Gabe: Többek között az oldal szellemisége miatt szeretünk rendhagyó témájú alkotásoknál mi is rendhagyóként viselkedni. A 2023-as nyár egyik legjobban várt és legmegosztóbbá vált filmjét, a Barbie-t számos oldalról meg lehet közelíteni. Lehet megúszós kritikát írni róla, simán el lehet sunnyogni a mélyebb rétegeinek elemzését, és baromi könnyen félre is lehet érteni a mondanivalóját (ahogy az látszik is néhány megjelent sajtótermékben, és a különböző kommentszekciókban úgy általában).
Dacára annak, hogy érteni vélem a Barbie-t, mint feminista alaptételt, és a popkultúrára tett hatását, mégsem érzem magam elég edukáltnak ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le a témában. Éppen ezért megkértem szerkesztőink közül Tanár urat, hogy legyen segítségemre a cikk írása során. És igen, ingoványos terepre merészkedünk, hisz így már nem egy, hanem rögtön két darab férfi fog feminizmusról, nőkről, társadalmi szerepükről értekezni egy filmkritikának álcázott írásban. Jó szórakozást!
Legenda a nő teremtéséről
Tanár úr: Nehéz és veszélyes férfiként feminizmusról írni. Még nehezebb kelet-európaiként egy alapvetően nyugati eszmerendszert elemezni. Magyarországon nem voltak nagyon erőteljes női egyenjogúságot hirdető mozgalmak. És amik voltak is, azoknak az alapvetéseit ugyanúgy nyugatról importáltuk, mint a legtöbb progresszív mozgalmunkat. És mivel nincsenek nagyon erős történelmi alapjai a hazai feminizmusnak, nagyon könnyű belemagyarázni bármit, amit szeretnénk.
De a Barbie kapcsán, akármennyire is szeretnénk, nem nagyon lehet megkerülni a feminizmust. Akárcsak a főszereplő plasztiktündér, úgy Greta Gerwig filmje is elválaszthatatlanul kötődik a feminizmushoz. De mi valójában a női egyenjogúság, hol tartunk éppen, és hogyan viszonyul mindehhez a Barbie film?
Mindjárt az elején szeretném kikötni, hogy a Barbie szellemiségét tekintve egy vígjáték. Ugh, nem. Gyorsan kimosom a számból ezt a szót, mert világ életemben gyűlöltem a vígjátékokat. Nevezzük inkább paródiának. Egyszerre kifigurázza és magasba emeli az alapanyagát. Ugyanúgy él kritikával a Mattel-lel és a Barbie branddel szemben, mint ahogy elismeri a társadalomra és a kultúrára gyakorolt hatását. Távol álljon tőlem, hogy vállon veregessem a megacéget, de itt szeretném kifejezni elismerésemet a Mattelnek, hogy ebben a formában kiengedték a filmet. Mert bár Gerwig mindvégig tudja, hogy meddig lehet feszíteni a húrt, azért sok esetben keményen beletalpal a rózsaszín kapitalizmusba.
Pontosan a paródia jellege miatt azonban azt is érdemes megjegyezni, hogy a Barbie nem egy mély, feminista kinyilatkoztatás (ha nem vesszük ide America Ferrera karakterének explicit kinyilatkoztatását a film utolsó negyedében, amit egyébként többen meg is tapsoltak a vetítés alatt – Gabe). Erre sem a stílus, sem a futamidő nem lett volna alkalmas. Ha valaki mély feminista teóriát szeretne, annak ajánlom például Bell Hooks Feminism Is for Everybody könyvét, vagy a Sister Outsidert Audre Lorde-tól. Ennek ellenére a Barbie egy rakás feminista szólamot illeszt be a narratívájába úgy, hogy azok könnyen fogyaszthatóak, és nem utolsó sorban viccesek.
Narradíva
Tanár úr: Sokszor még modern feministák is belecsúsznak abba a tévedésbe, hogy a nemi egyenlőtlenség szinte minden rákfenéjét kiírtottuk. Legalábbis a nyugati társadalmakban mindenképpen. Mivel a törvény azt mondja, hogy senkit nem lehet megkülönböztetni a neme, rassza, szexuális orientációja, vagy vallása alapján, így megvalósult az egyenlőség. Főként magyarként tudjuk jól, hogy ha a törvény kimond valamit, az bizony úgy is történik. Ezt legtöbbször fehér, jellemzően cisz-hetero, közép-vagy felsőközéposztály-beli nők hangoztatják. És ne próbáljuk lekicsinyelni a feminista mozgalmak eredményeit: valóban sok előrelépés történt ezen a téren.
Ez a kiindulópontja a Barbie filmnek is. A világ minden problémája megoldódott, a tökéletes utópiában pedig mindenki tökéletes gondtalanságban tengeti tökéletes mindennapjait. Azonban már itt is becsúsztatja Gerwig, hogy mégsem olyan csodás ez mindenkinek, mint ahogy a bevezetőben tálalták. Míg a Barbie-k törvényeket hoznak, elnökösködnek, céget igazgatnak, és általában gyönyörűek és gondtalanok, addig a Kenek személyiség nélküli kiegészítők, akiket csak a dezignált Barbie-jukhoz való viszonyuk határoz meg. Igen, ez gyakorlatilag a patriarchátus sztereotipizált, majd visszájára fordított paródiája.
Mindezek ellenére nem a Kenek elégedetlensége rúgja be a sztorit, hanem az, hogy sztereotip Barbie (Margot Robbie) egy nap nem ébred olyan frissen, nem élvezi a zuhanyt, és még egy kis narancsbőr is megjelenik a combján. Ez még csak hagyján, de Barbie még a saját nem létező halandóságán is elgondolkodik. Nincs mit tenni, el kell utazni a Való Világba, hogy Barbie megkeresse a kislányt, aki játszott vele, és újra boldoggá tegye, ezzel ismét helyreállítva Barbieland rendjét.
A valóság azonban visszakézből azonnal arcul is csapja Barbie-t. Kiderül, hogy a szexizmust mégsem sikerült teljesen kiiktatni. Sőt, még a műanyagmodell saját magáról alkotott képe is meginog, amikor egy felpaprikázott tinédzserlány a szemére veti a Mattel babák által a kislányok felé támasztott elvárásokat, és azok következményeit. Mindeközben Ken (Ryan Gosling) élete legjobb napját éli éppen át. A való életben ugyanis kiderül, hogy egyértelmű előnyökkel jár, ha az ember férfi, ráadásul úgy néz ki, mint Ryan Gosling. Megismerkedik a patriarchátus fogalmával, és azzal, hogy Barbielanddel ellentétben itt tisztelik és figyelnek rá. Ezt a gondolatiságot aztán sietve visszaviszi a barbivilágba, hogy egy maszkulin utópiát építsen a többi Ken segítségével.
Az utolsó Kenet
Tanár úr: Nem akarom az egész film történetét tételesen elmondani. Erre nincs is feltétlenül szükség, de mindenképpen fontosnak tartottam, hogy legalább az alapkonfliktust tálaljam. Gyanús, hogy sokaknak kábé annyi esett le a filmből, amennyit fentebb tálaltam. Azonban félreértés ne essék: a Barbie nem egy ádáz, férfigyűlölő manifesztó. Mint kiderül, Ken totálisan félreérti a patriarchátus koncepcióját, és csupán azért tesz mindent, hogy Barbie felfigyeljen rá.
Ezt a félreértést Gerwig nemcsak pár jó poén erejéig használja fel, hanem valóban értékes – ha továbbra sem túl mély – üzeneteket is sikerül átadnia. A film végére kiderül, hogy a társadalom hasonlóan irreális elvárásokat támaszt a férfiak felé, mint a nők felé. Igen, még akkor is, ha ezek az elvárások többnyire a vezető pozíciók felé tolják a férfiakat. Ken a konklúzióig teljesen képtelen a saját maszkulinitását értelmezni nők nélkül, holott ez egy nagyon fontos lépés a felnőtté válás útján.
De a film a patriarchátust is jóval árnyaltabban képes bemutatni, mint ahogy a nyitóakkord sejteti. Nem akarok sok poént lelőni, de nagyon jót mosolyogtam, amikor Ken – tagadhatatlan fizikai adottságai és domináns neme ellenére – sajnos nem lehet sebész egy klinikán ANNAK ELLENÉRE, HOGY FÉRFI. Ezt a hírt pedig egy női orvos tálalja neki, amely helyzettel Gosling karaktere egyszerűen nem tud mit kezdeni.
Kritikával él a Barbie továbbá azzal a feminista elképzeléssel szemben, hogy a nőies nők “nem elég feministák”. Hogy a nőknek férfias jellemvonásokat kell felvenniük annak érdekében, hogy érvényesülni tudjanak. Képen röhögi azt a mantrát, hogy a smink, a szép ruhák, és a hagyományosan nőiesnek tekintett viselkedésformák csupán a férfi elnyomás eszközei. És tudjátok mit? Szerintem igaza van. Vannak nők, akik szeretnek rózsaszínbe öltözve csivavákat sétáltatni egy szolizás és egy szauna között. És ezzel az égvilágon semmi baj nincs egészen addig, amíg az a saját szuverén döntése, nem pedig külső nyomás hatására teszi.
Anyám, borozgass!
Tanár úr: És ha már hagyományosnak tartott női szerepekről beszélünk, nem tudok elmenni a Brabie film másik prominens témája mellett. Ez pedig nem más, mint az anyaság. Ez több dimenzióban is megjelenik. Az egyik a kevésbé érdekes anya-lánya konfliktus Gloria (America Ferrera) és Sasha (Ariana Greenblatt) között. Ez egy cuki, de nem kifejezetten komplex mellékszál, ahol a mérges tinilány jobb viszonyba kerül az “unalmas” anyukájával.
Sokkal érdekesebb, ahogyan Ken viszonyul Barbie karakteréhez. Igen, mindenki kösse fel a gatyáját: Ken és Barbie NEM barát és barátnő. Furcsa és kellemetlen is lenne, tekintve, hogy eredetileg a két babát Ruth Handler gyermekeiről, Kennethről és Barbaráról mintázták. Ken a filmben azonban kevésbé testvéri, mint inkább gyermeki szerepet vesz fel. Ennek megfelelően a filmnek nincs is definitív “gonosztevője” – hacsak nem az irreális társadalmi elvárások.
Bár Gosling karaktere sok galibát okoz, ezt nem rosszindulatból, hanem gyermeteg tudatlanságból teszi annak reményében, hogy Barbie végre felfigyel rá. Még a film végi kiakadás is inkább érződik egy kisfiú hisztijének, mint egy legyőzött gonosztevő záróbeszédének. És ezzel Ken véleményem szerint sokkal érthetőbb és emberközelibb lett. Ugyan ki ne csinált volna már valami hülyeséget, csak hogy felfigyeljen rá valaki, akit szeret? És ebben a kontextusban még a szeretet jellege is másodlagos. Lehet gyermeki, romantikus, vagy akár csak baráti vonzalom.
Az én anyám is Márta
Tanár úr: De ami számomra a legfajsúlyosabb anya-gyermek kapcsolat volt a filmben, az Barbie és az alkotója közötti kapcsolat. Mindez annak ellenére, hogy az egész filmben talán 8-10 percnyi időt töltenek együtt. A film nagyjából felénél csak a sejtetés van meg, majd a végén lehull a lepel, és férfiasan, maszkulinitásomat teljesen felvállalva bevallom: ezen a ponton kicsit nehezebb volt nyelni. Pár percre Gerwig ledobja a paródiaköntöst, és egy meglepően komoly záródialógusban hozzánk vágja a szülőség egyik legegészségesebb értelmezését. Névszerint azt, hogy szülőként (vagy általánosabban gondviselő/iránymutatóként) nem definiálhatjuk gyermekeinket, nem tolhatunk rájuk általunk definiált elvárásokat. A legjobb, amit tehetünk, hogy megadjuk nekik a lehetőséget, hogy minél tájékozottabban megpróbálják felállítani a saját elvárásaikat maguk felé.
Aztán természetesen két percen belül elsütnek egy altesti poént. De mindezek ellenére a film minden komoly témája bennem maradt. Mint mondtam, nem ez a film fogja embereknek mélységeiben bemutatni a feminizmus eszmerendszerét, de kiváló bevezető lehet. Könnyen fogyasztható és értelmezhető, és véleményem szerint csak a legelvakultabb meninistáknak sértheti komolyan az önérzertét.
Egzisztenciális válság a paradicsomban
Gabe: Témáját és mondanivalóját tekintve ki merem jelenteni, hogy a Barbie egy megkerülhetetlen alkotás lett. Azonban mégiscsak egy mozifilmről van szó, és amellett sem mehetünk el, hogy mozgóképként is véleményt formáljuk róla.
Tanár úrnak fentebb sikerült értelmezhető formában bemutatni a történetet, és jobban is ment neki, mint a filmnek. Az alapsztori kissé túl nyakatekert és túlgondolt ahhoz képest, mennyire nincs jelentősége. Egyszerű keretként szolgál, hogy teret adjon a szereplők változásainak és társadalmunk humorosra vett kritikájának bemutatásának. Éppen ezért furcsa volt, hogy ennyire ragaszkodtak ahhoz, hogy értelmet adjanak olyan részleteknek, melyeknek nem lett volna indokolt.
A Barbie nem nagyon veszi komolyan a saját szabályait; pontosabban csak azokkal törődik, aminek van valami jelentősége a történet szempontjából. A nézőnek nagyon gyorsan túl kell lendülnie azon, hogy megszemélyesített Barbie és Ken babák léteznek egy saját világban, és átkerülhetnek a valóságba. Ha ezen bárki fennakad, a saját szórakozását fogja szabotálni, mert ha itt bárki értelmet keres, az nagyon hamar el fogja veszteni a fonalat.
A film cselekménye jóllehet kifejezetten pörgős, azonban vígjáték mivolta miatt nem volt megkerülhető néhány melodramatikus, szusszanós jelenet. Ezek között voltak kifejezetten erős, megható és nem túl fajsúlyos pillanatok is. Előbbiek valószínűleg túl magasra tették a mércét, és azokhoz képest a szabvány-dráma képsorok nem tudták megfelelően kifejteni hatásukat.
Vicces vígjáték? Még ilyet…
Kellemes meglepetésként ért, hogy a komédia többször is mert kitérőket tenni abszurd irányokba is. Alapvetően nem tudok mit kezdeni a modern vígjátékokkal, de szerencsére a Barbie rendre variálja a rendelkezésre álló eszközeit. Hiszen akad itt cringe-humor (jó részt Will Ferrellnek köszönhetően), snassz altesti poénkodás, popkult kiszólás, abszurd geg, metázás meg helyzetkomikum is. Nem épít egyfajta humorra, ami kétélű fegyver. Viszont a nagy számok törvénye miatt egy csomó poén célba fog érni, de általában véve sem kell tartani attól, hogy ne lenne igazán szellemes.
Robbie és Gosling együtt és külön-külön is parádésak. Alakításaikból csak úgy ömlik a jó kedv, a szórakozás, és hogy ők sem vették komolyabban annál, mint amennyire szükséges.
A szetting, és a Barbieland világ berendezkedése roppant kreatív, és nagyon jól is lett filmre véve. Nagyon jól a beállítások, és általánosságban kellemes érzés a vásznat bámulni és nem csak a Barbie-Ken páros miatt. A szépen fényképezett jelenetek egységes és tudatos látványt nyújtanak. A ruhák, illetve kifejezetten a costume design egyszerűen lehengerlő. Ultra giccses, nagyon túlpörgetett, és abszolút ez jut bárki eszébe, ha valaki megkéri, hogy gondoljon egy Barbie világra. De épp ezektől működik ennyire jól.
P-I-N-K
A maximumra járatott giccs és tudatos önparódia sokak számára lehet félreérthető, vagy egész egyszerűen túl sok, de ez is olyan aspektusa a filmnek, amin érdemes átlendülni és jókat röhögni rajta. A Barbie tisztában van azzal, mennyire bizarr koncepcióból építkezik, és ebből megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni. Na meg, aki látott egy előzetest is, és azok után beül a filmre, majd nem érti a látottakat, az őszintén szólva, fogalmam sincs mire számított.
Főleg, hogy a film nem szerénykedik, ha ki kell fordulni a nézőhöz és el kell mondania, mi az üzenete. Személyes preferenciám, hogy szeretek magamtól rájönni kulcsmomentumokra. A Barbie ehhez képest nagyon sokszor didaktikus és szájbarágós. Gyakran megáll, és explicit kimondja, hogy mi az aktuális mondanivalója. És hiába nem a kedvencem ez a fajta üzenet továbbítás, utólag rájöttem, hogy ez nem probléma, és nem is a film hibája. Ugyanis még ennyi szájbarágás után sem tudja átszakítani a kognitív disszonanciát az emberek fejében. Erre remek példa volt az a néhány totál bunkó, akik a vetítésen úgy érezték, hogy folyamatosan narrálniuk kell a filmet, és beszólogatni a karaktereknek.
Verdikt
A Barbie egy fontos film. Fontos, hiszen témáját tekintve nem sok hasonló alkotással találkozhatunk. Ugyanakkor csak és kizárólag a mondanivalója alapján nem összegezhetjük filmalkotásként. Szerencsére nem egy feminista közhelypuffogtatás, és kinyilatkoztatás. Vígjátékként is teljes mértékben megállja a helyét, ráadásul olyan környezetben teszi mindezt, ami szintén párját ritkítja.
Számos pontján nem kellett volna, hogy működjön ez a film, Greta Gerwig mégis keresztülvitte az elképzeléseit, és egy abszolút szerethető, vicces, szellemes és megható alkotás letta végeredmény.
A színészek, a látványvilág, a ruhák és a dalok mind-mind tökéletesen beleillenek ebbe az abszurd rózsaszín milliőbe. A saját számok és a táncbetétek is teljesen rendben vannak, melyek után az a csoda, hogy ennyi giccsparádétól nem fulladt teljes káoszba a Barbie.
Mindenkit arra buzdítok, de főleg férfitársainkat, hogy adjanak egy esélyt ennek a filmnek, még a végén nem csak néhány jó poénnal, de értékes gondolatokkal is gazdagabbak lehettek.