Az elmúlt néhány év egyik legnagyobb tanulsága volt számomra, hogy bitang jó dolog magyar olvasónak lenni. Olyan nevek törtek be (vagy kaptak nagyobb figyelmet) a zsánerirodalomba, akik nem pusztán újítani voltak képesek saját műfajukon belül – ami önmagában sem kis teljesítmény -, de komoly irodalmi magasságokat ütöttek meg egyes alkotásaikkal. Név szerint Moskát Anita, Veres Attila, és jelen ajánlónk alanyának szerzője, Brandon Hackett, vagyis Markovics Botond rendesen feltornázták a minőségi mércét. Az eredetileg 2017-ben megjelent Xeno (Agave kiadó) alaposan felforgatta az általam fogyasztott hazai sci-fik nívóját, és ezáltal az elvárásaimat is új szintre helyezte.
Kényszermigráció
A Xenoban sok minden történik. Úgy értem, nagyon sok minden. A történet váza is nehezen foglalható össze néhány mondatban, de a megállíthatatlanul pörgő cselekmény és számos, mélységeiben is értelmes mondanivaló csak erősíti az imposztor szindrómámat, mely folyamatosan előbukkant, miközben ezt az ajánlót írtam.
A Xeno van annyira remek regény, hogy több oldalról is megközelíthető. Egyfelől ott a történet, amelyben megismerhetünk a földi civilizáción kívül két másik, maga módján intelligens kultúrát, akikkel kényszeredetten kerültünk kapcsolatba. A migrátoroknak nevezett titokzatos és hiperfejlett faj egyszercsak úgy gondolta, jó ötlet lesz a három civilizáció bolygóit féreglyukak sokaságával “összenyitni”, és rávenni őket a társadalmi, gazdasági, kultúrális keveredésre.
A kényszermigráció elképesztő mértékben befolyásolta a fajok további fejlődését nem csak a Földön, de a többi planétán is. A történet főszereplője, Dr. Olga Ballard xenológusnő kis híján a migrátorok szónoka lesz. Ami leginkább azzal jár, hogy az illető elveszti minden emberségét és csak egy üres héj lesz, aki közvetít a migrátorok és a többi faj között. Olga besorol egy földalatti szerveződésbe, aminek az a célja, hogy felfedje a migrátorok titkait, és hogy képviselőik eljussanak az Eredőre; ahonnan vélhetően az egész felfordulás indult.
Legalább annyira “sci”, mint “fi”
A Xeno története már önmagában is nagyon érdekes ahhoz, hogy egy sci-fi rajongó felkapja a fejét. Nem mindennapi koncepciókkal dolgozik, és erre biztosan nem lehet rásütni, hogy ezerszer láttuk volna már korábban. És Hackett rendesen elkényezteti olvasóit! A műfaj kimondott és kimondatlan szabályait egyaránt komolyan veszi. Valóban tele van tudományos feltevésekkel, okfejtésekkel, melyektől csak még jobban hihető lesz az a szituáció, amelybe a könyvben szereplő földiek kerülnek. De nyilvánvalóan a “sci”-t nem véletlenül követi egy “fi” is. A fantasztikum adja meg igazán az ízét a történetnek.
Az író nem aprózza el azt sem, amikor be kell mutatnia a három faj kényszerített bevándorlásából adódó konfliktusokat, változásokat. A folyamatos képzőművészeti vágytól égő furcsa firkák, és a mélytengeri világból származó hidrák önmagukban is elképesztően érdekesek. De egymással és persze az emberekkel való interakcióik miatt egészen különleges helyzeteket tudnak megteremteni.
Milyen Fermi-paradoxon?
Hackett felvázolta a saját szabályait a könyvben. Karakterei pedig ebben a keretrendszerben maradva, de szabadon mozognak. Szinte érezhető, hogy a főbb szereplők önazonos, élő-lélegző lények, akik egy olyan világban élnek, amit sosem kértek maguknak. Ezáltal és ezen kívül is meg vannak a maguk problémái, céljai és ambíciói, és ezek mind nagyon jól működnek a regény során.
A sci-fi, mint zsáner egyik velejárója, hogy az író felvet megannyi aktuális közéleti kérdést. Hackett olyan témákat feszeget, ami Európát, az egész világot, de Magyarország lakosait is foglalkoztatta az elmúlt években. Hiszen megpendít néhány igen érdekes kérdést többek között népességvándorlás, migráció kapcsán. Megvizsgál különböző szempontokat, melyeket rendszerint karakterein keresztül ütköztet egymással. Az eszmecserék vége sosem fekete vagy fehér, és nem kardoskodik egy ideológia mellett, vagy ellen. Mindössze bemutatja az érem két oldalát, melyből az olvasó magának vonhatja le a tanulságokat.
Azért akad olyan pont is, ahol a Xeno bevisz néhány gyomrost azzal, hogy pusztán leírja emberi mivoltunkat, és hogy mennyire összeegyeztethetetlen tud lenni más kultúrákkal. A regény egyik legerősebb kiszólása volt, amikor Hackett azt ecsetelte, hogy az idegenek érkezésével az emberek levetkőzték a rasszizmust. Immáron nem a földi emberek bőrszíne, vallása, nemi hovatartozása érdekelte őket, hanem az egykori diszkrimináció helyét átvette egy kozmikus, intergalaktikus gyűlölet minden iránt, ami nem ember.
A társadalmat érintő témák mellett szán elég időt arra is, hogy megismerjük az idegen fajokat. Kifejezetten komoly és átgondolt fiziológiai, biológiai leírást kapunk a firkák és a hidrák életviteléről, külsejéről és “működéséről”, de még így is elég hézag marad ahhoz, hogy az olvasó magának tudja elképzelni őket.
De Hackett brutális alapossággal kitér a kultúrális kihívások bemutatására is. Nem csupán komplikált önmagában a kommunikáció a fajok között, de nagyon nehéz megérteni egymás kultúráját is. Legtöbbször az emberi logikára hagyatkozni több, mint szűklátókörű hozzáállásra vall. De a xeno-ellenes embereket ez a legkevésbé sem érdekli.
Egyelőre jobb az űrlényeknek, ha elkerülnek minket
Ha valami negatívumot is ki kellene emelnem, akkor az az lenne, hogy kicsit talán tovább lett írva a regény, mint kellett volna. A cselekményben volt egy katartikus jelenet, ami kissé megtörte az addigi abszolút mértékű emelkedést. És ennél a pillanatnál már valamiféle lezárást, összegzést vártam volna, de a megmaradt oldalszámok nem erre hajlottak. Ezután mintha kicsit más irányban, de újraindult volna egy új sztori. Aminek a végén elértünk oda, ahova már nagyjából 100 oldallal azelőtt kellett volna. Úgy érzem, hogy a Xenoban simán meg lett volna egy kétrészes könyv potenciálja. Ugyanakkor azt is tudom, hogy hazai kiadásban a folytatásos történetek nem örvendenek olyan osztatlan sikernek, mint illene.
A Xeno kíméletlenül beledöngöli az olvasót a földbe a fináléval. A történet a végére is tartogat néhány övön aluli ütést, ami megnehezíti, hogy az emberiségbe vetett hitünk egy egészséges szinten maradjon.
Valahogy nem tudtam őszintén örülni a végkifejletnek, és a “happy end” is igazán keserédesre sikerült. A záró gondolatok még napokig velem maradtak, és azóta is gyakran eszembe jut.
Mindenesetre talán jobb is nekünk, hogy még nem találkoztunk földönkívüli civilizációval.
Verdikt
Összességében a Xeno egy nagyon egyedi regény, amely kiváló érzékkel közelít meg aktuális kérdéseket úgy, hogy közben nem felejt el szórakoztató sci-finek is megmaradni. Remek témákat boncolgat, miközben a története önmagában is simán elvinné a hátán az egész könyvet. A főbb karakterek megfelelően ki vannak dolgozva, az idegen fajok és azok képviselői úgyszint egyedire és érdekesre sikerültek, ahogy maga a cselekmény is első oldaltól kezdve be tudott szippantani.
A közéleti és forró politikai témákhoz kellő intelligenciával áll, és ahelyett, hogy értékítéletet mondana, rábízza azt a szereplőire. A komplex összefüggések megértését pedig ráhagyja az olvasókra.
A narratíva tempójában azért akadtak hullám-völgyek és néhány akciójelenet nélkül is meg lettem volna, mégis vitathatatlan, hogy a műfajban – és nem csak hazai szinten – egy minden ízében megkerülhetetlen alkotást tisztelhetünk a Xeno személyében.
A sci-fi szerelmeseinek nem is kell sokat várniuk egy újabb izgalmas kalandra, hiszen Brandon Hackett hamarosan új regénnyel jelentkezik Felfalt Kozmosz címmel.