Nem tudom, hogy a nagyköltségvetésű, több filmet is kitevő AAA-szuperprodukciók, az egyre magasabbra kúszó ingerküszöb, vagy a Nintendo-játékokat is kísérő, mindent gyerekesnek kikiáltó („Nézd anyu, én már milyen nagy fiú vagyok!”) hozzáállás az oka, de az új címek egyre ritkábban tehetik meg, hogy ne legyenek borzasztó mélyek, és csak önmagukban szórakoztatni akarjanak. Persze nem a szórakoztatás lehet egy videojáték egyetlen célja, de eredetileg mégiscsak ezért jött létre az ipar. Így, ha úgy állunk fel egy-egy alkotás elől, hogy közben végig jól éreztük magunkat, akkor az a célját többnyire elérte, különösen, ha közben nem akarta megváltani a világot a mondanivalójával.
A The Gunk kifejezetten egy ilyen élmény, és mint ilyen, felesleges elvárni tőle az évtized legeredetibb és legkomplexebb játékmenetét. Nem azt mondom ezzel, hogy ne lehetne sok helyen jogosan kritizálni, de érzésem szerint kicsit jobban beleszállt a szaksajtó, mint azt kellett volna. Persze lehet, hogy sokat segített a megítélésén, hogy közvetlenül a Far Cry 6 után kezdtem bele – valahogy a csapvizet is sokkal jobban értékeljük másnaposan. Viszont ez nem változtat azon, hogy a The Gunk ugyan egyszerű, de kedves és hangulatos játék, nem lenyűgöző, viszont kiváló adaléka mondjuk a Game Pass-nak.
[h]Nyuszi ül az űrben [/h]
Rani és Becks egy titokzatos energiaforrás nyomában érkeznek űrhajójukon, a Dust Bunny-n egy ismertelen bolygóra. Miközben Ranit irányítva körülnézünk a felszínen, észreveszünk valamit, ami aggasztóbb lehet, mint a kifogyóban lévő készleteink: az idegen planétát szinte teljesen ellepi valami fekete trutyi, elszívva minden életet. A legénység így tábort ver a titokzatos égitesten: míg Becks a hajót bütyköli, Rani felfedezőutakra indul a keresett energia nyomában, és közben módszeresen megtisztítja a tájat a felgyülemlett sötét dzsuvától.
Emlékeztek, hogy a Kena: Bridge of Spirits-ben ellenfeleink legyűrése után módszeresen megtisztíthattuk a látképet fertőzéstől? A varázsütésre zöldbe boruló környezet a jól végzett munka elégedettségével töltött el, és motivációnak sem volt utolsó, hogy az undorító kinövéseket eltüntessük az épületekről és a növényekről. Nos, a The Gunk lényegében erre az érzésre építette fel az egész koncepcióját, csak itt többnyire nem szörnyeknek, hanem magának a szmötyinek kell nekiesnünk – egy feneketlen gyomrú porszívóval.
[h] Porszívóügynök [/h]
A legfőbb tevékenységünk tehát az lesz, hogy minél többet szipkázzunk fel a nagy kupacokban álló, és néha agresszívan forrongó ganéjból, ezáltal nemcsak az életet visszaadva a flórának és faunának, de az utat is megtisztítva további kalandozásaink előtt. És bár ez egy átlagos munkanap lehet az FKF-nek valamelyik belvárosi aluljáróban, és ők valószínűleg nem így vélekednének, egészen jóleső érzés volt takarító Rambóként nekiesni sok száz köbméter ragacsos trutymónak.
Hogy ne csak hadonászni kelljen vákuumos alkarunkkal, a piszok egy részét nem lesz olyan egyszerű elérni, bizonyos kinövések pedig előszeretettel csepegtetnek ránk további szutykot, ezáltal némi időzítésre kényszerítve a tisztogatásba belefeledkezett játékost. A garmadányi szurok megközelítése a lassan kibontakozó platformerkedésnek köszönhetően lesz egyre bonyolultabb, de a lényeg, a végén érzett elégedettség nem változik. Először elgondolkoztam, hogy a való életben miért nem lehet ekkora élmény a takarítás, de belegondolva mondjuk a poszt-apokalipszis mutánsait sem szívesen ritkítanám rozsdásodó puskákkal, ha benne van a pakliban, hogy tényleg leharapják a fejemet.
Az összképet színesíti néhány agresszívabb lény, akik nemcsak, hogy jól érzik magukat a piszokban, de szeretnék is megőrizni a status quo-t, és nem nézik jó szemmel a frissen befutott Ágnes asszonyt. Közülük a kisebb rovarszerű bestiákat a legkönnyebb likvidálni, őket csak fel kell szippantani, majd egy finom mozdulattal a földre helyezni, amelyet ők egy udvarias megdögléssel jutalmaznak. Lesz olyan, amelyik köpköd ránk, őket vagy lesokkolhatjuk, ha visszadobjuk rájuk saját testnedveiket, vagy kihúzhatjuk őket a földből; a bikaszerű szerencsétleneket meg addig kell fejjel a falnak szalasztani, míg az összes életet kiporszívózhatjuk belőlük. Utóbbi kettő egyébként inkább csak később jelenik meg, így eleinte csak az ízeltlábúak boldogítanak minket, és ők nem gyakran pumpálják magasra a pulzusunkat. Persze a későbbiekben is necces lesz erre az egészre harcrendszerként hivatkozni, de a fináléra legalább nem okoz fásultságot minden konfrontáció.
[h] Galaxis útikalauz platformoknak [/h]
Ha eltüntettünk minden redvát, a The Gunk egy megengedő platformer és egy felfedezős kalandjáték ötvözetévé avanzsál. Maga az ugrálás olyannyira nem akar megizzasztani, hogy egy beketamainozott lajhár is sikerrel venné a legtöbb akadályt. Elvétve kell csak pontosan elrugaszkodni, és az is ritkán fordul elő, hogy egy sziklaszegélyről csimpaszkodva kell átlendülnünk egy másik kiszögellésre. A pályák alkotóelemei sem igényelnek majd komoly tudást, hiszen lesznek köztük platformok, meg… platformok.
Persze a The Gunk egy puzzle-platformer, így a fókusz inkább azon lesz, hogy hogyan tudjuk kialakítani azt az utat, amin aztán az a bizonyos leszedált lajhár is átmegy. A pályán többféle termést találhatunk: valamelyik csak nyersanyagokat ad, de lesz amelyik nyomán új élet (és használható kiút) ébred, és van olyan, amelyik robban, és ennél fogva remek lehetőséget ad a duguláselhárításra. Lesznek továbbá platformokat mozgató kapcsolók, mozgó elemeket aktiváló szerkezetek, és még az sem mindig mindegy, hogy felporszívózzuk, vagy lelőjük a kívánt célszerszámot. Ez még így sem hangzik soknak, és valóban határozottan nem az. Egyik mechanika sem fog gondot okozni, és hihetetlen mélységeket sem lehet elérni a kombinációikkal.
És mégis, a pályatervezés egészen érdekes szituációkat alkotott, és volt jó pár szekció, ahol a térbeli elhelyezkedéssel és a nézőpontok váltogatásával sikerült izgalmassá tenni az előrejutást. Még a vége felé is újra fel tudta kelteni az érdeklődésemet a The Gunk, és a felfrissülések mindig a legjobbkor jönnek, amikor már úgy tűnik, hogy lassan, de biztosan távolodunk a zenittől. Néhány pillanat pedig kifejezetten emlékezetes, például a végtelen dzsuva tornyára felmászni egészen különleges élmény volt, és a mechanikailag sértés számba menő főellenfél is egészen kreatív, ha az egyszerűségtől eltekintünk. A The Gunk-nak megvannak a maga pillanatai, amikor újra és újra az az érzés ébred a játékosban, hogy megérte beleölni ezt a pár órát.
[h] Keresem az utam [/h]
Mert lesznek azért elbizonytalanító faktorok út közben. A pofonegyszerű és nehezen ötvözhető játékelemek eredményeznek némi megtorpanást a játékidő közepe felé, és bár sohasem laposodik el véglegesen, a fináléban sem képes mindig üde maradni. Bennem is az egészségesnél többször merült fel, hogy most már igazán haladni kellene. Az elágazások miatti backtracking sem fog mindenkinek tetszeni, főleg, hogy nem minden kitérőt jutalmaz eléggé a játék. Nem volt különösebb probléma a felépítéssel, pláne, hogy az ötletesebb megoldások egy részével nem is a főútvonalon találkozunk, de meg lehet érteni azt is, aki nem akarja két rostért és három fémért eltéveszteni, hogy merre is van az előre.
Utunk során ugyanis nyersanyagokat is gyűjthetünk, és az egyenlőség jegyében ugyanolyan bánásmódban részesítjük őket, mint a trutyit. A felszippantás után viszont ezeket az erőforrásokat elkölthetjük fejlesztésekre, amelyek egy része hasznos, más része pedig teljesen felesleges. Míg a hatótávunk növelése mindenképpen jól jön, addig a rovaroknak csapdát lerakni annyi értelme van, mint lefizetni a bírót egy megye kettes csapat ellen. Ezeket a fejlesztéseket egyébként a szkennerünk rendszeres használatával oldhatjuk ki, amely egyéb információkat is felfed a megtalált organizmusokkal kapcsolatban, de utóbbiaknál ötlettelenebb szövegeket csak a Mérnök leszek! tárgy hallgatói szoktak írni, és őket nem is fizetik érte. Vagyis a szkenner használatára sem lesz sok motivációnk, hacsak a maximalizmus nem szorít minket, ezáltal pedig a játék egy tetemes része értelmét veszti.
[h] Csillagközi immerzió [/h]
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy közben a takarítás-tereprendezés-ugrálás végtelen ciklusában csak a stáblista hozza el a peremfeltételt, így óriási szerencséje a The Gunk-nak, hogy abszolút hangulatos lett. A környezetünk gyönyörű, ha nem is technikailag, de látványtervezés szintjén mindenképpen. A színvilág megkapó, barátságos, a növények és állatok bár ismerősek, de mégis érdekesek. Az egyre sűrűbben felbukkanó idegen technológia pedig ügyesen játszik a fénnyel, és sablonossága ellenére is mutatós. Ezáltal a The Gunk akkor sem okoz csalódást, amikor hátrahagyjuk a boldog, békés területeket, amelyekben olyan kellemes volt sétálni. A játék vizuális oldala szerencsére más érzelmek kifejezésére is alkalmas, miközben egy konzisztens világot jelenít meg, amelyben könnyen el lehet merülni.
És ebben a zene is segítségére van a The Gunk-nak, igaz, más célt nem is nagyon szolgál. Hiába van szó igényes, aláfestésnek tökéletes dallamokról, ha mindegyiket fel lehetne még vagy száz másik helyen is használni, ahol egy titokzatos környezetet kell felfedezni. Nincs semmi karakteres a számokban, csak a tipikus lassan hömpölygő ambient zene – egy nem túlságosan eredeti körítés egy nem túlságosan eredeti helyszínnek. De mint említettem, ennek ellenére jó elveszni ebben a megkapó világban, csak merőben új audiovizualitásra nem érdemes számítani.
[h] Barátok, örökre [/h]
Végül a történetről kell beszélnünk, amely sajnos nem lett a The Gunk legerősebb pontja. Viszonylag letisztult utat jár be, kerüli a felesleges komplikációkat, a misztikumokat sem adagolja túl, mintha félne attól, hogy túl sok és túl súlyos talány kivetne a békés atmoszférából. Ennek megfelelően a cselekmény többször kiszámítható, az ív végén található üzenet ezerszer hallott, és a főgonosz motivációi sem mondanak újat senkinek, aki olvasott már könyvet, vagy látott filmeket (a videojátékokat direkt hagytam ki, valamiért itt még mindig jóval alacsonyabban van a szint, amitől elfogadhatónak vagy jónak számít egy sztori).
A két főbb szereplő interakciói egyébként elnyomnak minden mást, ez pedig lehet jótékony, amikor néhány anomáliát nem kérdőjelezünk meg, de lehet káros is, amikor egyes szálak egyik pillanatról a másikra elsikkadnak. A köztük lévő viszony eleinte a szokásos baráti ugratásra épül, amíg Becks át nem vált egy helikopter-szülő túlféltésébe, és nem sipákol kétpercenként, hogy mégis miért sodorjuk magunkat veszélybe. Persze amikor előkerül köztük egy komolyabb konfliktus, akkor egy ideig működik a dráma, és el tudtam tekinteni attól, hogy az előbb még halálba idegesített valamelyikük. Szegényeken egyébként az sem segít, hogy nagyon nem lett szerethető a karaktermodelljük (ilyen téren a lökött pincérrobot viszi a prímet), de legalább a szinkronhangjaikra nem lehet panasz.
A The Gunk minden döcögése ellenére egy jó élmény volt. Nagyon sok helyen bele lehet kötni, és nem is lenne jogos, ha a bírálat elmaradna. Viszont összességében messze jobb volt az általa nyújtott élmény, amint amit a cikk sugallana. A hangulat, a takarítás élménye és az a pár jó ötlet a pályatervezésben bőven elég ahhoz, hogy lekössön és remek pillanatokat adjon. A kaland 4-5 óra alatt letudható, és egy pillanatra sem lesz lenyűgöző, de ha a saját árán nem is, Game Passban egészen biztosan megéri kipróbálni.
Cím: The Gunk
Kiadó: Thunderful Group
Fejlesztő: Image & Form Games
Megjelenés dátuma: 2021. december 16.
Műfaj: platformer, kaland