M. Night Shyamalan karrierje meglehetősen hullámzó. Az író-rendező olyan legendás filmeket jegyez, mint A hatodik érzék és A sebezhetetlen, de olyan legendásan szörnyűeket is, mint Az utolsó léghajlító, vagy A Föld után. Az viszont aránylag konzisztens a munkásságában, hogy szereti a feszült thrillereket, a nagy fordulatokat, a forgatókönyvei pedig nem mindig állják ki a logikus gondolkodás próbáját. Ezúttal azonban nem az ő, hanem a lánya, Ishana Shyamalan filmjéről lesz szó. Miért nyitottam mégis a híres apával a cikket? Nos, azért, mert az elsőfilmes rendezőnő néhány tekintetben folytatja a családi hagyományokat. A figyelők egy izgalmas thriller, egy tekintélyes csavarral a végén, és nem tesz neki jót, ha túl sokat gondolkozunk rajta.
Mina a rengetegben
A figyelők kezdetben egy egészen kompetens horror ígéretét rejti magában. A film egy menekülő férfivel indít, aki egy sűrű erdőből próbál kijutni, hogy megmentse a feleségét. A sötét fenyves egyre fenyegetőbb, ahogy közeleg az éjszaka, és úgy tűnik, az egyforma törzsek rengetegében végleg el lehet veszni. Ahogy besötétedik, a férfi kétségbeesetten próbál túlélni a sötétből előlopakodó rettenet ellen, de sikertlenül. Egy láthatatlan lény egy üregbe rángatja őt, sikolyai lassan elhalnak a fojtogató homályban. Ez az intró egy hagyományos horror-eszköztárral készült, a baljóslatú helyszín, a zilált, pánikot kommunikáló kamerakezelés és egy jól irányzott jumpscare egy olyan képet fest, ami végül nem igazán felel meg a végeredménynek.
Ezután már a főszereplőt, Minát (Dakota Fanning) követjük, aki egy dublini állatkereskedésben dolgozik. Nagyon nyomasztja valami, és ahogy a nem túl szégynlős expozícióból kiderül, ez az anyja halála. Mina tizenöt év után sem tudja feldolgozni a tragédiát, és szörnyű bűntudat mardossa. Úgy látszik hát, hogy kapóra jön neki, amikor el kell szállítania egy papagájt Belfastba, az állatkertbe. Mina biztos látta, hogy közeledik a Darwin-díj éves átadása, és úgy dönt, hogy az autópálya helyett a kis hegyi utakat választja. Eljut ő is az intróban látott erdőségbe, ahol lerobban az autója. Hamar elveszik a rengetegben, de mielőtt az őt is elnyelné, egy idős nővel találkozik. Az elvezeti őt egy bunkerbe, amely az erdő közepén áll, rajta egy hatalmas ablakkal.
Az ablakon nem lehet kilátni, befelé azonban igen. Odakint pedig minden éjszaka megjelennek a figyelők. Ezek a különös szerzetek minden éjjel megfigyelik a bunker lakóit. Az áldozatok minden nappal kimehetnek az erdőbe élelmet gyűjteni, napnyugtakor azonban ott kell állni a hatalmas üveglap előtt, ahol fogva tartóik gyönyörködhetnek bennük. Úgy tűnik, ha néhány felállított szabályt betartanak, a foglyok, Mina és még hárman, akármeddig kihúzhatják. Mina azonban nem akar beletörődni a sorsába, és feszegetni kezdi a felállított korlátokat. Nem nyugszik, amíg meg nem tudja, kik a figyelők, mit akarnak tőlük, és hogyan lehet megszökni a végeláthatatlan, vérszomjas pagonyból.
Suttogják a fák
Meg kell hagyni, az alapkoncepció egészen izgalmas. Hiába nehezen hihető, ahogy főhősünk odakeveredik, amint megérkezik, az aggodalmak a film logikája irányában elcsendesülnek. Az erdő fenyegető, nyomasztó, és egy valódi börtönnek érződik. Ez kitart akkor is, amikor egy idő után A figyelők horrorból thrillerbe, pontosabban egy misztikus börtönfilmbe megy át. A recept korántsem új, de van mindig valami érdekes abban, ahogy egy csapat, többnyire ismeretlen ember próbál kikecmeregni valami megmagyarázhatatlan fogságból. A dolog itt is remekül működik. A zabolázatlan, félelmetes természet, és a bunker steril betontömbje érdekes kontrasztot alkot, és hamar bele lehet helyezkedni az itt élők mindennapjaiba.
A figyelők misztikusak, csupán a hangjukat hallani, de így is úgy érezni, joggal tart tőlük mindenki. Egyre többet tudunk meg róluk, de kezdetben óvatosan csepegtetik az információkat. Egy ellenfél szinte mindig félelmetesebb addig, amíg nem látjuk, csak sejtjük, és ez itt is igaz. A film mintegy feléig nő a feszültség, több karfa-szorítós jelenetet is kapunk, és úgy nagy általánosságban magával ragad A figyelők. Egyszerre tartja fent az érdeklődést, tudni akarjuk, mégis mi folyik itt. Egyben viszont sosem ad biztonságérzetet, és úgy tűnik, tétje van annak, ami a vásznon történik. Ez még azután is kitart, hogy egyre jobban megismerjük a figyelők természetét, az új információk is beépülnek a thriller szorításába.
“Tűz után jön a sodró árvíz”
Aztán A figyelők gyorsan lép is kettőt hátra, és az élmény ellaposodik. Túl hamar megmutatja a titkokat, és azelőtt elfordítja a kormányt, hogy valóban eljuthatnánk a tetőpontra. Ahogy nem tudtunk elmélyedni a horrorban, úgy a thriller-bozótnak sem hatolunk a sűrűjébe. Kialakulnak konfliktusok, de nem szélsőségesednek el. Van egy csomó feszült jelenet, de nem éleződik ki végletekig a helyzet. Helyette megkapjuk a nyomozós, tényfeltárós szekciót, amely minden hasonló filmnek a velejárója. A sok új információ, a magyarázatok mintha túl hamar jönnének, és mint annyiszor, itt is inkább csak megölik a feszültséget. Pláne, hogy más oldalai a filmnek, különösen a karakterek, még bőven elbírtak volna némi időt.
Ez még úgy is igaz marad, hogy nem is egy Shyamalan-moziról beszélnénk, ha nem lenne egy jókora fordulat a végén. A csavar jellege ugyan könnyen kikövetkeztethető, de még így is remekül működik. Ez leginkább a tálalásnak köszönhető, amely meglepően hatásos lett. Így valamennyire értelmet kap az is, hogy a tetőpontok miért nem érződtek korábban valódi tetőpontnak. A figyelők tehát érzetre újra erőre kap a fináléban, más kérdés, hogy ezzel fel is vet néhány kényelmetlen kérdést. Olyan talányokat, amiket egy összecsapott magyarázó dialógus nem tud kellően feldolgozni. Vagy lehet, hogy ez nem is csak a párbeszédeken múlott, hanem inkább azon, hogy itt derül ki: a történetnek azért nincs olyan sok értelme.
Ne gondold túl, de azért gondolkodj!
Az biztos, hogy nem segít a magyarázat szűkszavúsága, de ha magunktól foltozzuk be a lyukakat, akkor rá kell jöjjünk, hogy mindvégig egy háló volt a kezünkben. A szereplők irracionálisan kevesen beszélnek egymással értelmes dolgokról. Odáig oké, hogy mindenki az érzelmesebb pillanatokban nyílik meg, és meséli el a múltját, de az olyan “apróságok”, hogy ki mit és honnan tud a bunkerről, csak nagyon sokára kerülnek elő. A következetlenségek egy része már út közben feltűnik, csak ekkor még ellensúlyozza egy erős atmoszférával operáló thriller-szekció. A végső csavar viszont visszamenőlegesen is megkérdőjelez egy csomó mindent.
Azért nem arról van szó, hogy ettől teljesen élvezhetelenné válna A figyelők. A problémák bőven áthidalhatóak vagy elnézhetőek, de azért érdemes észben tartani, hogy nem egy igazán okos filmről van szó. Akkor is jó erre gondolni, amikor a főszereplő múltját ismerjük meg. Sablonos, mérsékelten hatásos, de legalább a film fő üzenetét le tudja kommunikálni. Ezzel kapcsolatban egyébként van egy-két kreatív szimbólum, de ezekre nem igazán építettek a készítők. Ez nem feltétlenül hiba, csak érzek némi kiaknázatlan lehetőséget a koncepcióban. Mindenesetre a forgatókönyv nem rontja el teljesen a moziélményt, de ad neki egy előnytelen utóízt.
Az alma és a fája
Ez pedig azért kár, mert Ishana Shyamalan egyébként egy egészen kompetens filmet rakott össze. Bár ellaposodik a második felében, addig végig a armai között tudta tartani a nézőt. Utána sem rossz a film, nem esik darabjaira, csak a hatása csökken. Könnyű benne hibákat találni, de mégis végig egy egységnek érződik, legyen szó képi világról, tempóról, vágásról. Nincsenek benne ordító technikai hibák, a felhasznált filmes nyelv tudatosnak tűnik, és egy darabig ezért is tud magával ragadni. Az erdő hideg és a bunker meleg színeinek a kontrasztja, vagy a tükör sajátos felhasználása a kompozíciókban például egészen elismerésre méltó. Persze felbukkannak benne az idősebb Shyamalan stílusjegyei, így Ishanának nem kellett egy teljesen saját filmes világot alkotnia. Ugyanakkor semmiképpen nem mondanám tehetségtelennek, és kíváncsian várom, a jövőben mit alkot majd. Akár az apja árnyékában, akár kilépve a napra.
Bár egy thrillerben minden adott ahhoz, hogy az éles helyzetekben nagyot alakíthassanak a színészek, A figyelők alatt nem lettem lenyűgözve. Dakota Fanning teljesen elfogadhatóan játssza a főszerepet, de kicsit beleszürkül a jelenetekbe. Oliver Finnegan egészen meggyőző a kicsit sérült Danielként, de ő nem kap annyi időt, hogy igazán kibontakozhasson. A két másik “rabot” alakító Georgina Campbell és Olwen Fouéré pedig egyáltalán nem emlékezetesek, igaz, legalább nem is nyújtanak kifejezetten rossz teljesítményt.
Verdikt
A figyelők egy érdekes érzelmi hullámvasút volt számomra. Fantasztikusan indul, és mind horrorként, mind misztikus thrillerként remekül működik. Végül azonban nem mélyed el egyik műfajban sem, ritmust vált, nyomozni kezd, majd újra visszatér a tetőpontra a befejezéssel… már ami a hangulatot és az áltélt érzetet illeti. Azonban ahogy elkezdünk gondolkozni rajta, egyre több lyuk bukkan fel a történetben, a karakterekben, és a végső élményt ez jelentősen befolyásolja. Kár, mert addig egy magával ragadó thrillerről beszélhetünk, amely ha nem is volt hibátlan, de legalább hatásos. Viszont nem tudok elmenni néhány komoly hiba mellett, amelyek jócskán elvesznek A figyelők értékéből. Épp ezért hiába éreztem a filmet a feléig 8 pontosnak, jöttem ki úgy a vetítésről, hogy ez egy 7-es, a kritika alján csak egy 6-os díszeleg.