hogy lenyűgözzön a körítésével, de úgy tűnik, ez is megtörtént. A játékban található összes háttér ugyanis kézzel lett összebarkácsolva, majd egy speciális technikával digitalizálták a kész maketteket. A díszletekhez valódi bevilágítást használtak, és a kész produktum sem vesztette el egyedi, terepasztalokra hajazó megjelenését. A különböző karakterek sem ütnek el a háttértől, és egy furcsa, kissé groteszk és mégis kézzel fogható összhatást érnek el. A végeredmény mindenképpen figyelemre méltó, és ez alapján nem csoda, hogy ez a projekt igen nagy támogatást kapott. A diszkrét hangzásvilág és a nem éppen komplikált, de nyugalmas zenék is csak hozzáadnak ahhoz, hogy egy hangulatos környezetben nyomozhassunk. A Trüberbrooknak van valami bája, ami manapság nagyon hiányzik a játékokból.
[h]Láttunk már karón varjút[/h]
Azonban csakhamar rá kell döbbenni, hogy addig járunk jól, amíg a tájat csodáljuk, vagy szívjuk magunkba a 60-as évek német kisvárosainak atmoszféráját, ha ugyanis a játékmenetre terelődik a szó, már nem lesz ennyire felhőtlen az öröm. Az irányítás abszolút a műfaj hagyományai szerint működik (de cserébe akár kontrollerrel is boldogulhatunk): karakterünk mozgatásán kívül különböző tárgyakra kell rákattintanunk, majd választani egyet a lehetséges interakciók közül. Hans kommentárjának meghallgatásán kívül működésbe hozhatunk, vagy felvehetünk tárgyakat, majd egy adott helyen fel is használhatjuk őket. Ez utóbbin fognak alapulni a játék feladványai is, és méretes eszköztárunk tartalmát gyakran cserélve haladhatunk előre kalandunkban. Ha valaki ezek alapján azt gondolja, hogy a Trüberbrook tartalmi téren olyan messzire kerüli az innovációt, hogy Legolas tünde-szemei sem látnak el odáig, az nem téved nagyot. A játékon így végighaladni nem rossz érzés, sőt néhányszor egészen kellemes, de sikerélményünk nem sok lesz, valahogy nem elég kielégítők az interakciók, így ha valaki a Dark Souls-bossok legyőzése utáni felemelő érzést várja, az nagyon rossz helyen keresgél.
Elsőre úgy tűnt számomra, hogy a játék rendkívül kevés helyszínen játszódik, és a cél inkább az alaposság, mint a felfedezés, de szerencsére nem volt teljesen igazam, mert a későbbiekben jóval több változatosságban lehet részünk. A helyszíneket ennek ellenére keveselltem, és nemcsak azért, mert nem láthattam több kézműves hátteret, de azért is, mert sajnos így is vissza fogunk térni ugyanazokra területekre, amely hosszú távon akár unalmas is lehet, figyelembe véve a játék intenzitását. A feladványok egyébként a későbbiekben sem a logikánkra fognak építeni, hanem arra, hogy minden egyes lehetőséget végigpróbálgattunk-e. Különálló feladvány csak egy pár van, és azok sem éppen a legjobbak, és a játékra úgy általában jellemzőbb a véletlenszerűség, mint az ésszerűség. Van még egy-két ötletesebb mechanika, mint például a minket sípszóra követő varjúcsapat, de itt nem sikerült rendesen kiaknázni a lehetőségeket. Mindeközben izgalmas pillanatból is annyi lesz, mint oltásellenes tüntetésen az orvos, ezért nem csoda, ha a játék az 5-6 órás hosszát pont kihúzza úgy, hogy még a kellemes tartományban maradjon.
[h]Abszurd egypercesek[/h]
Az állóvizet a történettel próbálták némileg felkavarni a készítők, felemás sikerrel. Például Hans diktafonjához intézett szónoklatai nagyjából annyira érdekesek, mint busman kisgyereknek a mélytengeri búvárkodás, de az abszurditásra törekvés már itt is látványos. Ha már abszurditás, azért itt sem lett teljesen tökéletes a végeredmény. Bár jó párszor elmosolyodtam, én túlságosan visszafogottnak éreztem a humort, ennél még a káromkodó macival és beszélő kukoricákkal operáló Maize is jobb eredményt ért el. A történet ezen kívül pedig tökéletesen komolyan vehetetlen. A cselekmény ugyan kiszámíthatatlan, és záporoznak az indokolatlan jelenetek, de mivel ez nem volt elég ahhoz, hogy tartósan jó kedvem legyen, elkezdtem belegondolni dolgokba, és ez biztosan nem tesz jót a játéknak. A szereplők a vállalható (és szigorúan német akcentusú) színészek ellenére is inkább idegesítőek, mint emlékezetesek, a párbeszédek pedig időnként hiába fednek érdekes háttérelemeket, és hiába van több válaszlehetőségünk, nem nevezhetők mestermunkának. Egy-két érdekesebb figura persze van, és az is dicséretes, hogy ezt az igénytelen sztorit legalább úgy-ahogy kidolgozták, de sem a nagy csavarok, sem a befejezés nem fog különösebb katarzissal szolgálni. A helyzeten az sem segít, hogy sok szál nem lett elvarrva, vagy egyáltalán megindokolva. A történetet egyébként így is el lehet viselni, (ha nincsenek komoly elvárásaink, és nem zavar minket, ha olyan buta az egész, mint egy átlagos Mónika-show szereplő), mert néha tényleg vannak szórakoztatóbb pillanatai, amelyek pont jók ahhoz, hogy azért némiképpen ösztökéljenek minket a befejezés felé.
A Trüberbrook a mintapéldája a közepes játéknak. Szinte semmi újat nem mutat, és hiába nyújt kellemes, hangulatos játékélményt, éppen csak nem fullad unalomba egy idő után. A története is szódával fogyasztható marhaság, egyedül egyedi látványvilága az, amely némileg kiemeli a szürke középszerűségből. Mindez nem teszi csábítóvá egy olyan műfaj képviselőjeként, amely az utóbbi időben fényévekre volt a piacvezetőségtől, de a point & click címek szerelmesei nem veszthetnek sokat a megvásárlásával, igaz, talán azzal sem, ha kihagyják.
[h]Trüberbrook visszavár[/h]
Utólag egy sokkal pozitívabb kép maradt meg bennem a Trüberbrook-ról, mint amit a cikk hangvétele sugallna. Bár ez könnyen lehet az eltelt idő jótékony hatása is, mert azóta egyszer sem vettem kezembe ezt az alkotást. Mindenesetre inkább a lélegzetelállító, egyedi látvány, és az amúgy kifejezetten hangulatos kisvárosi miliő jut eszembe róla, semmint a közepes feladványok, vagy a megkérdőjelezhető történet.
Persze a cikket elolvasva azért felsejlett, hogy valóban volt bőven hibája a Trüberbrook-nak. A pixelvadászat sohasem állt jól a point & click kalandjátékoknak, és a lehetőségek kipróbálása is tud ennél nagyságrendekkel szórakoztatóbban működni (lásd a tavalyi Falcon City-t). A történet, és még inkább az abszurd humor pedig lélekállapottól függően találhat be, ennél jóval kevésbé vicces játékokon is nevettem már, de akkor és ott ez valamiért nem fogott meg. Szóval leginkább egy erős közepes a játék, így a pontszámon nem feltétlenül változtatnék, de a hangulata abszolút kiállta az idő próbáját, és emiatt sokkal jobban ajánlani tudom a játékot, mint ahogyan az eredeti kritika sugallja.