Ha egy kicsit több jelentőséget tulajdonítanék annak, hogyan nevezem el a cikkeimet, mondjuk a kritikához társítanék egy terjedelembeli jelentésréteget, akkor kollégáim mintájára biztosan gyorstesztnek vagy röpcetlinek kereszteltem volna el ezt az írást. A Kingdom of the Deadről ugyanis nem érdemes hosszú esszéket írni – egy egyszerű, nagyobb ambíciók nélküli játék ez, amely nem is próbál több lenni egy 90-es éveket idéző retró lövöldénél. Mégis, amit nyújt, az van annyira szórakoztató, hogy érdemes legyen kipróbálni.
[h]Pokoli szomszédok[/h]
A játékban egy titkosügynököt irányítunk, aki a természetfeletti nemzetbiztonsági kockázatokra specializálódott. Legújabban az okoz kellemetlenséget, hogy a Halál nekiállt kapukat nyitogatni szerte a vidéken, és szörnyetegek százait szabadítja rá a tisztességes választópolgárokra. A fenyegetéssel szemben pont kapóra jön egy előkerülő beszélő kard, aki képes bezárni a pokoli átjárókat, az ügynöknek tehát már csak el kell jutnia odáig. Ez már a mi feladatunk lesz, hogy végigjárva a bestiáktól nyüzsgő helyszíneket, visszaküldjük őket a homályba, ahonnan jöttek, és egyre közelebb jussunk a Kaszással való leszámoláshoz.
A Kingdom of the Dead egészen biztosan elkerüli a figyelmem (már csak primitív felütése okán is), ha megjelenésével nem üt el ennyire a megszokottól. Persze néha látunk kézi rajzot idéző grafikát, elég csak a Mundaunra gondolni, de különösen egy lövöldében nem várná az ember. A stílusos körítés képes volt megragadni, és valóban hosszú távon is jól áll a játéknak. Van benne valami megkapó, ahogy fekete-fehérben feltárul a kissé stilizált környezet, kicsit homályosan és sötéten.
[h]Démonok az alagútban[/h]
Utóbbit mondjuk erősen túltolták. Míg az első pár pályán a kisebb intenzitás miatt pont ennek köszönhető egy jó adag borzongás, és időnként effektív horrorként működik a Kingdom of the Dead, addig máskor inkább olyan érzés elnavigálni a pályákon, mintha a nagybácsi metiles kerítésszaggatója szaladt volna meg a hétvégén. Amikor már a sejtetés is elmarad, csak a koromfekete éj vesz körül, akkor már joggal merül fel, hogy valami helyenként félrecsúszott a dizájnnál.
Az mondjuk szimpatikus, hogy többféle színösszeállítással is nekivághatunk a démonirtásnak. Lesznek olyan párosítások, amelyek nagyjából úgy kerülhettek ide, mint Tifa az olasz parlamentbe, de például a szépiás változat kifejezetten mutatós, és ami sokkal fontosabb, a láthatóságon is sokat javít. Összességében tehát tudtam üdvözölni az egyedi látványt, csak itt-ott okoz kellemetlenséget, hogy az ember az orráig sem lát.
[h]Bezzeg az én időmben[/h]
Joggal támadhatott az az érzésem, hogy ha egy játék ennyire a stílusával akar kitűnni, akkor máshogy nem tud, de ez csak részben igaz. Mert azt kár tagadni, hogy ez egy végtelenül lecsupaszított és egyszerű felépítésű játék. Minden pályát a kardunkkal és egy revolverrel kezdünk, amelyhez idővel szedhetjük össze arzenálunk többi elemét, összesen 8 típusból – a sörétes puskától a gatlingen át a dinamitig. Használatuk elég régi vágású: nincsenek tárak, lőszerutánpótlást az ellenfelektől és összetörhető ládákból szerezhetünk, és természetesen egyszerre az összes fegyver nálunk lehet egyszerre.
Az a nagy szerencse, hogy a kezelésük egészen jó érzés. Az egyes fegyverek mind hangzásra, mind érzetre kielégítő visszajelzést adnak, pláne, hogy hatásuk az ellenfeleken is megfigyelhető. Szakadnak a végtagok, hullanak a fejek, számít, hogy hova és milyen fegyverrel lövünk, már ami a látványt illeti. Működést tekintve azért jóval egyszerűbb a képlet: akármelyik ellenfelet lőhetjük tetszőleges mordállyal, és a fejlövés lesz a leghatékonyabb. Ez persze egy letisztult, már-már primitív játékmenetet eredményez, amelynek mégis egy sodró lendülete és remek tempója van. Nagyon könnyen bele lehet rázódni a szörnyaprítás ritmusába, és az ellenfelek adagolása kifejezetten el lett találva. A játék ad annyi kihívást, hogy legyenek feszült jelenetek és termelődjön az adrenalin, de sosem annyira, hogy frusztráló legyen.
[h]Vállaljon sokat a halál![/h]
Az ebből eredő izgalom az, amely elviszi a hátán a Kingdom of the Dead-et, és ennél nem is vállal sokkal többet. Az ellenfelek pont addig érdekesek, amíg a játék tart, a kombinációik már nem sokáig tudtak volna újdonságot hozni, és a főellenfeleken sem a kimeríthetetlen kreativitás tükröződik. Van köztük egy-két egészen ötletes, de többnyire sokkal könnyebbek, mint egy mezei pályaszakasz teljesítése, szóval csodára kár várni. Sokan a mesterséges intelligencia esetlegességét is kritizálták, de a megidézett korban ez volt a norma.
A Kingdom of the Dead nem próbálja minden esetben feldobni a bő húszéves praktikákat a modern dizájn elemeivel, célja sokkal inkább a múltidézés. Olyan apróságok bekerültek, mint az egyes fegyverek alternatív tüzelési módjai, de közben belefért, hogy a már említetteken kívül egyedül az új életpontot adó szívek és a robbanó hordók legyenek az egyedüli érdemleges elemek a játékmenetben. Bekerült azért még egy kevés platformerkedés is, amely döcögőssége ellenére meglepően szórakoztató volt.
[h]Helyén kell kezelni[/h]
Nem is beszélhetünk egy kifejezetten hosszú címről, 3-4 óra alatt kényelmesen teljesíthető. Ez kitornázható magasabb nehézségi szintekkel, amelyek az ütőképesebb opponensek mellett új kihívásokat is nyújtanak. Kötelezővé teszik ugyanis a közben található opcionális feladatokat – ez egy-egy rejtett helyszín megtalálásában és láncra vert rabok kiszabadításában merül ki, és bár nem éppen mély vagy forradalmi mechanikák, de valamennyire feldobják az egyébként lineáris pályákat. Egy ideig még volt is motivációm visszatérni a zseniálisan eltalált helyszínekre, és újra elmerülni a retró horrorhangulatban, de így sem fog maratonivá válni az élmény.
Cserébe a zene fantasztikus, a tisztességes méretű OST hűségesen végigkíséri és aláfesti kalandjainkat. A csúcsot egyértelműen a főcímdal jelenti, amely egy Bach-concerto 16 bites változatából született, és egyszerűen tökéletesen illik a játék hangulatához és körítéséhez. A számokat egyébként a menüt helyettesítő, bejárható irodánkban is meghallgathatjuk – az ilyen apróságok azért jól estek a máshol mutatkozó puritanitás mellett.
Kérdés sem fér hozzá, hogy a Kingdom of the Dead nem mindenki játéka. Nekem bejött a sodró tempó, a remek atmoszféra, az emlékezetes helyszínek és az egyszerű, de szórakoztató játékmenet. Értékelni tudtam a fejezetek közötti, kicsit önreflexív párbeszédeket, és a sötétség ellenére egyedi és érdekes megjelenést. Viszont hibák vannak bőséggel – az egyszerűség helyenként már túlzás, nincs semmi előremutató a játékmenetben, a hangkeverés sem tökéletes és mindemellett bugok is előfordulnak szép számmal, például falba ragadó, vagy földszint alá süllyedő ellenfelek formájában. Egy biztos, a helyén kell kezelni a játékot, mint egy primitív, de stílusos nosztalgiabomba, és akkor nagy csalódásban nem lehet részed.
Cím: Kingdom of the Dead
Kiadó: HOOK
Fejlesztő: Dirigo Games
Megjelenés dátuma: 2022. február 10.
Műfaj: FPS