Frank Herbert klasszikusát már többször többféleképpen megpróbálták mozgóképpé interpretálni az elmúlt évtizedekben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Dűne (vagy akármelyik folytatása) önmagában egy könnyen emészthető regény. Sőt, szerintem egy kifejezetten nehezen adaptálható alkotásról van szó. A filmkészítőket ez mégsem tántorítja el attól, hogy újra és újra megpróbálkozzanak vele. Bevallom, bármennyire is tisztelem Denis Villeneuve (Blade Runner 2049, Érkezés, Sicario) munkásságát, rendesen tartottam attól, hogy az ő feldolgozása is valahol félre fog menni.
A Dűnében rengeteg minden történik, tele van politikai játszmákkal, bonyolult fantasyba hajló elemekkel, vallással, ökológiai kérdésekkel, filozófiával, látomásokkal, családi drámával és egyéb bújtatott gondolatokkal. Rendező legyen a talpán, aki mindezt egybe tudja fogni, és élvezhető filmet képes készíteni belőle. Nos, állíthatom, hogy Villeneuve abszolút sikerrel járt. Noha a Dűne első része (a könyv kábé első feléből készült ez a két és fél órás opusz) nem mentes a hibáktól, mégis szerintem az eddigi legjobban sikerült adaptáció, továbbá az év egyik legjobb filmje és sci-fije.
[h]Történet, röviden[/h]
Az Atreides-ház felemelkedőben van, azonban az Impérium császára roppant féltékeny ember, aki nem hagyhatja, hogy hatalma egy pillanatra is veszélybe kerüljön. A korábban a Harkonnenek birtokában lévő Arrakis bolygó az intergalaktikus kereskedelem szempontjából elengedhetetlen fűszer végtelen forrása. A Harkonnen-ház egy szintén politikailag nagyon erős hatalom, ráadásul elképesztően megszedték magukat a fűszerkereskedésből. Ehhez nem voltak rest a helyi őslakosokat, a fremeneket elnyomni, akik szinte teljesen esélytelenül, de folyamatosan küzdöttek a megszállókkal.
Egy napon a császár úgy dönt, hogy kivonja a Harkonneneket az Arrakisról, hogy az Atreideseket küldje a helyükre. Ez természetesen politikai feszültségekhez és nyílt szembenálláshoz vezet. A rettenthetetlen Harkonnen-báró (Stellan Skarsgård) pedig mindent elkövet, hogy bosszút álljon az Atreideseken, amiért ők kerültek a fűszer közelébe.
Eközben a bolygó új hercege, Leto Atreides (Oscar Isaac) igyekszik felvenni a sivatagos vidék ritmusát és “megszeliditeni” a fremeneket. Segítségére lesz testvére Duncan (Jason Momoa), a kvázi biztonsági főnök Thufir Hawat (Stephen McKinley Henderson) és a mindig bölcsen szavaló harcmester Gurney Halleck (Josh Brolin).
Fia, Paul (Timothée Chalamet) a trónörökös, akinek még sok mindent kell megtanulnia apjától, és a rejtélyes Bene Gesserit-követő anyjától, Jessicától (Rebecca Ferguson) még nem áll készen a politikai játszmákra. Azonban a háttérben munkálkodó intrikák miatt rövidesen meg kell vetnie a lábát és erején felül helyt kell állnia. Mindeközben Paulnak folyamatosan álmai és látomásai vannak a fremenekről, főleg Chaniról (Zendaya), és hogy valamilyen kötődése lesz hozzájuk a jövőben.
[h]Monumentális felvezetés[/h]
A készítők kellő odafigyeléssel és az alapmű tiszteletével álltak hozzá a filmhez. A könyveredetit rég olvastam ugyan, de a szereplők hitelesek, a történet pedig végre mindenki számára könnyen érthetővé vált. Ehhez most kivételesen lehet nem ártott, hogy kettészedték a könyv cselekményét két különálló filmre, habár a két és fél óra egy kissé indokolatlannak érződik.
A Dűne utolsó fél órája számomra egy kicsit nyögvenyelősen csúszott le. Túl sok kinyújtott jelenet halmozódott egymásra, amitől vontatottá vált a cselekmény. Főleg annak fényében, hogy az azt megelőző két óra a szentimentálisabb részekkel együtt is képes végig lebilincselő és izgalmas lenni.
Általánosságban a film végig megfontolt, kimért és nem siet sehova. Ráér történetet mesélni, világot építeni, valamint karaktereket elhelyezni térben és időben.
Ha egy szóval kellene jellemeznem Villeneuve vízióját az új Dűnéről, akkor az a monumentális lenne. Hatalmas, nyitott külső és belső terek, szemkápráztató és végtelennek ható tájak jellemzik. Gigantikus és lenyűgöző űrhajók repkednek, melyek erőlködés nélkül újraélesztették bennem a sci-fi-rajongó gyereket. A lehengerlő nagyságot pedig kiválóan támogatja Hans Zimmer zenéje. Minden taktus képes ötvözni a nem evilági méretek szemléltetését a távoli bolgyó fantasztikumával.
[h]Grandiózus látvány[/h]
A Dűne minden szemszögből egy kiváló mozi. Hűen nyúlt az alapanyaghoz és nem akart belőle adrenalindús, űrcsatákkal kibélelt felszínes marhaságot letolni a néző torkán. Éppen ezért oda kellett figyelni a részletekre. A párbeszédeknek valódinak kellett hatniuk, és nem lehetett hibázni a történetmesélésben sem. Szerencsére a rendező erős kézzel fogta össze a projektet, és sikerült a komótos cselekményt izgalmassá varázsolnia. Vannak akciójelenetek, de a hangsúly sosem rajtuk van, hanem a szereplőkön. Hogy ők hogyan élik meg az Arrakis gyilkos, sivatagos világán zajló eseményeket.
A sztárparádé abszolút kitett magáért. Az összes színész beleadott mindent és hihető alakítást biztosítottak a vásznon. Nehéz is lenne bárkit is kiemelni, mert mindenki teljes mértékben profi volt. Nincs ripacskodás, nincs túl- vagy aluljátszás. Működik a kémia, működnek a dialógusok, és egy olyan filmben, mint a Dűne, ezek rengeteget számítanak.
A grandiózus látvány pedig önmagáért beszél. Minden jelenet elképesztően alapos, gyönyörű, és lélegzetelállító. Az Arrakis méreteinek bemutatása, a sivatag, a fel-felbukkanó homokféreg, az űrhajók, a kosztümök mind-mind üvöltenek a kreativitástól. Ha valamit, hát akkor ezt a filmet kötelező moziban nézni.
A zenék tökéletesen kiegészítik a látványt, és könnyedén sikerül a nézőnek a szereplőkkel együtt egy idegen világba csöppenie. A történetben szerepet kap ármány, intrika, csalódottság, tragédia, remény, kaland; ezeket a hangulatokat mind-mind brutálisan kézzel foghatóvá teszi a zene és a látványvilág tökéletes harmóniája.
Egyetlen hibája a filmnek, hogy a végére egészen belassul, és az addig felvezetett cselekmény egy helyben toporgásra vált az utolsó nagyjából fél órában. Ott lehetett volna kurtítani, hiszen már eddigre a nézők is tudták, hogy a történet azon a bizonyos pontján ér véget az első rész.
[h]Az űrdzsihádra még várni kell[/h]
A Dűne első része sem volt mentes izgalmaktól és remek képsoroktól (és modern társadalmunk kritikájától), de a legérdekesebb rész még hátra van. Az első felvonásban már felvázolják a messiáskultusz kritikáját, de ez fog tovább gyűrűzni a következő etapban, aminek kivitelezésére személy szerint nagyon kíváncsi vagyok.
A folytatás egyelőre még nincs megerősítve, de afelől nincs kétségem, hogy el fog készülni. A film máris jól teljesít a kasszáknál, szóval nem hinném, hogy csak úgy annyiban hagynák az egészet. A következő pár hétben szerintem már lehet egy bejelentésre számítani, és reméljük minél hamarabb mozikba kerül a második rész is.
Addig is, aki nem ismeri az alapművet, de érdekli a Dűne, nyugodtan üljön be rá. Teljes mértékben közönségbarát és könnyen fogyasztható szórakozás és egy korrekt betekintés a korabeli sci-fi alkotások legszebb pillanataiba.
Sokkal több olyan alkotásra lenne szükség a mozikban, mint a Dűne. Mert gondolkodásra ösztönözni, és a konvenciókkal szemben egy kimért és intelligens sci-fit letenni az asztalra.