Sokan szeretik piedesztálra emelni a két-három konzolgenerációval ezelőtti stílusban készült, időnként ténylegesen is idejétmúlt B-kategóriás játékokat. Akár a jelenlegi AAA-címekből kiábrándulva, közben a független fejlesztésektől ódzkodva, akár csak egy masszív nosztalgialöketre vágyva, de életben tartják ezt a zsánert, és ezzel nincs is a világon semmi probléma. Azt már nehezebb racionalizálni, hogy sokan miért romantizálnak objektív szempontok szerint szörnyű játékokat, amennyiben annak van valamennyi egyénisége és különlegessége, de egy-egy ilyen alkotásnál érthető, ha valakit elkap a szikra. Swery munkássága például számomra nem jelent többet a játékai minőségénél, de látom, miért találhatnak mások benne valami bizarr bájt. Viszont bár a Wanted: Dead a felsoroltakból mindkét kategóriának megfelel, ráadásul Valentin-napon jelent meg, mégsincs benne semmi romantikus.
Ha a szíveket nem is, a játékosok pénzét sikerült ellopni, ugyanis a Wanted: Dead a maga 7-8 órás játékidejével, ósdi mechanikáival és behatároltságával teljes áron várja a vásárlókat. Mármint ma már nem biztos, hogy a közel 60 euró teljes árnak számít (a megidézett korban még biztosan az volt), de a hasonló ambíciójú projektekhez képest kifejezetten bátor árazás – ugyanebből a pénzből Hogwarts Legacy-t vagy Resident Evil 4 Remaket lehet venni, a remekül sikerült Hi-Fi Rush pedig fele ennyibe kerül. A játékot nem ennek tükrében fogom értékelni, de úgy gondolom, ennél lényegesen átgondoltabbak is lehettek volna az árazással a Ninja Gaiden és a Dead or Alive-széria alkotói, mert a vételt akkor sem igazán érné meg, ha történetesen jó lenne. De nem az.
Élőhalott osztag
Hannah Stone hadnagy katonaévei után életfogytig tartó börtönbüntetését tölti, amikor egy új esélyt kap: a Zombie Unit nevű elit rendőregység része lehet más, hasonló utat bejárt veteránok társaságában. Az alakulat Hong Kongban tevékenykedik, ahol a fiktív, cyberpunk 90-es években a humanoid robotok gyártásának fellegvára alakult ki. Egy nap betörés miatt az android-gyártás mögött álló vállalathoz, a Dauer Synthetics-hez riasztják Stone csapatát. A támadás mögött egy ismeretlen, jól feleszerelt militarista alakulat áll, így a Zombie Unit nemsokára egy hatalmas összeesküvés közepén találja magát, ahol csak magukra számíthatnak.
Hasonlóan a játékos is magára van utalva, ha egy szórakoztató élményt akar kisajtolni a Wanted: Dead-ből. A műfajmegjelölések között szereplő hack and slash és külső nézetes lövölde címkékből az utóbbit érdemes is gyorsan zárójelbe tenni. Bár technikailag a lövöldözés is egy minden pillanatban bevethető harcmodor, valójában csak ritkán, például lőfegyveres ellenfelekkel szemben érdemes használni. A fegyvereket ugyan testre szabhatjuk az egyes alkatrészek cseréjével, de azon nem igazán változtathatunk, hogy kifejezetten gyengének bizonyuljanak. Az ellenséges katonák teljes tárak benyelése után is kicsattannak az egészségtől, a fedezékrendszer pedig egyszerűen nem működik – ha csak elforgatjuk a kamerát, hogy megnézzük, futkározik-e valaki a hátunkban, hősünk máris önfeláldozóan az arcával gyűjti a beolvasztásra váró ólmot.
A mesterséges intelligencia közben mintha folyamatosan be lenne mindenezve, cél nélkül futkározik oda-vissza, de néha olyan sebességgel, hogy rendesen képtelenség lelőni két fedezék között. Máskor viszont csak bemasíroznak a a pálya végébe, és úgy kell megkeresni őket, hogy általunk örökre kigyógyulhassanak a krónikus útkereső algoritmus-hiányból. A puskák durrogtatása egyébként átlagos élmény, megfelel a műfaji minimumnak, de nem tornázza feljebb semmivel sem a Wanted: Dead élvezeti értékét.
Szomorú szamuráj
Marad hát, hogy katanával szeleteljük a katonákat, amely annyiban mindenképpen előrelépésként könyvelhető el, hogy ez legalább működik. Kis pisztolyunk és a pengénk suhogásának kombinálásával eshetünk neki opponenseinknek, az ő kéretlen közeledésüket pedig érdemes jól időzített blokkolással és ellentámadással viszonozni. Ez utóbbi egyébként kifejezetten nem egyszerű, nagyon kicsi időablakot kell jól elkapni, ami ráadásul nem is a legtermészetesebb helyen van – ebbe persze bele lehet tanulni, és az intervallum egy képességgel is növelhető. Mindez kiegészül azzal, hogy Stone a nevéhez nem egészen méltó ellenállóképességgel szalad neki a csatáknak, így a Wanted: Dead egy kifejezetten kihívással teli alkotás. Ezzel természetesen nincs semmi baj, csak észben kell tartani, hogy a nehézség önmagában még egyetlen játékot sem tett jóvá – lehet a siker fontos összetevője, de kell mellé valami más is.
Itt sajnos ezek az összetevők a fiókban maradtak. Az ellenséges csapásokat hárítani egész jó érzés, de lehetne sokkal jobb is, akár audiovizuális visszajelzés, akár játékmenetbeli hatás által. A kaszabolás látványos, kellően brutális, és eleinte van egy meg-megtörő, de például animation cancel-ekkel fenntartható lendülete. Ezzel azonban véget is érnek a pozitívumok. A harcok nagy általánosságban tompának érződnek. Rendkívül kevés a visszajelzés az ütéseink után, képtelenség megmondani, hogy a tetőtől talpig véres ellenfélnek mennyi élete van még hátra. Ha valakinek repül a keze-lába, az sem jelent semmit, sokszor csak onnan derül ki egy opponens halála, ha a pengénk alatt egyszer csak elesik, és nem kel fel többet.
Ha élni felejtek
Az ellenséges milíciák biztosan nem a diverzitást tűzték ki elsődleges célnak, mert mindössze négyféle harcmodorú egységet tudnak kierőltetni magukból. Újdonságot lényegében az első fejezet után nem is fogunk látni, ezután csak annyival tudnak szintet lépni az összecsapások, hogy mennyivel szűkebb pályára mennyivel több elit ellenfelet sikerül besűríteni. Ha már pályák, ezek a lehető legötlettelenebb harcterek az utóbbi időből, klausztrofób arénák és folyosók váltják egymást, a linearitást veszélyeztető, organikus leágazások pedig olyan áthatolhatatlan akadályokkal lettek leválasztva, mint az irodai asztalok, vagy a derékmagasságú ládák. És miközben elönti orrunkat a kétezres évek közepének szaga, nehéz nem észrevenni, hogy sem az ellenfelek, sem a helyszínek, sem a mozgáskészletünk nem képes megújulni, így pedig az élvezet-idő grafikon görbéje huszáros tempóban laposodik el.
Aztán a kihívás mértéke sem lesz valami egyenletes. Egyes szakaszokon minden további nélkül hasogathatunk szét egész osztagokat, hogy aztán a következő arénában egyszerre több nindzsa-típusú ellenfél is nekünk ugorjon, akik ellen ugyan valóban izgalmas küzdeni, és kijön a harcrendszer összes pozitívuma, de kegyetlenül megbüntetik a mezei fegyveresek ellen berozsdásodó időzítésünket. Ezzel még nem lenne akkora gond, ha az ellenőrzési pontok következetesen és egymástól nem túl messze lennének elhelyezve, de a fent említett szituáció általában az előző checkpointtől vagy húsz percnyi verekedéssel beljebb szokott előjönni, amit így már kezdhetünk is elölről. Közben a főellenfelek nevetségesen könnyűre sikeredtek, a többségük nem is veszélyesebb, és nem is ellenállóbb, mint egy “sima” nindzsa, cserébe szinte csak rájuk kell koncentrálni.
Szárnytalan fejvadász
Az idő után velünk együtt megfáradó, és az ismétlések miatt néha frusztráló harcokat az osztagunk körében pihenhetjük ki. A Zombie Unitról sok mindent el lehet mondani, köztük azt, hogy a kolera is sírva vinné el őket, de azt, hogy valóban egy csapatnak érződnek, biztosan nem. A társaság diszfunkcionalitása még lehetne jól eltalált konfliktusok kiindulópontja, de helyette egy kellemetlen és fura csoportdinamika okozója lesz. Sokat elmond, hogy a beszélgetésekben a néma Cortez jelenlétét üdvözöltem a legjobban. Pedig a fejlesztők próbálkoztak, és elcibálták a díszes társaságot rament enni és karaokézni is, ahol működőképes, de teljesen indokolatlan minijátékokkal is gazdagodhatunk. Míg egy nyílt világú Yakuzában, opcionális tartalomként egyáltalán nem lógott ki az összképből egy ritmusjáték, a Wanted: Dead keménykedő beszólásokkal tarkított, végig komolyan vett bevetései között teljesen idegennek hat egy-egy ilyen jelenet. A mindenféle egyéniséget és otthonosságot mellőző főkapitányságon árkádjátékokkal és célba lövéssel is múlathatjuk az időt – ezek ha nem is adnak hozzá, de legalább nem is vesznek el az élményből.
Amíg a csapongó narratívába belefér a levesevés hagyományainak fejtegetése, és minden bevetés után egy kiadós zuhanyzás, addig a kontinuitás látszatát fenntartó jelenetek már nem bizonyultak ilyen fontosnak. Olyan érzésem volt, mintha minden második átvezető videó hiányozna, dolgok csak úgy történnek kontextus nélkül, egyes szálak csak lógnak a levegőben, és központi rejtélyek kerülnek teljes parkolópályára órákon keresztül. Két macsóskodó párbeszéd között kapunk egy teszkós Szárnyas fejvadász-szálat, de ebben sem merülhetünk el túlságosan mélyen, és nem szabad akkor sem meglepődni, ha a főszereplőnk egyszer csak elájul egy indokolatlan anime-bejátszás erejéig. A megkérdőjelezhető motivációk, antipatikus főszereplők, nevetséges fordulatok és szükségtelen dialógusok között valahogy mégis eljutunk egy vállalható befejezéshez, amely ha nem is feledteti, hogy eddigre a történetünk egy plot-szita, de nem asszisztál a korábbi szégyentelenkedéshez.
Generációs szakadék
A kínos, és szörnyen megrendezett párbeszédeket ráadásul sikerült egy csapat életunt segédmunkással felmondatni, akikhez képest a Google Fordító magyar hangja Kossuth-díjas érdemes művész. A költségvetési hiány a hangeffekteken már annyira nem érződik, a zenei anyag pedig egészen vállalható. A főmenü synthwave dallamai kifejezetten jól hangzanak, a főkapitányság zenegépjében találni pár minőségi licenszelt számot, és karaoke közben 99 Luftballons szól, így pedig belefér, ha a harcok zúzósabb taktusai a fülembe érkezés után a legrövidebb úton, a hosszútávú memóriámat kihagyva távoztak.
A látványnak sajnos nincsenek ilyen mentőövei. Leginkább a Dead Rising első részének a felújítása jutott róla eszembe: technikailag neccesen a 2016-os standardoknak felel meg, vizuális designban pedig követi a bő tizenötéves akciójátékok stílusát. Vagyis üres, ötlettelen és kidolgozatlan, amely a még mindig nem korszerű, de jóval fejlettebb technológiával a hátterében különösen sterilnek és érdektelennek hat. A baltával faragott, kifejezéstelen arcokat és a kifinomultságot nélkülöző modelleket kicsit félretéve hadd meséljek egy viccet! Mi a különbség az üvegtál, és a a Wanted: Dead errorjai között? Utóbbi lehet fatális. A memória úgy szivárog, hogy ha gáz lenne, már nem írnám meg ezt a cikket, és időnként egy kifagyással koronázza meg a megjelenésével nehezen magyarázható, döcögős teljesítményét.
A Wanted: Dead hiába bazírozik arra, hogy szürrealitása és nehézsége elviszi a hátán, és a bűnös élvezet-titulushoz is hiányzik az élvezet rész. Persze így is borítékolható, hogy lesz egy kis közösség, akik számára egy darabig ez lesz “a régi szép idők” manifesztációja, és előfordulhat, hogy évek után egy “népszerű underground” tartalomgyártó előássa, mint rejtett drágakövet; de komoly kult-státuszt nem jósolok neki, és nem is érdemli azt meg. Ez egy éppen működő, gyenge-közepes akciójáték arcpirító történettel és pár fura, nehezen értelmezhető jelenettel, amelynek messze nincs elég bája ahhoz, hogy emlékezetes maradjon. Az, hogy mindezt teljes áron kínálják, már csak hab a tortán.
Cím: Wanted: Dead
Kiadó: 110 Industries
Fejlesztő: Soleil Ltd.
Megjelenés dátuma: 2023. február 14.
Műfaj: akció, hack and slash, TPS