Nekem eddig valamiért kimaradt a legújabb Hitman-trilógia. Jó, annyi megvolt, hogy Johnny Sins a legkülönbözőbb szakmák ruháiban fojtogat embereket, de ez már valahonnan máshonnan ismerős volt. Az alapkoncepció mindig is tetszett, hogy egy nagy véres játszótéren lényegében teljesen szabadon garázdálkodhatunk, de valamiért kicsit természetellenesnek éreztem a 2016-os és 2018-as részt. Ne érje szó a ház elejét, most, hogy bepótoltam őket, már látom, hogy felesleges volt az idegenkedés, hiszen mindkét epizód remek darab.
Bár ez a kritika nem erről a két játékról fog szólni, igazából szólhatna róluk is. Másfél hét alatt végigjátszva mindhárom címet rá kellett jöjjek, hogy simán lehetne őket egyetlen alkotásként kezelni, olyannyira csak a legkisebb részletekben lelehető fel bennük különbség. Ez azt is jelenti, hogy a Hitman 3 kérdés nélkül egy remek játék, más kérdés, hogy ugyanazok a trükkök harmadszorra is ugyanakkorát szólnak-e.
[h]Mission: Possible[/h]
A történet fonalát rögtön a második rész után vesszük fel (annyira, hogy ha nem lennének más stílusúak az átvezetők, nehezen lehetne megmondani a határvonalat), amikor 47-es és csapata a végső támadásra készülnek a gonosz Providence szervezete ellen. A helyzet természetesen nem lesz ilyen egyszerű, a hőseink kezében lévő Constant megszökik, és a 47-es ügynök vezérkari tisztogatását követően a kezére szálló Providence élén pokoli megtorlást tervez. Kezdődhet is az árulásokkal, átverésekkel és kettős játszmákkal átszőtt titkos ügynökös történet, ezúttal pedig a valamivel sötétebb tónus is stimmelni fog. Az emlékeit visszanyerő 47-esnek pedig a múltjával is számot kell vetnie, ha valaha teljes életet akar.
Bár az eddigi részekhez képest jóval magasabb fordulatszámon pörög a cselekmény, és a hangulat is nyomottabb, az alapok semmit sem változtak. Megkapjuk a célpontjainkat, néhány információt róluk, és már indulhat is a vadászat egy álruhákkal, fegyverekkel, érdekes melléksztorikkal teletömött pályán. A legegyszerűbb lehetőség a lopakodás lesz, de sokszor ez a leghatékonyabb. A kellően fejlett indikátoroknak köszönhetően szinte sohasem érződik véletlenszerűnek vagy frusztrálónak az osonás, és egyébként is minden eszközünk megvan a sikerhez. Nem kell ehhez csodát tenni, csak biztosítani kell a figyelemelterelés, a rendes elbújás és a többféle „befejezés” lehetőségét, és máris gördülékenyen működik minden. Nem értem, a legtöbb AAA-játék ezekre miért nem képes, ha már mindenáron erőltetik ezeket a mechanikákat.
[h]Álarcosbál[/h]
A játékmenet persze messze nem áll megy ennyiben. Miután a sok elkábított (vagy ízlés szerint megölt) ellenfél (vagy ízlés szerint civil) bedobozolása és elrejtése után egy költöztető cég alkalmazottjának érezhetjük magunkat, átállhatunk a jóval kényelmesebb és jövedelmezőbb cosplay-elésre. Az álruhák lesznek a legjobb barátaink, hiszen segítségükkel bármelyik területre feltűnés nélkül bejuthatunk, már ha elkerüljük a bennfentesebb NPC-ket, akik ilyenkor is előszeretettel felismernek minket. Nem véletlen, ha a tömegbe olvadás érezhetően túlsúlyban volt az első két részben. Ezen a trilógia záróepizódja sem sokat módosít, viszont érzésem szerint valamivel több valódi lopakodásra van szükség. Nem mintha előbbi triviális vagy unalmas lenne, egy civil zónából elkülöníteni és kiiktatni valakit legalább olyan izgalmas, mint az árnyakból levadászni.
Ezek persze csak az építőkockák, amikkel bár önmagukban is el lehet szórakozni, de egy jól összerakott pálya nélkül hamar kifulladnának. Az a szerencse, hogy a Hitman 3 pályái egytől egyik remekek, és emiatt az egyes bevetések előbb tűnnek egy újabb megfejtendő puzzle-nek, mint ugyanazon mechanikák újrahasznosításának. Mert az tagadhatatlan, hogy a Hitman 3 egy fikarcnyival sem tud többet, mint az első rész első pályája. Ugyanúgy olvadhatunk be a tömegbe, szerezhetünk jogosultságot újabb és újabb területekhez, megmotoznak minket, kiadjuk magunkat egy fontos, ámbár az áldozat által sosem látott vendégnek, vadásszuk az extra információt eláruló párbeszédeket, vagy guggolunk egy halom doboz mögött. Az egész eszköztár annyira eredeti, mint a Mona Lisa az ecseri piacon, de mégsem számít, ha egyszer az egész rendszer kellően összetett, és megfelelően kihasználja a benne rejlő lehetőségeket.
A Hitman legnagyobb varázsa egyértelműen a számtalan variációban és a szabadságban rejlik. Úgy is találunk tucatnyi kreatív módot a célpont hidegre tételéhez, hogy ebbe csak a lényegesen eltérő ötleteket számoljuk bele, így nem könnyű kétszer ugyanúgy teljesíteni egy pályát. A titok kulcsa viszont ott rejlik, hogy hiába a számtalan opció, ezek nemcsak úgy hevernek az orrunk előtt, hanem mindegyikért meg is kell dolgozni. A Desperados 3-nál is említettem, de itt is teljesül, hogy ha látunk egy megoldást, az nagy valószínűséggel ki is vitelezhető, legfeljebb nem lesz egyszerű. A legkézenfekvőbb ötleteket is meg lehet valósítani, legfeljebb komolyabb előkészítést vagy remek időzítést igényelnek, míg a legkönnyebben abszolválható gyilkosságokat sokszor nem egyszerű megtalálni. Így a kihívás végig megvan, és ezért nem érződik sohasem időhúzásnak, amikor első próbálkozáskor derítjük fel a terepet, és gyűjtögetjük a hasznos szerszámokat.
[h]Gördülékeny bevetések[/h]
Amikor pedig megvan a gyenge pont, elkezdenek dőlni a dominók, és módszeresen takarítjuk ki az aktuális játszóteret, az olyan összehasonlíthatatlan megelégedettséggel vegyes izgalmat tartogat, amire csak a lopakodós játékok képesek. Ellenben kapaszkodók nélkül még így is el lehet veszteni a fókuszt, és a sok lehetőség elsőre ijesztő is lehet, ezért is kerültek be a trilógiába a kisebb küldetések, amelyek mentén nemcsak egy sztorit göngyölíthetünk fel, de az áldozatunkhoz is jóval közelebb kerülhetünk. Itt-ott ez kicsit kontraproduktív, például az első pályán olyan agresszíven próbálták lenyomni a torkomon az egyik metódust, ahogyan még a brokkolit se soha, de általában kellő szabadságunk marad, hogy hogyan fejezzük be az akciót. Persze lesz egy extra hatékony, erősen sugallott módszer, de mivel a legtöbbször egészen kreatív a felkínált megoldás, nincs ezzel különösebb baj.
Igaz, ezek a küldetések valamelyest módosultak az első két részhez képest. Jóval összetettebbek és kidolgozottabbak lettek, például lesz alkalmunk detektívnek öltözve valóban megfejteni egy gyilkossági ügyet. Ezzel valamelyest csökkent a széria „műanyagsága”, és végre tényleg érdekesek lettek ezek a kis történetek, és nem random fotósként surranunk be a jól őrzött épületekbe, hogy találkozzunk a csak ránk váró fontos emberekkel. Viszont a minőséget a mennyiség sínylette meg: míg korábban célpontonként volt 2-3 misszió, itt átlagosan egy pályára jut ennyi, és van, ahova egy sem. Ez sajnos valamelyest az újrajátszhatóságot is befolyásolja. Persze mivel továbbra is lényegében azt csinálunk, amit akarunk, ezért nem vészes a helyzet, de a többször ennyi sztori a trilógia elején úgyis jóval tovább kitart, hogy elvben ott is felélhetünk mindent három nekifutásból.
[h]Nem lehetünk finnyásak[/h]
Szóval aki igazi újdonságot akar a többedszeri indításra is, annak még inkább rá kell fanyalodnia a Hitman pontrendszerére. A különböző akciókért begyűjtött pontokat új eszközökre, jelmezekre, fegyverekre költhetjük, idővel megválaszthatjuk, honnan és milyen felszereléssel vágjunk neki a pályáknak, ezzel tovább variálva a számtalan kombinációt. Más kérdés, ez meddig nyújt plusz motivációt, mert legyen bármilyen jó is egy pálya, egy idő után már unalmas lesz újra nekifutni.
Erre kínál megoldást a rengeteg, főleg live service modellben kínált kihívás. Van, hogy mesterlövészként értelmezhetjük újra a helyszíneket, és van, hogy a bevetések erős módosításokat és egy bonyolultabb, konkrétabb célt kapnak. A legérdekesebbek pedig az „elusive target”-ek, az egyedi célpontok, akik miatt tényleg érdemes valamelyest újra felfedezni a már ismert térképeket. Az újabb és újabb kihívások frissítésekben, rendszeresen érkeznek, ahogy a korábbi részeknél is, és ez most a korábbinál is fontosabb részét képezi a játéknak. A Hitman 3 ugyanis nemcsak kevésbé játszatja magát újra, de rettenetesen rövid is. Nekem ugyan 8 órámba telt, de az én tempóm ebben a műfajban enyhén szólva is elegáns.
Valójában hat pályát kapunk, mindezt úgy, hogy az első még félig-meddig tutorial, az utolsó pedig konkrétan lineáris. A hossz korábban is egy komoly gond volt, de a több küldetés, és a később csomagolt pályák ezen enyhítettek valamennyit. Most viszont (különösen ilyen kevés változtatás mellett) csak azoknak ajánlom a vételt, akik hajlandóak időről időre eljátszadozni az aktuális frissítések új, és sokszor nehezen értelmezhető tartalmaival.
[h]Sötét szűrő[/h]
Pedig egyébként nem lett rossz a kampány. A történetnek most sokkal nagyobb befolyása van a pályákra, azok felépítésére, de úgy általában a játékmenet egyes részeire is. Emiatt az egyes helyszínek sem tűnnek annyira izoláltnak, és a Hitman 3 már jóval közelebb van egy jó értelemben vett átlag játékhoz, mint elődei. Az is tetszett, hogy a hangulat is jóval erősebb, ráadásul passzol az átvezetőkből áradó fülledt és nyomasztó légközhöz is. Chongqing esőáztatta, neonfényes utcái, vagy Berlin egy lepukkant, drogos szórakozóhelye már önmagukban is hatást gyakorolnak, és ez jóleső változatosság a két és fél résznyi színes-szagos emberkavalkád után.
És ha már ennyiszer szóba került a történet, itt is jelentős fejlődés látszik. Persze nem akarom itt senkinek sem eladni, hogy Christopher Nolan innen puskázta a filmjei szinapszisát, ez egy hamisítatlan, és kissé B-kategóriás Mission Impossible-utánérzés. Csak amíg az első részben nem történt semmi, és a folytatás is csak háttér-információkat adott, a Hitman 3 cselekménye mozgalmas, van tétje is, és nem különül el sebészi pontossággal a játékmenettől. Annyira Domestos-szagú és steril volt az első két rész ilyen szempontból, hogy itt már az is megváltást jelentett, hogy érezhető, legalább ugyanabban az univerzumban játszódnak a küldetések és az átvezető videók.
Sajnos odáig nem sikerült eljutni, hogy meghatódjak, vagy tövig rágjam a körmöm a csavarok előtt, mert bár itt már jobb a tempó, a rövid játékidő így is visszaüt. Az, hogy a Hitman 3 egyik funkciójának köszönhetően egy menüből indíthattam az egész trilógiát, nemcsak játékmenet szintjén, de a történet szempontjából is az egység érzetét keltette. Az is segített persze, hogy a három résznek összesen van egy AAA-játékra elegendő cselekménye, és utólag szinte abszurd, hogy ezt három epizódra és több mint négy évre húzták szét. Mert hiába a fejlődés, ez még mindig egy klisés, szódával fogyasztható kémtörténet, aminél a megtáltosodott mellékszálak gond nélkül szebbet és jobbat mutatnak. Az igyekezetet azért értékeltem.
[h]Mr. Worldwide[/h]
Legalább a körítés nemcsak fejlődött, de valóban minőségi is. A felszínen azért nincsenek eget rengető változások, a Hitman 3 érezhetően finomhangolva lett, és kidolgozottabb, mint elődei, de mind stílusában, mind általános megjelenésében csak apróbb fejlesztések figyelhetőek meg. Mondjuk ezúttal a fényeket és a csillogást sokkal inkább a javukra fordították, egy-egy helyszín már teljesen maga mögött hagyja a széria szolid eleganciáját, hogy helyette valamivel hatásosabb és megkapóbb legyen. Az viszont nem változott, hogy jó ránézni a világ minden tájáról válogatott helyszínekre, és az általuk képviselt sokszínűségre.
A hangzás ellenben nem sokat változott, de ahogy a trilógia kezdetén, úgy a végén sem lehet panasz a játékmenetet tökéletesen kiszolgáló, egyszerre informatív és felismerhető zörejekre és hangjelzésekre. A zenék persze alkalmazkodtak a sötétebb hangulathoz, igaz, többnyire standard „drámai hollywoodi” érzete van a dallamoknak. Aztán lehet, hogy ez csak a tökéletes analógia, és ezek a számok jó bérgyilkos módjára beleolvadnak a környezetükbe.
Cím: Hitman 3
Kiadó: IO Interactive
Fejlesztő: IO Interactive
Megjelenés dátuma: 2021. január 20.
Műfaj: lopakodós, akció-kaland