Ha kicsit csömört kaptatok már a klasszikus szuperhősöktől, és olvasnátok valami igazán véres urban fantasy képregényt, és nem riadtok vissza a Young Adult hívószótól sem, akkor a Waywardot nektek találták ki.
Az új istenek megérkeztek
Főhősünk, Rori Lane Írországból Japánba utazik édesanyjához, hogy ott kezdhesse újra életét. A félig japán és félig ír lány azonban hamar egy őrülten fura közegben találja magát, ami nem feltétlenül a kulturális különbségek miatt van. Kiderül ugyanis, hogy emberfeletti képességei vannak; de nem csak neki, hanem még jó pár kortársa is rendelkezik különböző szupererőkkel, mint regenerálódás, érzelmek fizikai erővé alakítása, vagy bőrét különböző matériákká változtatása.
Az Image Comics gondozásában megjelent Wayward elsőre egy igen fura elegye az ír, illetve a japán mondakörnek és egy kicsit megbolygatja az állóvizet érdekes, manga-hangulatú, mégis klasszikus képregényes ábrázolásmódjával. A történet írója egyébként Jim Zub volt, akinek a Samurai Jack füzeteket is köszönhettük.
A Waywardban érdekesen játszanak a készítők a japán folklórral: látszólag direkt arra hajaznak, amit a nyugati ember elképzelhet a szigetországról, ami miatt nem válik autentikussá, de mégis jól működik az egész egy korrekt weird urban fantasy köntösbe bújtatva. Többször is a Neil Gaiman Amerikai Istenek jutott eszemben olvasás közben, a sztori, a műfaj és a körítés simán lehetett hatással a Waywardre.
Az ábrázolás és a történet bejött, viszont a karaktereket nem sikerült megkedvelnem. Egyikőjük sem volt túlzóan klisé-szereplő (talán Ayanét kivéve), de nem is bontották ki jellemüket, amitől nekem sekélyesnek hatottak, és alig tudtam izgulni értük. Hamar túl badassnek lettek bemutatva, így a későbbi akadályok és szembenállások sem mozdították meg egyetlen arcizmomat sem. Nem beszélve arról, hogy a főgonosz olyan jellegtelen és semmilyen volt, hogy rendesen a felejthető kategóriába esett.
Japán Weird
A 30 füzet utolsó harmadára nálam az egész Wayward szétesett, mint kerek egész. Úgy érzem, hogy egy tipikus Young Adult-formulát követve a karakterek drámája lett volna hangsúlyos, ami miatt a cselekmény narratívája háttérbe szorult, de mivel a szereplők között nem alakult ki megfelelő kémia, ezek után nem nagyon tudtam hova tenni az egészet. Különálló füzetenként egyébként tök jól lehet szórakozni rajta, tehát egyáltalán nem mondanám, hogy rossz lett volna ez a 30 rész, csak ha az egészet egyben vizsgálom, akkor nem áll össze a kép. Főleg, hogy a YA körítés mellé egy weird fantasy társul, amitől kissé összezavarodtam.
Ha volt is bármiféle szubkontextusként értelmezhető rejtett utalás, vagy metafora, hozzám nem jutott el; ez könnyen lehet, hiszen annak ellenére, hogy tetszett a Wayward, nem éreztem, hogy nekem szólna. Főleg női karakterek a főszereplők, illetve a szereplőgárda problémáival a YA-közönség tudhat inkább azonosulni. És mielőtt vasvillát ragadnátok, megjegyzem, hogy semmi problémám a női szereplőkkel; A Lost Legacy talán a kedvenc Uncharted részem, az idei év legjobb regényében, a Letűnt világokban női főszereplő van, és sorolhatnám még. A Wayward esetében inkább tényleg az volt a gondom, hogy nem fektettek elég hangsúlyt a karakterek fejlődésére, ami miatt idegennek hatottak..
Összeségében tehát a Wayward egy harmincrészes, kellemes, ám akciódús és igen véres YA weird fantasy képregény, aminek megvannak a maga hibái, és némi identitászavarban is szenved – ugyanakkor viszont szórakoztató, és jó kis olvasmány. Aki hirtelen nem is tudja mit szeretne olvasni, annak mindenképpen tudnám ajánlani, mert a karakterek, – még ha nem is lettek úgy kidolgozva- , minimum érdekesek, a japán-ír folklór mix pedig új színt visz a megszokott kommersz képregénypalettára.