Néhány hónapja tart már, hogy megállíthatatlan mémcunami jellemzi az azonos premierdátumot kapott Oppenheimer és Barbie filmeket. Jó eséllyel az is belefutott a szellemes “szembenállásba”, aki csak érintőlegesen foglalkozik filmes eseményekkel, megjelenésekkel. Azonban nem véletlen, hogy ekkora port kavart a két alkotás, hiszen a maga nemében mindkettőt nagyon várta a mozikedvelő közösség. A 2023-as nyarat meghatározó duóból ezúttal a kevésbé színes és nem túl könnyed, háromórás darabbal foglalkozunk.
Los Alamos bandái
Valószínűleg nem árulok el nagy titkot, hogy az Oppenheimer egy igaz történetet mesél el a Föld történelmének egyik legnagyobb és egyben legveszélyesebb projektjéről. A film két aspektuson keresztül mutatja be azokat a borzasztóan komoly kérdéseket, melyeket felvet egy mindent elsöprő bomba elkészítése. Egyrészt megismerhetjük a címszereplő J. Robert Oppenheimer (Cillian Murphy) életét és munkásságát. Azon felül is betekintést nyerhetünk egy ambíciózus fizikus törekvéseibe, a tudomány iránti elkötelezettség, a hiúság, és az ego ingoványos terepére. Másik oldalról pedig a bürokrácia, és az amerikai kormányzati gépezet szemszögéből, Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) szemüvegén keresztül pillanthatunk be ebbe a nagyon zavarbaejtő korszakba.
A film ugyan roppant szórakoztatóan veszi végig az eseményeket, és mutatja be számos szereplőjét, mégsem szájbarágós a történelmi eseményeket illetően. Elvárja, és alapvetésnek veszi, hogy a néző ismeri a 30-as, 40-es éveket, a háborús időszakot, főleg az amerikai oldalról. Remélhetőleg nem létezik olyan ember, akinek ne lenne fogalma a második világháborúról, de a film rendesen dobálózik tudósok, és kormányzati szereplők neveivel. Illetve alaposan kitér a büszke demokrata USA paranoiájára kezdetben a fasiszták, majd a kommunistákkal szemben.
De mégis hogyan lehetne röviden, tömören összefoglalni egy ennyire szerteágazó történetet? Legfeljebb annyira, amennyire a történelemkönyvekből is ismerhetjük ezt a sztorit.
Az atombomba atyjaként is elhíresült Oppenheimer egy kiváló elméleti fizikus volt, akit megbíztak a Manhattan-terv végrehajtásával. Ez nem mást takart, minthogy el kellett készítenie még a németek (és persze az oroszok) előtt egy olyan fegyvert, ami véget vethet a háborúknak. A kíváncsiságtól és büszkeségtől hajtott Oppenheimer számos tudóstársával, és azok családjaival három évre az új-mexikói kietlen vidékre, Los Alamosba költözött, hogy időt és az amerikaiak pénzét nem sajnálva elkészítsék az első atombombát.
Los Alamosban röpke két hónap alatt felhúztak egy teljes, funkcionáló várost, ahol valamilyen módon mindenki azért felelt, hogy időre befejezzék a kísérletet, és átültessék a gyakorlatba.
Az atombomba atyja
A film három fő szakaszon kíséri végig a nézőt. Az első a tudósok Bosszúálló-csapatának beszervezése, a készülődés, és az elméleti viták tömkelege a fizika csodálatos világából. A második maga a Los Alamos-i évek bemutatása, a gyakorlati fejlesztés és a kísérletek időszaka egészen a sikeres éles tesztig. A harmadik szakasz pedig a bomba és alkotójának utóéletével foglalkozik.
Mindenki tudja, hogy a sikeres tesztek után szinte azonnal be is vetették a fegyvert Japánban (eredetileg a németek ellen készült volna a bomba, de ők addigra már megadták magukat). Először Hirosima, utána pedig Nagaszaki tapasztalta meg a mindent elsöprő kegyetlen erőhatást, amit egy atombomba fejt ki.
Oppenheimer, a nép hőse ezután egyre többször próbálja kifejteni véleményét arról, hogy nem lenne épp a legjobb ötlet, ha mindenki atomfegyverekkel szerelkezne fel, mert annak hosszútávon beláthatatlan következményei lesznek. A kormányzatnak természetesen nem tetszik Oppenheimer pálfordulása (és kissé ingatag ideológiai fundamentuma), és mindent megtesznek, hogy ellehetetlenítsék őt. Kirakatpert rendeznek, megfosztják engedélyétől egy hosszan tartó karaktergyilkosság procedúráján keresztül.
Dogmatikus/Pragmatikus
Az Oppenheimer tekintélyes, háromórás játékideje alatt volt alkalma kibontani a főbb szereplők jellemét. Illetve az előbb felvázolt három egységet bemutatni. Azonban néha ennél is továbbment, és néhány alkalommal érezhető volt, hogy a forgatókönyv kissé túl lett írva. Noha egyértelműen elkülöníthetők a kvázi fejezetek, térben és időben folyamatosan ugrál a film. Különböző időszakokból mutatja be Oppenheimer életének meghatározó szakaszait.
Az utolsó harmadra pedig lényegében műfajt is vált és átcsap tárgyalótermi drámába. Itt már erősen tettenérhető volt, hogy a három óra sok lesz. A dialógusokat fantasztikusan írták meg, és a jelenetek is csodásan lettek felvéve, de a dinamikus tempó eddigre teljesen lelassult és a forgatókönyv is dagályosra sikeredett.
Valójában az egész filmre jellemző kettősség az utolsó órában elég egyoldalúvá vált. Többször elhangzik a szereplők szájából a dogmatikusság és pragmatikusság kettőse. Ezek valamennyire ellentétes, akár egymást is kizáró fogalmak, mégis paradox módon járhatnak kéz a kézben. Nagyon naiv lennék, ha azt hinném, hogy a színészek szájába adott szembenállás nem lenne jelen meta-szinten a film egyik mélyebb rétegében.
És valóban megfigyelhető mindkettő filozófiai irányzat. Hiszen vannak pillanatai a filmnek, amikor erősen dogmatikus hangnemet üt meg. Néha hajthatatlanul szól ki a nézőkhöz bizonyos szereplőkön keresztül. Szinte tapintható, amikor úgy akar tényként átadni valamit, hogy az adott karakter teljesen bizonyos az igazában és semmiféle ellentmondást nem tűr el.
Ezzel szemben pedig megjelenik a pragmatikus gondolkodás is, és e kettő idea folyamatos ütköztetése eljut a néző agyába is. Ahol megül, és csak arra vár, hogy morális kérdések áradatával zúdítsa el az elmét.
Tökéletesített szerzőiség
A film ahhoz képest, hogy jószerivel fehér középkorú férfiak beszélgetnek, elképesztően nagyszabású. Az IMAX-re álmodott képek folyamatosan arról árulkodnak, hogy végtelenül profi filmesek dolgoztak ezen az alkotáson. Akiknek ráadásul céljuk és mondanivalójuk is volt vele. Az összes jelenet fantasztikusan lett fényképezve, és közben mindig tudtak játszani a szereplők aktuális érzéseivel, melyeket sikeresen közvetítettek a néző felé is.
Nolanre jellemzően nem használtak CGI-t sem, lényegében mindent megépítettek, és valódi díszleteket készítettek. Ami abszolút érződik is, hiszen minden képsor az összes pixeléből valódiságot tükröz.
Nem mehetünk el Ludwig Göransson csodálatos dallamai mellett sem. Sikerült az egész film alá olyan tételeket komponálni, melyek tökéletesen illeszkednek az adott jelenetbe, és megfelelően támogatják az adott érzelmi állapotokat is. Azonban akaratlanul is párhuzamot vontam Nolan korábbi állandó zeneszerzőjével, Hans Zimmerrel. És ha elég közelről vizslatjuk, akkor Göransson parádés taktusaiban is fel lehet fedezni, hogy honnan merített ihletet.
A nagyszerű felvételek és zene mellett meg kell említeni a frenetikus sztárparádét is. Még majdhogynem a legkisebb mellékszerepekre is valamilyen nagyágyút szerződtettek. A teljesség igénye nélkül a főszereplő Cillian Murphy, Robert Downey Jr. és Emily Blunt mellett tiszteletét teszi Matt Damon, Rami Malek, Florence Pugh, Alden Ehrenreich, Jason Clarke, Kenneth Branagh, Jack Quaid, Gustaf Skarsgård, Gary Oldman, és még sorolhatnám.
Az epikus mértékű Oppenheimer ráadásul sok karaktert mozgat, és nagyon hamar el kell kapni a ritmusát, különben az egyszeri néző belezavarodhat a ki-kicsodába, az időpontokba és a helyszínekbe is. Személy szerint nagyon örültem, hogy Nolan nem akart hülyének nézni, és nem voltak egész vásznat eltakaró feliratok dátummal, várossal meg visszaszámlálással, hogy “2 hónap az éles tesztig”.
“Én vagyok a halál, világok pusztítója…”
Az Oppenheimer biztosan sokáig alapot fog nyújtani egy-egy kiadós beszélgetéshez. Elképesztően erős kérdéseket vet fel a társadalom, az emberiség és a politika oldaláról. De nem csak felveti, hanem elképzeléseit végig is veri a film mondanivalóján keresztül.
Persze meghagy egy csomó kérdést a nézőnek is, hogy jóval a stáblista után is legyen még min gondolkodni. Bemutatja egy ember, egy individuum szenvedését, akire ránehezedik az egész világ terhe. Aki hiú, szomjazza a tudást, és egyszerűen nem tud minden oldalnak megfelelni. Ezért önmagával is viaskodik, és elkerülhetetlenül meghasonul.
A film eljátszik más morális gondolatokkal is. Egy fegyver önmagában veszélyes? Vagy elkerülhetetlen, hogy ha elkészül, akkor is be is legyen vetve? Levehető a felelősség arról, aki készíti a fegyvert, és átvállalhatja róla az, aki használni akarja?
Mi történt volna, ha az USA elmarad a versenyben? A németek, netán az oroszok létrehoztak volna egy hasonló tömegpusztító fegyvert? Ha nem dobják le Japánra az atombombát, megadták volna magukat? Tényleg még több áldozattal járt volna a háború, ha nem történik meg egy ilyen szintű erődemonstráció?
Iszonyatos kérdések ezek, melyekre soha nem fogunk már választ találni. Ami történt, megtörtént, mi csak azért küzdhetünk, hogy soha többé ne legyen példa hasonló borzalmakra. De ahogy elnézzük a világban zajló eseményeket, a történelem mindig ismételni látszik önmagát.
Verdikt
Az Oppenheimer egy roppant erős, végig izgalmas filmalkotás, melynek tempója ugyan csapongó, hosszú játékideje egyáltalán nem tűnik szenvedésnek. Elképesztő sztárgárdával felvértezve, lehengerlő látvánnyal és brilliáns párbeszédekkel mesél egy olyan történelmi korszakról, melyről mindannyian sokat hallottunk már, mégsem ismerhetjük igazán.
Már csupán azért is ajánlanám mindenkinek megnézésre, mert a témája és a címszereplő egész modern világra tett hatása nagyon fontos. Meg kell, hogy értsük, mi történik akkor, ha a paranoia eluralkodik egy hatalmas ország vezetőin, amikor logikával akarják felülírni emberek életét. És hogy milyen felelősséggel járhatnak a zseniális elmék által készített találmányok. Az Oppenheimert nem egyszerű megemészteni, és garantáltan ott fog motoszkálni az ember agyában még napokkal később is, de ez egy olyan film, amit mindenképpen látni kell.