Hayao Miyazaki kétségkívül egy legendás rendező. Olyan következetességgel alkotja a minőségi, sőt, gyakran azonnal klasszikussá váló filmeket, amelyre csak nagyon kevesen képesek. A Studio Ghibli neve pedig szinte egyet jelent a csodás, gyönyörű rajzfilmekkel. Nem csoda, ha tűkön ülve vártam a tíz éve visszavonult, majd mégis visszatérő Miyazaki legújabb alkotására, A fiú és a szürke gémre. A rendező (talán) utolsó filmje részben önéletrajzi ihletésű, így egyfajta pályaösszegzésre is számítottam.
Ugyan Japánban már júliusban megjelent, a világ többi részén elég elég érdekes ütemezéssel fut be a mozikba. Az amerikai premier holnap esedékes, hazánkba pedig január 4-én érkezik. Az még viszonylag bevett gyakorlat, hogy ez előtt filmfesztiválokon már látható egy film, viszont itthon se szeri, se száma a (jócskán) premier előtti vetítéseknek. Szó sincs róla, hogy zavarna a dolog, hiszen én is így nézhettem meg még a hétvégén. Ha pedig még egy hónapot várok vele, ha csak egy hajszálnyival is, de szegényebb lennék.
Madarak jönnek, halálesőt permeteznek
Főszereplőnk egy kisfiú, Mahito, aki a második világháború idején Tokióban él. Egy kórházban kiütő tűzben elveszti az édesanyját, ezután pedig apjával vidékre költözik, az új mostohaanyja, Natsuko birtokára. Mahito nem találja a helyét az új környezetben. Az iskolában kiközösítik, az apja folyton távol van, Natsuko pedig minden kedvessége ellenére sem tudja betölteni az anyja helyét. Ráadásul egy beszélő szürke gém is elkezdni zaklatni, aki azt állítja, a birtokon álló különös, romos épületben még életben van az anyja. Eleinte megpróbál hadakozni a bizarr madárral, ám egy nap Natsuko eltűnik a titokzatos toronyban, így Mahito is belép a baljóslatú kapun. Odabent pedig egy másik világba érkezik, ahol az élők és holtak egyszerre léteznek, és amely sok választ tartogat Mahito számára is.
A történet felütésében Miyazaki életének vonásait is felismerhetjük. Ő is elvesztette az édesanyját kiskorában, és neki is el kellett költöznie vidékre a háború alatt, apja szintén egy vadászgép-gyárban dolgozott. A fiú és a szürke gém egésze azonban mégsem nevezhető teljesen életrajzi filmnek. Ahogy a Ghibli-filmekből megszokott szellemvilág megjelenik, apránként egy felnövéstörténetté válik. Mahito bizarrabbnál bizarrabb kalandokon át váik egyre érettebbé, de közben a film szórakoztatni sem felejt el.
Mahito csodaországban
A fiú és a szürke gém mindenképpen egy különleges hangulattal rendelkezik. A kinti világ könyörtelensége és szürkesége alapból erős kontrasztban áll a régi családi birtok furcsaságaival. A cselédek mind alacsony, karikatúraszerű öregasszonyok, és mindenki utalgat rá, hogy van valami a félreeső, elhagyatott épületben, ami nem teljesen szokványos. Ez a kontraszt tovább erősödik, amikor Mahito átlép a másik, mitológiai ihletésű világba. Itt azon túl, hogy lelkek születésének lehetünk tanúi, óriási, militarista papagájok járnak díszlépésben mindenfele, és vérszomjas pelikánok törnek az ember életére. A számtalan bizarr kép ugyanakkor nem rontja el az öszhatást – érezhetően mindennek helye van, és a különcségek csak hozzáadnak a film bájához.
Azért ehhez az is kell, hogy a cselekmény logikus, és jól követhető legyen, de erre nem lehet panaszunk. Nem mindent rágnak elsőre a szánkba, de nincsenek is szándékos félrevezetések. Néhány egyszerű következtetés után mindig meggyőződhetünk róla, hogy hiába abszurd, ami a vásznon történik, van értelme, így pedig kíváncsian követtem, hova fut ki a történet.
Az érdeklődést Miyazaki nagyon profin tartja fent. Mindig van annyi kérdés, hogy legyen min gondolkozni, de sohasincs túl sok, hogy elvesszenek a fókuszok. A fiú és a szürke gém a szó klasszikus értelmében izgalmas, miközben a narratívája nem is lehetne messzebb a nyugaton megszokott sablonoktól. Először én is beleszaladtam abba a csapdába, hogy egy szokványos, epikus finálét vártam tőle, de erre a világon semmi szükség nincsen. Miyazaki a saját szabályai szerint játszik, és ez mindenképpen működik.
Együtt sírunk, együtt nevetünk
Számomra megdöbbentő volt, milyen könnyedén tud ez a film vicces és megható lenni. Poénjai egy pillanatig sem érződnek erőltetettnek. Kortalan, kedves csattanói mindig adnak egy adag lendületet, és nem hagyják, hogy egy melankolikus élmény legyen a filmből. Pedig azért bőven lesznek súlyosabb pillanatok is. A rendezés precizitását dicséri, hogy milyen vibráló feszültséget volt képes teremteni egyes jelenetekben. A gém újabb és újabb felbukkanása, majd a lépteinek hangja a tetőn egy horrorfilm eszközkészletét használja, és kifejezetten hatásos volt.
Attól sem riad vissza, ha néha meg kell mutassa az élet kegyetlenségét – ahol kell, a rajzfilmesen komikus verekedést egy megviselőbb képsor váltja. A fiú és a szürke gém nem feltétlenül gyerekeknek való, sőt, itthon 16-os korhatárbesorolást kapott, és nem véletlenül. Mondanivalójában sem egy könnyen emészthető tündérmeséről van szó, még akkor sem, ha az üzenetében van valami csodálnivalóan pozitív. Éppen ezért, bár az általam várt kitörő katarzis elmaradt, kapunk szívmelengető jeleneteket és földhöz ragadt pillanatokat is. Ez egy érett film, amelyet rendezője mindvégig erős kézzel kormányzott. Bárhogy erőlködök, nem tudok fogást találni rajta, egy pillanat sem tűnik feleslegesnek vagy igénytelennek.
“Felnőttél, vagy hogyha nem, senki nem vár meg téged”
Lehet, hogy én néztem túl kevés jó filmet mostanában, de imponáló volt látni, ahogy A fiú és a szürke gémben nem kell megmagyarázni dolgokat. Szükségtelenek az expozíciós párbeszédek, amit tudnunk kell, azt látjuk, vagy könnyen kikövetkeztethetjük. Néha egy kis monológ besegít, de ez nem jellemző. Cserébe a figurák minden bizarr felhang ellenére végtelenül emberiek. A szürke gém fenyegető fennhéjázása mögött egy esetlen, komplexusos karakter van, a papagájok rettegett királyának a motivációi teljesen érthetőek, az alvilági tengereken bálnákra vadászó Kiriko pedig egy üde színfoltja a filmnek.
Mahito pedig nagy utat jár be. A film elején megsebzi magát, hogy az iskolai konfliktusa súlyosabbnak tűnjön, nem tudja, és nem is akarja elfogadni a családjában beállt változásokat. A túlvilági kaland során sok tekintetben fel kell nőnie: megtanulja elengedni az édesanyját, rájön a barátság fontosságára, és együttérzést is tanul. Ezek lehet, hogy bagatellül hangzanak, de kifejezetten örültem egy ilyen pozitív karakterfejlődésnek. És közben nem minden vattacukor és rózsaillat, mert Mahito korán felnő, és ez azzal is jár, hogy bizonyos csodák örökre elvesznek az életéből. Ez az üzenet pedig talán fontosabb, mint hogy az utolsó öt percben erőltetetten megríkasson a film, vagy kapjunk egy felemelő, zenés montázst.
Szem-fülnek ingere
Végül pedig beszéljünk a látványról, amely Ghibli-szokásnak megfelelően lenyűgöző. A festetett hátterek bámulatosan részletesek, a szobabelsőknél szinte fotorealisztikusak, de közben egy olajfestmény stílusjegyeivel és színvilágával. A kültéri, és főleg a másik világból származó tájak lélegzetelállítóak, mindehhez pedig a klasszikusabb rajzfilmes előterek is remekül illenek. Az egyes figurák ötletesek, van köztük néhány (szintén a stúdió szokásához híven) kifejezetten aranyos. Az animációk pedig szintén egészen kidolgozottak, és időnként erősen idomulnak a rendezői kézben, ha arra van szükség. Az összkép fantasztikus, és bőven méltó a korábbi Ghibli-filmek látványvilágához.
Mindezt egy gyönyörű zenei anyag egészíti ki, amely egyes pillanatokban simán elviszi a hátán a hangulatot és az érzelmi töltetet. Joe Hisaishi dallamai varázslatossá teszik a nagyszerű pillanatokat. A filmet japán szinkronnal néztem, ami kifogástalan volt, de egyszer szívesen meghallgatnám az angol változatot is, ami sztárparádéval érkezett.
Verdikt
A fiú és a szürke gém egy egészen kiváló film. Sajnos nem láttam Hayao Miyazaki összes filmjét, így arról nem tudok nyilatkozni, mennyire tökéletes összefoglalása ez életművének. Viszont arról tudok beszélni, hogy egy izgalmas alapkoncepciót végig érdekesen remek tempóban vezet végig. Arról is, hogy ha kell, vicces, ha kell, megható vagy megviselő. És azt sem lehet kifelejteni, hogy egy varázslatos látványvilága, és szenzációs zenei aláfestése van. A befejezése talán nem olyan hatásvadász, és kicsit úgy érezni, hogy hirtelen van vége, de látom ennek a megoldásnak is a szerepét. Ezt a filmet egyszerűen látni kell.