Semmi bajom a trash-filmekkel, vagy bármivel, ami annyira rossz, hogy már jó. A jól kezelt gagyinak vagy egyfajta bája, ami segíti a nézőt, hogy egy kis időre kiszabaduljon a mókuskerékből, vagy a szürke hétköznapok purgatóriumából. De amikor valami fullba tolja a kretént, arra nincs mentség. Ilyen volt a 2018-as Predator.
A ’87-es Predator a valaha volt egyik legjobb akciófilm, és mint akciófilm, tudhatjuk róla, hogy nem akar nagy megfejtésekkel a nézők elé tárni semmilyen mélyfilozófiai esettanulmányt. Az első Predator egy kiváló tesztoszteron- és adrenalinlöket, ajánlom mindenkinek megtekintésre, aki még nem látta.
Bevallom, annak idején szerettem az Aliens Vs Predator filmeket is, pedig ott már fiatal fejjel is úgy éreztem, hogy rezeg a léc az élvezetes alkotás és a totál gagyi között. Az idei Predatorral szemben nem éltem semmiféle prekoncepcióval, mindössze annyival, hogy ez egy “egyszernézhetős” B-kategóriás trash-mozi lesz, ami kábé két órára kiszakít majd a valóságból. Sajnos valahol valami nagyon félrement, és egy szörnyű torzszülött lett belőle, ami a Seth Rogen és Adam Sandler-féle oldalról közelíti meg a humort, és a túltolt egysorosok képtelenek voltak megidézni a 80-as évek akció-aranykorát. Pláne úgy, hogy a rendező Shane Black szerepelt a ’87-es eredetiben.
[h]Predator Vs Predator – A Predator[/h]
A film nézése közben végig szekunder szégyent éreztem. Tudjátok, amikor ti szégyellitek magatokat amiatt, amihez semmi közötök sincs. A történet, mint olyan nem létezik, a szereplők mind egysíkú szó szerint vett hibbantakból álló bagázs. Mármint komolyan azok; leszázalékolt katonák, akik között van tourette-szindrómás, Jézus-fejű szófukar hívő, Theon Greyjoy, dadogós-viccmesélős Keegan-Michael Key, és ugye egy kötelező afroamerikai szereplő, akinek ránézésre semmilyen diszfunkciója nincs, csak lelőtte a parancsnokát. A férfi főszereplő Quinn (Boyd Holbrook) egy egydimenziós szépfiú, akinek Yvonne Strahovskitól van egy fia, és őt hajkurássza az egész játékidő alatt és közben végtelenül macsó.
És persze van egy női főszereplőnk is, Olivia Munn, aki annak ellenére, hogy egy evolúcióval foglalkozó tudós, lazán lépést tart a különlegesen kiképzett katonákkal. Ja, és még nem említettem a főszereplő, Quinn autista fiát sem, aki percek alatt meghekkelte a sportvadász űrlények hiperfejlett technológiáját. Mert hát autista, és ezek szerint szuperhős, vagy mi. De azon kívül, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik, semmi másban nem mondható meg, hogy neurobiológiai betegsége van.
A film tele van bődületesen rossz vágásokkal, iszonyatos színészi játékokkal, és sok helyen igencsak gagyi cgi-jal. A címszereplő Predatornak, és a giga-predatornak semmiféle hatásuk nincs a képernyőn, egész egyszerűen csak ott vannak és néha kivégeznek néhány biodíszletként szolgáló embert.
[h]Egy rossz vicc[/h]
Próbáltam helyén kezelni ezt a filmet, és kicsit rosszul éreztem magamat, mondván biztos én gondolom túl. Aztán rájöttem, hogy nem az én saram, hogy ez a film úgy, ahogy van egy rakás predator-kutyaszar. A cselekménynek semmi íve, a történetnek semmi értelme, az akciókban semmi feszültség nincs, képtelen voltam izgulni akár egy pillanatig is, és akkor arcba vágnak a percenként – mit percenként, folyamatosan – jelenlévő egysorosokkal, szóviccekkel, és idióta beszólogatásokkal. Komolyan, egy egész könyvnyi anyagot össze lehetne szedni a béna odamondásokból.
Összegezve tehát a 2018-as Predator képtelen volt szórakoztatni, vagy kikapcsolni. A trash-faktor nincs meg, de érződik, hogy nagyon erősen akarták a készítők. Csak – bár hülyén hangzik – direkt szart írni sem könnyű. Kell hozzá egy megfelelő mindset és akár intelligenciaszint, hogy úgy tűnjön, mintha gagyi lenne, a mélyén azért érezhetjük, hogy többről van itt szó. A Predator csak szimplán egy minden tekintetben rossz, egydimenziós ócska próbálkozás, amit filmnek akartak eladni. Kerüljétek, egyáltalán nem tudom ajánlani megnézésre. Legfeljebb haverokkal, néhány sör társaságában, de szigorúan saját felelősségre.
[h]Csatlakozz a Geek Világ közösséghez![/h]
