Mads Mikkelsen a hollywoodi produkciókban leginkább egy kiváló karakterszínészként jelenik meg. 2006-ban a Casino Royale hozta meg számára a nemzetközi ismertséget, Le Chiffre-ként keserítette meg az ifjú James Bond életét. A gonosztevők szerepe pedig rajta ragadt a tekintélyt parancsoló fizimiskájú színészen. Sir Anthony Hopkins nyomdokaiban járt a Hannibal című sorozatban, volt már rosszfiú Marvel-moziban és a varázsvilágban is, sőt, még Indiana Jones-nak is keresztbe tett. Ugyan a Zsivány Egyesben kivételesen pozitív szereplő volt, de Kojima sem hősszerelmesnek castingolta a Death Strandingben. Ismerve Hollywoodot, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a skatulyából valaha kikecmereg.
Nem mintha ezért foggal-körömmel küzdenie kellene, ugyanis hazájában sorra kapja az ennél lényegesen komplexebb szerepeket. Kérdés nélkül ő a legnagyobb dán filmsztár, és ezt a státuszát remek alkotásokban fantasztikus alakításokkal betonozza be. A vadászat, vagy éppen a Még egy kört mindenkinek sorra gyűjtötte be a rangos európai díjakat, ezt a folyamatot pedig A fattyú is folytatja. Nikolaj Arcel, aki korábban már a The Royal Affair-ben is együtt dolgozott Mikkelsennel, kihozta belőle – és az egész szereplőgárdából – a maximumot. Így lett a kosztümös történelmi drámából egy súlyos, helyenként megviselő, elgondolkodtató remekmű.
Dán ugaron
1755-ben járunk, amikor Ludvig Kahlen kapitány 25 év szolgálat után nyugállományba vonul. Az alacsony sorból származó tiszt álma, hogy létrehozhassa a saját kolóniáját a jütlandi pusztában. Miután erre engedélyt kap, keres egy területet a lápon, amelynek gazzal benőtt felszíne alatt termékeny föld lapul. Nagy nehézségek árán elkezdi felépíteni a birtokot, ez azonban szemet szúr a környék földesurának, Frederik de Schinkelnek. A nárcisztikus és agresszív arisztokrata szintén meg akarta szerezni kopár vidéket, így mindent megtesz azért, hogy ellenfelét ellehetetlenítse. Ehhez pedig minden a rendelkezésére áll, hiszen idáig már nem ér el a király és udvarának keze. Ludvig azonban nem adja fel, és egyre nyíltabban száll szembe a zsarnoki báró hatalmával.
Bár ez alapján egy klasszikus kalandfilm is lehetne A fattyú, ahol egy epikus összecsapásban győz a jó a kegyetlen ellenség felett, az igazság ettől igen messze van. Ez a film inkább a kapitány szenvedésének krónikája, ahogyan a legkilátástalanabb helyzetekben is próbál helytállni, miközben tízpercenként mindent elveszít. Eleinte csak a makacssága hajtja, idővel azonban a kialakuló emberi kapcsolatai valamennyire átrendezik benne a prioritásokat. Természetesen idővel ezek az értékek is masszívan próbára lesznek téve, az egy pillanatig sem kérdés, hogy ennek a történetnek nem lesz szirupos, naplementébe nézős befejezése.
Olvaszd fel jégszívemet!
Elsőre egyébként nem egyszerű kapcsolódni a kapitány karakteréhez. Egy makacs, karót nyelt katonatiszt, akiből egy negyedszázad szolgálata minden finomságot kiölt. Szótlan, magának való, sokszor faragatlan figura, akit eleinte mindenki gyanakodva figyel. Ekkor ráadásul kifejezetten tárgyilagosan szerkesztett jelenetek következnek egymás után. Minden ugyanolyan szikár, katonás és szűkszavú, mint a főszereplő, a sallangmentes snittek alatt pedig egyszerűen nem alakul ki a kapocs közte és a néző között. Elsőre nem is ő, hanem az általa befogadott szökött jobbágyok kapnak meghittebb pillanatokat.
Bár nem látok bele Arcel fejébe, de simán el tudom képzelni, hogy ez egy nagyon is szándékos rendezői fogás. Ugyanis ahogy Ludvig egyre több érzelmet kezd mutatni a körülötte állók felé, úgy láthatjuk bensőségesebb, személyesebb jelenetekben. A korábbi pragmatikus, szinte sivár filmélményt szépen lassan felváltja egy méltóságteljes, de egyre több azonosulást engedő moziélmény, ahol már bele tudjuk élni magunkat a szereplők viszontagságaiba.
Ludvig életében egyre fontosabb lesz a házvezetőnője, Ann Barbara, és egy árva roma kislány, Anmai Mus, akikkel egy idő után egyfajta diszfunkcionális családot alkotnak. Mindeközben a földesúr kastélyában lakó Edel kisasszony is szemet vet a kapitányra. Az apja de Schinkelhez akarja adni az ifjú hölgyet, aki az erőszakos férfi elől Ludvignál látja a kiutat. Mindez ugyan egy másik, sokáig láthatatlan oldalát is megmutatja a kimért katonatisztnek, de egy újabb lyukat is jelent a páncélján. Egy gyengeséget, amelyen át még tovább és még kegyetlenebbül meg lehet őt kínozni.
Északi passió
Mert ha valamit, a főszereplői kínzását különös kegyetlenséggel végzi A fattyú. Futószalagon szállítja az újabb és újabb mélypontokat, és amikor úgy tűnik, hogy ennél már nincs lejjebb, a mélységek új dimenziói nyílnak meg. Ludvig álma ismételten próbára lesz téve, és lényegében ellentmond minden másnak, ami fontos az életében. Miközben egyre újabb áldozatokat kell meghoznia, már a nézőben is felmerül a kérdés, hogy vajon van-e ennek értelme. Érdemes-e mindent eldobni egy távoli, és látszólag elérhetetlen ideál érdekében? A makacssága folyamatos konfliktusokat szül, és visszafordíthatatlanul hajtja a cselekményt egy kaotikus, kétségbeesett finálé felé.
Ez pedig természetesen azzal is együtt jár, hogy egyes jeleneteket nagyon nehéz volt végignézni. Ugyan az a kevés “akciójelenet”, amit kapunk, a hideg kegyetlenségen felül nincs eltúlozva, ellenben a szép lassan megismert és megszeretett szereplők gyakran kerülnek nyomorúságos helyzetbe. Egyes pontjain kifejezetten megviselő A fattyú, és komolyan rátelepedik az ember hangulatára. Ez persze a rendezést dicséri, csak érdemes számítani rá, hogy egy hatásos, de súlyos filmélményt kínál.
Az első harmad után a film már teljesen magába szippant, így a néző sem lehet közömbös a szereplők sorsa iránt. A kialakuló nyomasztó légkör ugyan végig megmarad, de mégsem válik melodrámává. Egy kis távolságtartás és fanyar humor egészen a zárójelenetekig jellemzi a narratívát. Utóbbira remek példa, amikor egy rövid csevegés után Edel kisasszony megjegyzi, hogy Ludvig minden bizonnyal nincs az ilyen meghitt párbeszédekhez szokva. A kapitány erre kijelenti, hogy ez volt eddig a leghosszabb beszélgetése életében. Az ehhez hasonló momentumok adnak egy leheletnyi emberséget a legkaotikusabb helyzetekhez is.
Szűkszavú mestermunka
Bár a dialógusok egyáltalán nem rosszak, sőt, remekül építik fel, hogy az egyes karakterek milyen emberek is valójában, azért nem merném szószátyársággal vádolni A fattyút. A filmnek sokszor nagyon kevés kimondott sorból kell mindent hitelesen átadnia, és ez kiváló színészi játék nélkül lehetetlen lenne. Az alakításokra szerencsére nem lehet panasz. Mads Mikkelsen remekel, aprólékos és megkapó teljesítményt nyújt. Egy nagyon merev figura szinte kifejezéstelen arcán kell átszűrnie egyre több érzelmet, amelyet finoman, hitelesen közvetít. Minimális mimikával, és lényegében apró rezdülésekkel adja át szinte egyértelműen, hogy a kapitány éppen mit érez, mire gondol az adott helyzetben, így az egyébként váratlannak tűnő jelenetek is teljesen indokolttá válnak.
Klasszis alakítására mondhatnám, hogy a hátán cipeli a filmet, de ezzel nem lennék igazságos a szereplőgárda többi tagja felé, akik szintén lenyűgöző teljesítményt nyújtanak. A farkas gyermekeiből ismert Amanda Collins klasszikusabb eszköztárral fed le egy nagyobb emocionális skálát, és fantasztikusan alakítja a tragikus életű Ann Barbarát.
A földesúr karaktere pedig az egyik leggyűlölhetőbb antagonista, akit az elmúlt években láttam. A komplexusos, őrületbe hajló, nárcisztikus nemes bekúszik az ember bőre alá, és egész udvartartásával együtt jelent balesetveszélyt mindazokra, akik a zsebükben tartják a bicskájukat. Ebben pedig fontos szerepe van Simon Bennebjerg játékának is, aki rendkívül hatásosan idézte vászonra ezt a szörnyeteget.
Rideg báj
A fattyú képi világa is kifogástalan. A széles képkockákon lélegzetelállítóan jelenik meg a láp zord szépsége. A többnyire visszafogottabb színekből összeálló látványvilág a szürke-barna árnyalatokkal együtt is gyönyörűnek hat, ahogy mély fókusszal, élesen rajzolódik ki a vásznon. A beállításokkkal, kompozíciókkal sikerült minden jelenetenek egy méltóságteljes hangulatot kölcsönözni. Néha nem kell ehhez más, csak egy ajtón beszűrődő fénysáv, de a kopár puszta romos házaiban egyszer sem éreztem unalmasnak a film vizuális oldalát.
A rendezés végig szinkronban van a színészi játékkal, hogy az érzelmeket a lehető leghitelesebben adják át. A koncepció ugyan az első bő félóra ridegségét okozza, de ezt korrekt áldozatnak éreztem azért, hogy a kapitány karaktere minél erősebb utat járjon be. Arcel és stábja kipróbált kézzel kalauzol minket végig az egész filmélményen, amelyben minden mozzanatnak súlya és szerepe van. A kialakuló hangulat ugyan nem tette lehetővé, hogy ehhez egy emlékezetes zenei anyag is társuljon, de a maga egyszerűségével így is nyomatékot adott a jeleneteknek.
Verdikt
Bár egy erős kosztümös drámára számítottam, egészen meglepett A fattyú. Főszereplője oldalán komoly mélységeket élhetünk meg, lenyűgöző képi világával rabul ejt, súlyos atmoszférájával pedig még a vetítés után is a hatása alatt tart. Ez egy vérbeli mozifilm, amelyet érdemes nagy vásznon nézni, és utána még egy darabig emészteni. Ugyan lassan indul be, és eleinte nem szögez a székedhez, de idővel teljesen magával ragad. A fattyú nem lenne érdemtelen résztvevője az Oscar-gálának, de úgy érzem, ebben a tekintetben több szempontból erős hátrányból indult.