Péntek este volt. Úgy nyelte el a várost az őszi köd, mint megannyi éhes sáska a termőföldeket. Az ablakom előtt álló villanypózna szélmalomharcot vívott a sötétséggel, és miközben birokra kelt vele, elkeseredett fénye átharapott a ritkára húzott reluxán. Nem voltam jól. A megbontott sör sértődötten sistergett az íróasztalom szélén, a halloweeni borzongás varázsa elmúlt, a karácsony pedig távolibbnak tűnt, mint egy zsíros pedagógus-béremelés. Ideje elpazarolni valamire az életemet. Felütöttem a Steam ajánlásait.
„Chicken Police” – a cím pont annyira volt hívogató, mint egy jéghideg vécéülőke, de elég idiótán hangzott, hogy beljebb merészkedjek. Az ajánlóban életunt csirkéket, csalfa macskákat, jazzt, rejtélyt és intrikát ígértek, ráadásul feltűnt pár nagyon is ismerős név a stáblistán: magyarok. Leporoltam hát a kalapomat, felöltöttem a bőrkabátom és megtöltöttem a pipám. Lássuk, mit tudunk kihúzni a tanúból.
Humphrey Bogár
Neme, kora, családi állapota?
A Chicken Police (tisztes nevén Chicken Police – Paint it Red) stílusát tekintve egy detektív-kalandjáték. Történetünk Clawville-ben, az állatokkal benépesített világ egyik metropoliszában játszódik. „A legszínesebb város a Vadonban” – kürtöli világgá a bevezetőben elsuhanó hirdetőtábla, azonban színeknek szemmel láthatóan nyoma sincs. Főszereplőnk, Santino Featherland egy kiégett zsaru, aki fél dobverővel nyugdíjas korban, másikkal az egzisztenciális krízisben tapicskol. Nem elég, hogy felesége évekkel ezelőtt lelécelt, még volt partnere is megpróbált sörét-saslikot csinálni belőle. Szilveszter éjszaka a jól megérdemelt önsajnáltatást egy őzikeszemű hölgyemény szakítja félbe, aki Sonny-t egy, első ránézésre egyszerű, mégis intrikától messziről bűzlő üggyel bízza meg.
A történet központi konfliktusa egy rejtélyes múltú cicababa, az alvilág legnagyobb patkánya és az egyre szürkülő Zoodapest piszkos ügyletei körül forog. Mindennek a posványnak a közepén pedig ott csücsül minden régi film cselekményének legfőbb mozgatórugója: a szerelem. A Chicken Police olykor nagyon kemény témákat boncolgat. Előkerül az alkoholizmus, a rasszizmus, szegregáció, a nők társadalmi alárendeltsége – és hogy a régi időkben hogyan játszották ki a rendszert -, a bajtársiasság, halál, élet és még sorolhatnám. A bogarakat gettókba zárták, a nők leginkább trófea-jelleggel virítanak a férfiak mellett, a ragadozók és a növényevők között pedig folyamatos a feszültség.
Mégis, a Chicken Police sikeresen lazítja fel a fent leírt sötét, sokszor oppresszív atmoszférát az állatmese eszközeivel. Szerintem mindenki emlékszik iskolás éveiből az aranyszabályra: sokkal könnyebb elvonatkoztatni, ha a szereplők nem emberek. A játékban mindenféle állat feltűnik, a csirkétől kezdve a kutyákon keresztül a krokodilokig, és ezek jórészt követik is a fabulák szabályait. A kutyák tartják a rendet, a macskák hidegek, fennköltek, de szerethetők, a patkányok pedig simlis árulók.
Szerencsére a Chicken Police többnyire nem áll meg ilyen egydimenziós karaktereknél. Bár a mellékszereplők sokszor leírhatóak egy-két jelzővel, a főbb karaktereknek mind komplex motivációik és karakterívük van. Nem meglepő, hogy a legnagyobb fejlődésen a főszereplő, Sonny megy keresztül, aki önsajnáltató, mogorva, életunt seggfejből a játék végére egy önreflexióval rendelkező önsajnáltató, mogorva, életunt seggfej lesz. Gyönyörű, amikor az ember viszontlátja magát egy játékban.
Külön kiemelném a világépítést, ami meglepően mély. Mind Clawville, mind a Vadon történetéről sok-sok kis kenyérmorzsát találunk elszórva. Megtudhatjuk például, hogy a történetnek helyet adó városállam leginkább a 19-20. század Nagy-Britanniájára hajaz, kolóniákkal, monarchiával és bonyolult külpolitikával. Ugyanakkor más országok történelméről is sokat megtudhat, aki veszi a fáradtságot, és elolvassa a noteszünkben összegyűlő infókat. Külön öröm, hogy a legtöbb esetben ezek az írások érdekesek és szórakoztatóak, valamint segítenek kontextust adni a történet bizonyos részeinek.
A történet, a karakterek és a világépítés tehát meglepően jó, jóravaló detektívregényekhez méltóan a szemfülesebb játékosok már a szereplők előtt le tudják leplezni a rejtélyt – persze csak akkor, ha figyeltek minden kis részletre. Ugyanakkor kis hiányérzetem volt a konklúzió után. A Chicken Police mindvégig arra utalt, hogy ebből az ügyből az egész várost lángba borító balhé lesz, ami részben be is teljesült, de a sok világépítés és utalás miatt mintha kimaradt volna valami. Mint amikor egy jó kakaspörkölt illata után csak a csontlevest engednék megenni. Megjegyzem, ez egy nagyon jó csontleves volt, mégis kívánom a pörköltet.
Aranypolgárt tojó tyúk
Különös ismertetőjele?
A Chicken Police minden pórusából árad a negyvenes-ötvenes évek noir filmjeinek szaftos atmoszférája, akár a húslé egy idejekorán felvágott sültből. Utóbbival ellentétben azonban a játék ettől nem száraz, hanem éppen karakteres és emlékezetes lesz. A karaktereket embertestű, állatfejű lények jelenítik meg, és bár ez első hangzásra szörnyen bizarrul hangzik, a tálalás miatt – pár kivételtől eltekintve, mint például a legsötétebb rémálmaimat idéző kígyó-pszichológus – nagyon szépen belesimulnak az atmoszférába.
A vizuális dizájn sajátosságai miatt hagyományos módon grafikáról nem is nagyon beszélhetünk, kivéve talán az autós üldözéseknél, ami egyrészt katasztrofális, másrészt viszont csak két rövidke szekció erejéig kell a PS2-t idéző látványt elviselni. Ezért most a Wild Gentlemen nem kap letöltendőt, csak egy szóbeli figyelmeztetést.
Összességében a látvány, a helyszínek és a légkör eszméletlenül jó. Az összes helyszínt bejárhatjuk, aminek egy ilyen műben szerepelni kell. Füstös reggelizőkben, puccos, hárpiákkal teli éjszakai klubokban, bordélyházakban és illegális orvosi rendelőkben fordulunk meg, miközben verőemberekkel, zsarukkal és simlis gengszterekkel bizniszelünk.
Az i-re a pontot az aláfestő zene teszi fel, ami szintén annyira erős hangulatot fest, hogy jóval a játék végigjátszása után is elő-előveszem, hogy megtömjem a pipám, és a Casablancába képzeljem magam. Nem kell szörnyen újszerű kompozíciós megoldásokra gondolni, nem ez a játék fogja beharangozni a jazz új hullámát, de nem is ez a cél. Laza, kellemes lift-jazz esős reggelekhez, ködös éjszakákhoz, kávéhoz, vallatáshoz, gyilkossághoz. Itt szeretném – mintegy a zenei szekció zárásaként – megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a zeneszerzőnek, hogy jazzesítette a Dr. Bubó főcímdalát (igen, a lecsúszott, törvényen kívül praktizáló orvost Bubónak hívják, mi másnak – szerk.), ha egyszer találkozunk, vendégem egy sörre.
És ha már hangok, hadd említsem meg, hogy egy ilyen kaliberű játékban semmi keresnivalója ennyire jó szinkronnak. Nehéz lenne megfogni, hogy pontosan melyik része a legjobb. Talán az idegesítően vontatottan beszélő, őskövület vízidisznó-újságos, vagy esetleg Sonny, aki úgy beszél, mintha sült smirglipapírt reggelizett volna? Nem csak a színészek kiválasztása telitalálat, de a munkájuk is kiemelkedő. Annak ellenére, hogy a karakterek többnyire statikus képek a képernyőn, szinte kinyúlnak a szövegeikkel a képernyőből és magukkal rántanak ebbe a – színtelenségében is nagyon sokszínű – világba.
Persze mit sem érne a kiváló színészi játék, ha nem lenne hozzá jó szöveg? Mindenkit megnyugtathatok, a Chicken Police itt is hozza a kötelezőt. Sok esetben még túl is teljesít. Töredelmesen bevallom, szörnyen lusta vagyok, és általában, ha úgy érzem, hogy túl hosszú egy szekció, simán csak átugrok szövegrészeket. Éppen ezért is nem lettem könyvkritikus – meg azért, mert ahhoz végzettség is kell, kóklereket nem vesznek fel. A Wild Gentlemen játékában azonban egyszer sem történt ilyen. Mindig kíváncsi voltam az egész szövegre, minden kis részletre – részben azért, mert érdekelt a rejtély, részben viszont azért, mert egyszerűen csak jól meg volt írva. Külön kiemelném a címszereplő kakasduó szóváltásait, amik egyértelmű fénypontjai a dialógusoknak.
All Chickens Are Bastards
Milyen kapcsolatban áll a gyanúsítottal?
Okés, szóval a történet rendben van, a tálalást imádom, de hogyan szuperál a Chicken Police, amikor videojátékként kell viselkednie? Sajnos itt jön el az a pont, amikor egy kicsit a csőrére kell koppintanom a játéknak. Valószínűleg a fejlesztők is érezték, hogy ezt a címet nem az innovatív játékmenete fogja elvinni a hátán, szóval próbálták minimalizálni a kellemetlen pillanatokat.
A Chicken Police játékmenete három, vagy három és fél részre tagolható: a hús a vallatás, a köret a bizonyítékok összesítése, az öntet a kalandjátékos, körülnézős, rejtvénymegoldós móka. Nem tudom, hová sorolnám az autós üldözéseket, de leginkább arra az ízetlen, kutyult kávéra emlékeztet, amit a helyi restiben adnak, amikor a lustább pultos van benn. Nézzük hát sorba, hogy hol milyen bizonyítékok állnak rendelkezésre.
Kezdjük a főfogással, a vallatással. Bizonyos pontokon egyes karakterekből kulcsfontosságú információkat kell kiszedni a megfelelő kérdésekkel. Ehhez kapunk egy kis segítséget, Sonny kommentálja a vallomástevőt és finoman rávezet minket, hogy hogyan érdemes megközelíteni a delikvenst. Ezek a kommentárok a „szájbarágóstól” a „teljes fehér zaj” kategóriájáig terjednek. Volt olyan vallatás, ahol azonnal tudtam, mit kell kérdezni, máshol meg csak vakartam a fejem, hogy akkor most mivel fogom teljesen elbaltázni az egészet.
Mondhatnám, hogy a nehézség eléggé hullámzó, már ha ezt lehet nehézségnek nevezni, ugyanis látszólag a vallatásoknál nem igazán lehet kudarcot vallani. Direkt kipróbáltam, hogy mi történik, ha az egyik visszahúzódó, félénk karakternek minél bunkóbb és indiszkrétebb kérdéseket teszek fel, de ennek nem volt semmilyen következménye azon túl, hogy a játék az arcomba tolta, hogy katasztrofális nyomozó lennék. Ennek ellenére egész szórakoztató egyes karaktereknél kerülgetni a forró kását, figyelni a reakcióikat és – bár gyakorlati haszna nincsen – egy szekció végén ötcsillagos értékelést kapni.
Egyes történeti mérföldköveknél a játék arra kér, hogy találjuk meg a kapcsolatot személyek, bizonyítékok és információk között. Töredelmesen bevallom, hogy az első ilyen minijátéknál nem annyira fogtam fel a koncepciót, és csak találomra dobáltam be a felajánlott bizonyítékokat, de mivel vak tyúk is talál szemet, még így is sikerült nagyjából két perc alatt elkészülni az egésszel, és még annyit sem kaptam a játéktól, hogy végezzek el egy AQ-tesztet a biztonság kedvéért. Kár, pedig ha kicsit komplexebb lenne a rendszer, vagy ha durvább büntetést kaptam volna a hibázásért, lehet, hogy jobban odafigyeltem volna, és ez a játékelem helykitöltés helyett integráns része lehetett volna a Chicken Police-nak.
A játék többi része nagyjából a hagyományos kalandjátékos elemeket vezeti végig. Menj be egy szobába, nézz körül, beszélj mindenkivel, esetleg oldj meg egy rejtvényt. Ez utóbbiak amúgy nem rosszak, nosztalgikus érzést keltenek. Kevésbé absztrakt feladványok, mint mondjuk a Silent Hillekben voltak, de nem annyira nyilvánvalóak, hogy ne okozhatnának egy kis fejtörést. Azért viszont nagy piros pont jár a Wild Gentlemen csapatának, hogy bármilyen tereptárgyra kattintottam, akkor vagy valamilyen érdekes infót, vagy egy humoros megjegyzést kaptam a kedvenc főcsirkémtől.
Lábjegyzetbe még azért ideírom, hogy mi a helyzet az autós üldözésekkel. Rosszak. Sajnálom, de ez az a pont, ahol azt kell mondanom, hogy áldom az eget, hogy csupán két nagyon rövid szekciót kellett kibírnom ezzel a minijátékkal. Semmi szükség nem volt rá, totálisan elüt a megjelenés a játék többi részétől, a lövöldözés pedig olyan, mintha kora reggel próbálnék megbirkózni a mérges kakasommal – hogy levágjam, természetesen.
Beszél majd az utókor
A vádlottat teljesíthetetlen elvárások beteljesítésére ítélem.
Nehéz szavakba önteni, hogy mennyire kellemes meglepetés volt a Chicken Police. Főleg nagy szó ez úgy, hogy egyébként a kalandjáték nem tartozik a kedvenc zsánereim közé, ellenben a noir és a detektívregények mindig is lenyűgöztek. A Wild Gentlemen egy olyan játékot rakott össze, ami a jövőben sztenderd lesz magyar indie körökben. Atmoszférateremtés szempontjából mindenképpen.
Ez az a játék, amivel tényleg mindenkinek játszania kellene, akit egy picit is érdekelnek a régi filmek és regények, vagy ha nem riad vissza a minimális játékmenettől és a narratív játékoktól. Eredetileg idegnyugtatóként csíptem fel a játékot, hogy ne kapjak szívdobogást a Doom Eternaltól, de egy igazán kivételes játékra találtam közben.
Nem tudom azonban lezárni ezt a kritikát anélkül, hogy figyelmeztessem a készítőket: ezzel saját magukkal szemben is elvárásokat állítottak. Nem csak a Chicken Police folytatását kívánta meg a szervezetem, mindent árgus szemekkel fogok figyelni, ami az Úriemberek háza tájáról érkezik a jövőben. Magyar gépre magyar gémet! Illetve magyar gémbe magyar gémet (tényleg srácok, miért nem volt gém?)
Ahogy néztem elsétálni, azon gondolkodtam, hogy vajon mikor lesz szerencsém egy ilyen izgalmas és meglepő üggyel foglalkozni. Öregszem, a nagy dobásokat a kölykök kapják, én meg mehetek vissza a Roguelike-ügyi Főosztályra gályázni. Ahogy a hajnal első fénysugarai arcul csaptak, a pislákoló fény mégis megnyugtatott. Legalább nem az Open-world Divízióban poshadok.