Az első előzetese alapján a Velvet Buzzsaw egy érdekes társadalomkritikával átitatott thrillernek tűnt, aminek központjában egy elit művészkritikus és maga a művészvilág állt. Az első intő jel az volt, hogy közvetlenül Netflixre került a film, és nem kapott mozis premiert. Bár mostanában már ezt sem nevezhetjük koporsószögnek, ráadásul a szereposztás is kimondottan erősnek bizonyult. A főbb szerepekben Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Natalie Dyer és John Malkovich alakított, ezek a nevek már bizakodásra adtak okot.
[h]Művészieskedés[/h]
Azonban miután véget ért ez a kétórás kálvária, már azt is bánom, hogy felkeltem. A Velvet Buzzsaw koncepciójában rengeteg potenciál volt. Egy szuper menő kritikus szemén keresztül bemutatni az egymást kizsigerelő művészvilág nagykutyáit, miközben ők határozzák meg a fogyasztók számára, hogy mi is számít kortárs művészetnek. Nem egy sűrűn látott téma, éppen ezért elég sok mindent ki lehetett volna hozni belőle, hogy újdonságnak hasson.
Ehhez képest egy közepes horrorfilmet kaptunk elejtve néhány tényleg izgalmas gondolatmaggal, értékelhetetlen karakterekkel és borzasztó történetvezetéssel.
[h]Kortárs szellem[/h]
No de kezdjük az elején. Pontosabban az első fél órában megismerjük a szereplőket, és totálisan parttalan kapcsolatukat egymással. Ott van például a főszereplő kritikus, Morf (Jake Gyllenhaal), akinek munkájáról semmit nem tudunk meg, ahogy arról sem, miként lett ekkora sztár a műkritika világában. De valamiért azt sikerült érzékeltetni, hogy meleg, ám egy ponton biszexuálissá “válik” karaktere. Ez tulajdonképpen sehogy nem vezette előre a történetet, míg más, sztori szempontjából érdekesebb jellembeli dolgot elhallgattak. Az egész film során egyetlen szereplővel sem tudtam azonosulni, vagy legalább egy kicsit megérteni mi hajtja őket előre.
Egyedül talán a Zawe Ashton által formált Josephinának értettem az átalakulását. A pénz és hatalom gondolata sokakat elbódíthat, és az emberek képesek gyakran bármit beáldozni ezek miatt. Josephine pedig hamar akart nagyot ugrani, de az ő sorsa sem lett metaforikusan kirívóbb, mint a többi szereplőé.
A történet ott indul be, amikor Josephina egyik szomszédja meghal, ő pedig valamiért átmegy az elhunyt lakására, akit egyébként egyáltalán nem is ismert. A lakásban megtalál egy csomó festményt, melyek mindenkiből képesek kiváltani valamilyen érzelmet. A művészfejesek szerint a képek vagyonokat érhetnek, és igazából innen indul a bonyodalom. Ha arra tippeltek, hogy elkezdődik egyfajta acsarkodás a galériavezetők között, és neadjisten kiesik néhány csontváz a szekrényből, akkor van egy rossz hírem. Én nagyjából erre számítottam, és őszintén szólva tök érdekes lehetett volna egy efféle thrillert látni, miközben bemutatja az emberi esendőséget.
[h]Ez a vonat kisiklott[/h]
Valójában pedig az a forgatókönyv működik a film során, amit csak egy lázálom és a kétezres évek elején látott horrorok keresztezése eredményezhet. Azonban nem akarom lelőni a poént, mert akit érdekel a film, nem szeretném elvenni tőle az élményt. Mindazonáltal egész egyszerűen egy csomó döntést nem értek készítői oldalról. A forgatókönyv csapnivaló, a rendezés ugyancsak, és még a színészek is úgy tűnt, hogy szarnak az egészbe. Hozzáteszem, hogy én még ilyen sivár és unalmas alakítást soha nem láttam Gyllenhaaltól.
A sztori tele van banális idiótaságokkal, lukakkal, és kérdésekkel, melyekre nem kapunk választ. Vagy ha mégis, akkor annak az ég világon semmi értelme sincs. Lehet sokféleképpen értelmezni a történeteket, mert az előadásmód arra enged következtetni, hogy “figyelj néző, mert mögöttes tartalom van!”. De ha kötözködni szeretnék, akkor igazából csak ennyi jöhet le, hogy “a művészet rossz, érteeem?!”
Aztán ahogy egymást követik az események és a cselekmény, a fontos dolgok elsikkadnak, a mellékes hülyeségek pedig előtérbe kerülnek. A szereplők önmagukban pedig egyáltalán nem érdekesek ahhoz, hogy bármiféle szimpátiát érezzünk irántuk. A film címét is említés szintjén elintézik gyakorlatilag 3 másodpercben, és két órán át fogalmunk sincs, hogy mégis miért ez lett a film címe. És sajnos utána sem áll össze a kép.
Összességében a Velvet Buzzsaw simán lehetett volna egy gyöngyszem, ami sajátos művészi értékkel felruházva mutatott volna be a társadalomnak. Ehelyett egy szenvedéssel teli kétórás horrort kaptunk, amiben a történet fő szálát mintha egy b-listás moziból szalajtották volna. A cselekmény össze-vissza kicsapong, és igazából a szereplők sem gondoskodnak arról, hogy beszippantson ez az alkotást.