Rossz filmeket nézni mindig egy különleges élmény. Egyszerre szórakoztató és elborzasztó, kényelmetlen és kellemes. Sokszor akaratlanul viccesebbek, mint valódi vígjátékok, és több abszurditást adnak, mint egy Monty Python-film. Lehet őket egyéni katasztrófaturizmusra és baráti iszogatásra is alkalmazni, kínosan feszengeni, majd kiengedni a gőzt, amikor túlcsordul az indokolatlanság. Nem véletlen, hogy újra és újra szándékosan visszatérek a már ismerten, közmegegyezésnek örvendően szar filmekhez. Nos, az idei War of the Worlds pontosan ilyen, legalábbis számtalan irányból érkeztek a megelőlegezett Arany Málna-jelölések.
Pedig a pokol legmélyebb bugyraiba merülni egy külön művészet. A legalján ugyanis nehéz elkapni az egyensúlyt a még szórakoztatóan szörnyű és a konkrétan nézhetetlen között. Az én gyomrom legalábbis érzékeny az igazi förmedvényekre. Azt olyasmikre, amelyek audiovizuálisan is terrorizmusnak tekinthetőek, amelyeket a celluloid is csak sírva hordozza a hátán. Itt a Birdemic-re és a Zs-kategóriás szörnyes filmekre gondolok, amelyeket egy uzsonnapénzből forgattak le, de azért megpróbálkoztak a termetes bestiák „élethű” megformálásával. A War of the Worlds is késhegyen táncol (undorító CGI-ból nincs hiány), de az igénytelensége valahogy sokkal általánosabb, és így nem ad halálos dózist. De azért rendesen megkínoz.
Home office, a film
A War of the Worlds egy screenlife alkotás, vagyis teljes egészében számítógépek és okoseszközök képernyőjén játszódik, minden eseményt ezeken keresztül követhetünk. A kütyük a legtöbbször Will Radfordhoz (Ice Cube) tartoznak, aki az amerikai Belbiztonsági Minisztériumnak dolgozik. Hogy pontosan mit, az nem teljesen tiszta, felváltva kutat hackerek után és irányít FBI-rajtaütést. Mindenesetre hozzáfér minden utcai kamera és drón felvételeihez, és bárkit megfigyelés alatt tud tartani. Ez alól a saját gyerekei sem kivételek, akik természetesen nincsenek oda a privát szférájukat semmibe vevő, minden lében kanál faterjukért. Még szerencse, hogy érkeznek az idegenek, és a kis család újra összetarthat.
Radford NASA-nál dolgozó ismerőse, Dr. Sandra Salas (Eva Longoria) ugyanis előbb a műholdak elcsendesedésére, majd furcsa viharokra lesz figyelmes. Amikor már potyognak a meteorok az égből, és belőlük gyomorforgatóan igénytelen idegenek másznak elő, már nem is kérdés, hogy egy katasztrófafilmben vagyunk – és nem is csak egyféleképpen. Cserébe a földönkívüli invázió oka már nem olyan egyértelmű, és itt válhat hőssé Will is. Ő ugyanis a kémprogramja interfésze megül fejtheti meg a nagy talányt, győzheti le az űrlények hordáit, és mentheti meg a világot.
Más kérdés, hogy ebből a világon semmit nem fogunk látni, ugyanis (ha még nem hangsúlyoztam volna ki eléggé) egy kormányzati dolgozó gépét bámuljuk. Szó sincs róla, hogy a screenlife formátumnak ne lennének meg a maga lehetőségei. Ott van például az Unfriended, ahol mind a horrornak, mind a tematikának jól állt a chatszoba. De ha keresni kellene műfajt, ahol ez egy förtelmesen szar döntés, az az inváziós sci-fi lenne. Tudjátok, amit elsősorban a látvány, a pusztítás és a jól időzített izgalmak miatt néz az ember. Amit ebben a környezetben egyszerűen képtelenség átadni. A War of the Worlds lényegében az alapötletétől kezdve kudarcra volt ítélve, és már csak az maradt a kérdés, hogy mekkorát buknak vele. Nos, ordas nagyot.
Nem találom a Fordom, elveszett a Focus
Pedig talán az első tíz perc még egészen tolerálható. Willt nézhetjük, hogy dolgozik. Nem izgalmas, ahogy egy kissé valószerűtlen felületen kattintgat, majd másodpercenként belép egy Teams- vagy Zoom-hívásba, de az új információk mellett ez még elviselhető. Persze kérdőjelek már itt is adódnak, például hogy miért követi ilyen elánnal a gyerekei életét munkaidőben, sokszor kifejezetten a kötelességei helyett. De aztán ezen is túl tudunk lépni, mert jönnek a remek testkamerás felvételek egy FBI-akcióról, amit valamiért szintén Jég Kocka maga vezet le. És amelyet képtelenség követni az ocsmány képsorok és a folyamatos fókuszváltások miatt.
Komolyan mondom, a War of the Worlds a világ leginkább ADHD-s filmje. Éles váltások különböző ablakok között, egymástól teljesen független felugró üzenetek és értesítések, beérkező hívások, amelyek néha párhuzamosan futnak egy csevegéssel. Nem azt mondom, eleinte még realisztikusnak is tűnt, hiszen jómagam is szoktam össze vissza kapkodni tevékenységek között, de egy idő után már csak zavaró. Nem tud egyetlen szál sem haladni, és csak elképesztően bosszantó, ahogy Will pavlovi reflexből minden szarra rákattint, amit feldob a gépe. Ez már nem is a műfaj hibája, hanem szimpla önszabotázs.
Az idegenek érkezésekor viszont elszabadul a pokol. Az akciójelenetekből nagyjából semmit nem lehet látni, de vannak olyan förtelmesek, hogy igazából ne is fájjon annyira. Egy néhány éves telefon szebb AR-modelleket generálna, mint amit az Amazon pénzén sikerült CGI címén. Mivel két másodpercnél tovább egyetlen snitt sem tart, maximum egy montázsként értelmezhetőek a látottak, de látványosan nem fektettek sok munkát ezek megkoreografálásba sem. Mindent kényelmesen egy tévés riport vagy egy szemcsés videohívás formájában látunk, és minél jobban meg lehet számolni a pixeleket, annál jobb.
Friss, ropogós rohadás
Itt jön be az is, hogy a War of the Worlds egészen újszerű hibákat képes elkövetni. Míg a formátumnak köszönhetően a klasszikus filmkritikai eszköztár kudarcot vall, egészen máshol esnek ki a csontvázak a szekrényből. Hagyományos operatőri munkáról ugyan nem beszélhetünk, érdemes szólni róla, hogy mennyire pocsékul néz ki nagyjából minden felvétel, amit láthatunk. Akár kaputelefonnal, akár tévékamerákkal lett felvéve, alig lehet kivenni valamit, és még csak nem is realisztikusak talált felvételként sem. Az emberek menekülés közben is inkább az utcát meg a szörnyet videózzák, de csak pont annyira, hogy még véletlenül se legyen túl izgalmas a jelenet holmi szakmai fogásoknak köszönhetően.
A vágást sem lehet hagyományosan értékelni, de így is lerí róla, hogy milyen pocsék. A folyamatos ugrálásról már beszéltem, de az indokolatlan beközelítésekről még nem, olyan energiái vannak az egész filmnek, mint egy Jake Paul napi vlognak. Vagy a párbeszédek is remekek, amikor a nézőpontváltást egy Teams-ablakról Ice Cube fejére vágással sikerült abszolválni, hogy az egész egy hirtelen zoomként jelenjen meg. Vagy az is nevetséges, hogy a látott interfészeket sem képesek hitelesen megjeleníteni. Hálózatra kötött kamerák ugyanazon az akkumulátor-töltöttségen. Teljesen hiteltelen tartalmú értesítések. Egy email, ahol nem passzol egymáshoz a szöveg és az előnézet. Nem tudom, hogy mi a szomorúbb: hogy ezekre sem figyeltek oda, vagy hogy ezek releváns kérdések egy bármilyen filmben.
A War of the Worlds egészen sok dolgot megkérdőjelez az emberben. Egyrészt, hogy tényleg művészet-e, amit nézünk. Egy területen, amit már évtizedek óta elfogadunk, mint művészeti ágat, ez az alkotás képes drasztikusan visszatekerni az időt. Sértésnek érződik, hogy papíron ez ugyanaz a műfaj, mint a 2001: Űrodüsszeia vagy A nyolcadik utas: A Halál. Hogy ez a minden érzékszervet terrorizáló, nagyra nőtt reakcióvideó egy lapon említhető bármilyen tisztességes nagyjátékfilmmel.
Álszent űrszemét
És akkor még nem is volt szó a forgatókönyvről, mert ott jönnek az igazi turpisságok. Az egész történet tele van messziről virító, teljesen illúzióromboló következetlenségekkel. Kezdve ott, hogy az idegenek úgy tudnak váratlanul ránk törni, hogy meteorokkal beleütköznek a műholdakba. Mert egy rahedli meteor önmagában nem baromi látványos. De említhetném azt, hogy egy ponton Will adja meg a haditervet az USA elnökének, vagy azt, hogy az űrlények adatot esznek. Az is tetszett, amikor az általuk felzabált adatközpontok híján minden repülő lezuhant és minden hajó felborult, mert véletlenül sem irányíthatóak manuálisan. De még jobb, hogy Will ezek után is lazán követi a kamerákat és lép kapcsolatba mindenkivel, miután papíron a közösségi oldalak adatai is el lettek szipkázva.
A sok túl kényelmes fordulat és indokolatlan esemény szerencsére már átcsap komikusba. A mindenhez is értő gyerekek, az eddigi leghiteltelenebb programozós jelenetek, az áltudományos maszlagok mind szórakoztatóak egy idő után. Még az is nehezen törte le a kedvem, hogy a történet lényegében egy álszent és összeesküvés-elméletes tanmese az adatgyűjtés problémáiról. Hiteles pont az Amazontól. De közben olyan ostoba dialógusok hangzanak el, és olyan abszurd dolgok történnek, hogy nincs is idő ezen hosszan rágódni. Hát hogy is haragudhatnánk, ha a nagy fináléban az jelenti a megoldást, hogy a fontos pendrive-ot szállító, de lezuhant drón megfordításába egy Amazon-kuponnal győznek meg egy járókelőt?
És ha már a drón, ez a szekvencia a lehető legotrombább termékelhelyezés volt, amit valaha láttam. Willnek rendesen fel kell mennie az Amazonra és ott megrendelni a tárolót, ami egyébként fizikailag ott van a vejénél, aki utána lelkes futár módjára, a technológiát fényezve juttatja el apósához. Amit ezután láthatunk, az az egyik leghitványabban megvágott, legpocsékabbul megrendezett, legszürreálisabb versenyfutás az idővel, amelynek utolsó pillanatai csak úgy lubickolnak az akaratlan komédiában.
Köszönjük Jégkocka, nagyon hűvös
Ez nem kis mértékben köszönhető Ice Cube-nak és a nem létező színészi kvalitásainak. Emberünk ismét főleg a szemöldökével játszik, és továbbra is a düh az egyetlen érzelem, amit legalább felismerhetően meg tud jeleníteni. Pedig nem mondhatjuk, hogy nem próbálkozik, a repertoárjába ugyanis a szemüvegét is bevonta, és olyan intenzitással és drámai erővel kapja le tíz percenként háromszor, hogy az Akadémiánál biztosan bőszen jegyzeteltek. Ice Cube reakciói annyira életszerűtlenek, hogy önmagában egy bohózat minden jelenet, amiben szerepel. Vagyis az összes. Legyen szó ismerősök feltételezett haláláról, vagy a halott felesége Facebook-oldalának törlődéséről (ez amúgy az érzelmi csúcspont akar lenni), mindent úgy reagál le, mint egy CS:GO-ládanyitást vagy egy pikáns freestyle rapet szoktak.
A többiek sem éppen a csillagokat játsszák le az égből, de rajtuk végképp nem múlott semmi. Ez Ice Cube egyéni showja, és messze ő a legtehetségtelenebb az egész gárdából. A War of the Worlds autója így is maximum roncsderbire volt alkalmas, de a kormánykereket odaadták egy idegrángásos tapírnak. Nem csoda, hogy az árokban kötött ki az egész. Mindenesetre a rendes beleélés hiánya biztosan nem segített a legátlátszóbb zöld hátteres felvételek otthonosabbá tételében.
Verdikt
Hosszan lehetne még sorolni a kisebb-nagyobb hibákat a War of the Worlds-ben. Hogy egy kormányzati hacker-megfigyelő miért Windowst használ. Hogy a szupertitkos beszélgetéseket miért Teamsen és Zoomon folytatják. Hogy Ice Cube feje miért látszik a képernyőn akkor is, amikor nincs videohívásban senkivel. Hogy napok, sőt hetek eseményei hogyan játszódnak le a film órájának tanúsága szerint negyed óra alatt. Annyi minden értelmetlen, hihetetlen és logikátlan, hogy egy idő után immunissá válunk. Arra viszont nehéz, hogy milyen érdektelen és összeszedetlen a történet, mennyire pocsék ez a formátum egy sci-fihez, vagy hogy mennyire ocsmány a látványvilág. És nincs az a mennyiségű akaratlan komédia, amelyik ellensúlyozna egy olyan erkölcsileg romlott önreklámot, amit az Amazon megenged benne magának. Ez így még bűnös élvezetnek is szégyenteljes.