Mindjárt a cikk elején úgy érzem hogy tartozom egy vallomással. Nem vagyok hatalmas filmes arc. Megvannak nekem is a kedvenceim. Imádom a horrort, valamint évente egyszer rámjön az inger, hogy egy hét alatt minél több gengszterfilmet elfogyasszak. De soha nem ástam magam túlságosan mélyre a művészeti ágban. Ennek eredményeképp filmkritikám sincs az oldalon – legalábbis nem önálló. Egészen eddig. Ugyanis pár héttel ezelőtt a szerkesztőségben nem nagyon tudott senki más jelentkezni a Megfojtott virágok sajtóvetítésére.
Egyrészt hatalmas flash volt majdnem egy héttel előbb beülni egy Scorsese-filmre, másrészről viszont rámtört az imposztor-szindróma. Operatőri munka? Párhuzamos vágás? A plánokat vajon eszik, vagy isszák? Egyetlen kapaszkodóm az volt, hogy a modern videojátékok történetmesélési és képszerkesztési módszerei valahol a filmművészetben gyökeredznek. Villámgyorsan elkezdtem tehát minden releváns információt magamba szívni a filmekről. Egyszerre volt ez tanulási folyamat és komfortzóna-bővítés. Hogy ez eredményes volt-e? Nos, erről majd ti ítélkeztek. Egy valamit azonban már most el tudok mondani: egyáltalán nem bántam meg, hogy végigültem ezt a maratoni filmet.
Olajmágnes
Történetünk szerint az oszázs indiánokra – miután elűzték őket ősi otthonukból Oklahomába – a 20. század elején rámosolyog a szerencse. A rezervátumukon hatalmas mennyiségű olajat találnak. Az 1920-as évekre ennek köszönhetően a törzs mesés vagyonra tesz szert, aminek az egész USA, de még a világ is a csodájára jár. Furcsa és szokatlan prezentációja ez a Nagy Depresszió előtti amerikai aranykornak. Ahol a fehérek nap nap után güriznek az olajfúró kutakon, felszolgálnak éttermekben, cselédként, vagy fuvarosként szolgálják ki az őslakosok igényeit. Mindeközben a törzs tagjai a kor minden luxusát megengedhetik maguknak úgy, hogy nem, vagy alig kell dolgozniuk.
Bevallom, én nem olvastam a film alapanyagául szolgáló könyvet. Azonban úgy érzem, ez még valamennyit emelt is az élményen. A fent leírt világ sok szempontból szembemegy azzal, ahogy eddig a médiában prezentálták az USA-t a korai 20. században. Szóval a film nagyjából első fél órájában azt hittem, ez egy fiktív történet, amely egyfajta kicsavarása a valóságnak. Egy “mi lett volna, ha” sztori, ami kicsit szatirikusan mutat be egy helyet, ahol a fehér ember a szolga, és az indiánok kezében van a pénz és a hatalom. Mindezt úgy, hogy az őslakosok sok esetben őrzik a hagyományaikat, öltözködésüket és nyelvüket, így eredendően adott egy esztétikai és kulturális kontraszt a filmben.
Azonban a film előrehaladtával egyre inkább olyan érzésem volt, mintha egy dramatizált dokumentumfilmet néznék. Csak itthon tudtam megerősíteni, hogy ez a világ valóban létezett. Az oszázsok tényleg dollármilliomosok lettek az olajnak köszönhetően, és a film, ha nem is a legkisebb részletig történelmileg pontos, egy megtörtént eseménysorozatot dolgoz fel. Mentségemre szóljék, a sztori annyira vad és szürreális, hogy úgy érzem, megérthető a szkepticizmusom. De így retrospektívben még erősebbé tette a narratívát – és az undoromat – a tudat, hogy ez valamikor tényleg lejátszódott.
Leonardo a kabrióban
Ebbe a valós mesevilágba csöppen bele Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), első világháborús “veterán”, kisstílű tolvaj és isten egyszerű gyermeke. Nagybátyja, William Hale (Robert De Niro) a környék egyik, ha nem A legbefolyásosabb fehér embere pedig kapva kap az alkalmon. Befogadja a fiatal Burkhartot és azonnal munkába is állítja, mint indián hölgyek fuvarosa.
A fejreállított társadalmi berendezkedés ellenére ugyanúgy dívik a kirekesztés és a megkülönböztetés. Mint kiderül, a pénz nem védi meg az indiánokat a rasszizmustól, és a fehérek legfeljebb haszonlesésből hajlandóak őket emberként kezelni. Sajnos a gazdag emberek felé tanúsított hozzáállás, miszerint biztosan megdolgozott a pénzéért, kisebbségek esetén nem érvényes. A fehérek pedig mindent megtesznek azért, vagy az oszázsokat megfosszák olajvagyonuktól. Jogi trükközéssel, beházasodással, vagy egyszerű rablással próbálnak kihasítani maguknak egy-egy darabot a törzs javaiból.
Természetesen Burkhart küldetése sem hátsó szándéktól mentes. A jóképű fuvaros fehér férfiaknak mindenkinél könnyebb fiatal, befolyásolható őslakos nők közelébe kerülni. Hale ezt pontosan tudja, és unokaöccsét úgy próbálja pozicionálni, hogy elcsábíthassa egy férfi nélkül maradt oszázs család egyik lányát, Mollie-t (Lily Gladstone). Innentől pedig a sztori csak bonyolódik. Egyre nehezebb lesz kibogozni a szereplők viszonyrendszerét, szándékait, és morális állásfoglalását. Az egyetlen dolog, ami állandó, az a morális és tónusbeli lejtmenet.
Világok harca
A Megfojtott virágok egy nagyon sok műfajt vegyítő film. Szerelmi drámából indulunk, majd átfordulunk egyfajta visszafogott thrillerbe. A végére pedig bűnügyi és tárgyalótermi drámává növi ki magát. Mindezt pedig egy késő western környezetben teszi. Azonban a hagyományos spagettiwesternekkel szemben Scorsese filmje mindvégig két világ között lebeg. Az őslakosok hagyományai és hitvilága folyamatosan nekifeszül az amerikai fehérek opportunizmusának és törvényeinek.
Ez a kontraszt kiválóan megjelenik a képi világban is. A indiánokat bemutató jelenetek jellemzően sokszínűbbek, naturalistábbak. Erősebbek a fények és telítettebbek a színek. Egyfajta nosztalgikus idillt sugároznak egy olyan világból, amit már csak a törzs emlékezete tart életben. Ezzel szemben a fehéreket szerepeltető képsorok többnyire sötétek és komorak. Kiszívott és tompa színekkel, barnákkal, szürkékkel és feketékkel, koszos ablakokon beszűrődő, vagy a nap végén elhaló fénnyel.
Ez a szembenállás akkor a legprominensebb, amikor a két világ egyszerre szerepel a képernyőn. Sokszor szinte látni a törésvonalat, ahol a mozivászon kettéoszlik. A játékidő előrehaladtával azonban a két képi világ egyre inkább összemosódik, majd a színes, szagos indiánszőttest elnyomják a hideg és sötét színek.
National biographic
A kamerakezelés nagyon hagyományos. Nem nagyon fogunk szédítően forgó, vagy észveszejtően száguldó képeket találni a filmben. A képek beállítása pont annyira közeli, hogy elegendő érzelmet tudjanak átadni a szereplők, de éppen olyan távolról szemléljük az eseményeket, hogy megmaradjon az objektivitás látszata.
Ez csak még jobban erősíti a Megfojtott virágok dokumentumfilmes utóérzetét. Voltak olyan pontok, ahol kimondottan úgy éreztem, mintha egy stáb az események szereplőivel készítene valamiféle riportot. Ennek ellenére a film szubjektíven van tálalva. Mindig valamelyik karakter szemszögéből követjük az eseményeket, de mivel sok karakter nézőpontját zongorázzuk végig, közönségként mégis mindig többet tudunk, mint a vásznon szereplők.
Ez egy szörnyen feszült és frusztráló, szinte hitchkocki érzetet kölcsönzött sok jelenetnek. Kényelmetlen érzésem volt, mert a karakterek a sötétben botorkáltak, miközben én pontosan tudtam, hogy az elkövető ott van velük a szobában.
Óriások vállán
De ezt az érzést nagyon nehéz érdekesen kitartani három és fél órán keresztül. Bevallom, véleményem szerint a játékidő fele környékén picit le is ült a film egy nagyobb vízválasztó esemény előtt. Mégis, az unalmasabb részeken is hatalmasat segített a színészi játék. A Megfojtott virágokban a színészkedés az erőstől a kiválóig terjed.
Leonardo DiCaprio egy sokkal leszedáltabb figurát alakít, mint amit megszokhattunk tőle. Lehet, hogy ennek következménye volt, hogy az ő játékát valamivel gyengébbnek éreztem. Megvoltak a maga pillanatai – amik nem meglepő módon az érzelmileg csapongóbb és intenzívebb jelentekben sikerült hozni -, mégis azt gondolom, hogy neki kevésbé áll jól egy ilyen jellegű karakter. Mégis hatalmas szó, hogy még DiCaprio gyengébb eresztése is ennyire erős.
De Niro ezzel szemben valami elképesztő. Nagyon jól adagolja a karakter személyiségét, és a szemfüles nézők már az első jelenetnél felfigyelhetnek rá, hogy Hale jólelkű nagybácsi műsorszáma nem teljesen őszinte. Később pedig olyan intenzitással tudtam gyűlölni a karakterét, amihez nem lett volna elég egy jól megírt szövegkönyv. A film végére minden alkalommal összeszorult a gyomrom, amikor képernyőn volt. Gyűlölet, undor, viszolygás; volt olyan is, amikor fizikailag elkezdtem izzadni. Olyan zsigeri érzelmeket váltott ki belőlem, amiket csak minőségi színészi játékkal lehet elérni.
Hasonlóképpen kiválót alakít Lily Gladstone, csak az ő karaktere a spektrum másik végéről piszkálta a szívbillentyűimet. Végtelenül tragikus karakter, de nem szánnivaló, vagy gyenge. Egyszerűen csak az őt körülvevő romlott emberek és a kultúráját megszálló amerikai álom szerencsétlen áldozata. Kétségbeesetten szerettem volna egy boldog befejezést a karakterének. Sajnos azonban a valóság még akkor sem mese, amikor mozivászonra adaptálják.
A mellékszereplőknél is vannak jó alakítások – bár bevallottan itt kicsit hullámzóbb a felhozatal. De a funkciójukat mind betöltik, azaz hogy jól megtámasztják a központi konfliktusban résztvevő karakterek játékát.
Vér és olaj
Nagy általánosságban a Megfojtott virágok egy szörnyen kényelmetlen moziélmény. És ezt a lehető legjobb értelemben mondom. Szomorú és frusztráló, apróbb hullámhegyekkel, amik után szédítően mély hullámvölgyek következnek, és soha nincs valódi megkönnyebbülés. Van pár derűsebb, sőt, kimondottan vicces rész is a filmben. Azonban összességében nézve ezek is inkább arra szolgálnak, hogy egy pillanatnyit szusszanjunk a kőkemény karakterdráma közepette.
Gondolom innen nem túl nehéz kitalálni, hogy a filmnek nincs valódi happy endingje sem. Nincs igazán kielégítő lezárás, vagy felszabadító katarzis. Legfeljebb egy megkönnyebbült sóhajtás, mint amikor kijössz egy temetésről. A film végén naplementébe lovagló jófiúk sincsenek. Helyettük csak a törvénykezés által túl kíméletesen kezelt bűnösök, és az ő megtört áldozataik maradnak.
Szóval aki valami felemelő moziélményre, neadj’ isten kikapcsolódásra vágyik, az keresgéljen máshol. Én mindenesetre nagyon örülök, hogy végigültem ezt a maratoni Scorsese-alkotást. Még akkor is, ha nagyon sok részét nem élveztem a hagyományos értelemben. Sokáig velem maradtak a film üzenetei, a felvetett morális kérdések, az emberi sorsok, és betekintést nyertem az amerikai történelem egy keveset tárgyalt, sötét szeletébe is.