Ha megkérdeznének, hogy szerintem mik a legnagyobb sci-fi közhelyek, biztos előkelő helyet foglalna el a listán mai cikkünk alanya, a Detroit: Become Human. Az androidok szinte minden egyes jövőképben meghatározó szerepet játszanak, és ha már ott vannak, akkor okosabbak is lesznek teremtőiknél. Néha fellázadnak ellenük, néha pedig a hátuk mögött igyekeznek egy új, saját világot teremteni maguknak. Érdekes gondolat ugyan, de már lerágott csont, hogy az emberiség saját vesztébe rohan azzal, ha Istent játszik.
A Sony exkluzív címei viszont már többször bizonyították azt, hogy egy klisés alapanyag tökéletes forrása lehet nagyszerű történeteknek. Ott van például a The Last of Us, ami egy klasszikus zombi apokalipszis közepén képes mutatni valami újat, vagy ott van például Nathan Drake, aki az Uncharted sorozat főszereplőjeként méltó utódja lett a kalandfilmek királyának, Indiana Jonesnak. Aggodalomra tehát nem igazán volt okunk, főleg hogy már az előzetes bemutatók alapján is ígéretesnek tűnt A Detroit: Become Human.
[h]Detroit, 2038[/h]
A technológia eljutott arra a szintre, hogy potom pénzekből el tudják készíteni a mindennapokban alkalmazott androidokat. Az emberi munkaerő szépen lassan mindenhol feleslegessé válik, helyüket pedig tökéletesen dolgozó robotok veszik át. Nem csoda tehát, hogy hamar konfliktus alakul ki a két csoport között. Az emberek az utcákon tüntetnek, sőt mi több néhányan végleg ki is kerülnek házukból, hiszen nincs pénzük fenntartani azt. Persze a másik oldalon sem olyan egyszerű a helyzet, hiszen keményen bánnak a lelketlennek hitt teremtményeikkel. Valamilyen módon ezek az androidok azonban bizonyos külső hatások miatt öntudatra ébrednek, vagyis deviánssá válnak. Érzik, hogy nem egyenjogú félként bánnak velük, pedig nem ezt érdemelnék. Hogy mi mindennek az oka, az rejtély, de mi lehetünk azok a szerencsések, akik kideríthetik.
A sztori során három androidot fogunk irányítani. Ketten már a cselekmények legelején deviánssá avanzsálnak, hamar megtudjuk tehát milyen érzés az élet üldözött androidként. Marcus egy festő segédjeként tengeti mindennapjait, mígnem egy félreértés miatt élete gyökeresen megváltozik. Kara házvezetőnőként dolgozik egy egyedülálló apa mellett. A férfi folyamatos terrorban tartja kislányát, az android ezt pedig nem bírja tétlenül nézni, elmenekül a gyermekkel. Ahhoz hogy jól megértsük a deviánssá válás folyamatát, mindkét esetben igen erős érzelmi töltettel bíró próbákat kell kiállnunk. Ehhez pedig néha le kell döntenünk jelképes falakat is.
Végül, hogy a másik oldalt is képviseltesse magát a szituáció teljes megértésének érdekében, harmadik karakterünk Connor lesz, aki öntudatra ébredt társai ellen nyomoz. Connor a Cyberlife (az androidokat gyártó cég) egy különleges példánya, akit külön erre az ügyre készítettek el. Talán a nyomozó karaktere lett a legsokoldalúbb, ugyanis az ő személyisége a legjobban formálható a játékmenet során. Ezáltal elképesztően könnyű azonosulni vele, független attól, hogy milyen úton vezetjük végig. A másik két karakternél is hasonló a helyzet persze, hiszen Kara anyai törődése, és Marcus motivációja is teljes mértékben átérezhető.
A sztori ezek után adja önmagát. Marcus népének szabadságát igyekszik kiharcolni bármi áron, Kara a kislányt akarja biztonságban tudni, Connor pedig mindezt meg akarja akadályozni. Ahhoz, hogy ezek a karakterek tényleg értékesek legyenek számunkra, mind kapnak egy vagy több társat maguk mellé. Így már nem csak magunk miatt, hanem miattuk is számítanak az általunk meghozott döntések.
Apropó választási lehetőségek. A Quantic Dream a már jól bevált quick time eventes és döntéseink alapján változó játékmenettel szolgált ki minket, azonban most forradalmi újításokat is ígértek mellé. Ezeket többnyire meg is kapjuk, hiszen Connor nyomozási módszere, vagy Marcus előre megtervezett parkour mutatványaihoz hasonlót ezelőtt még sosem láthattunk. Bátor húzás volt a készítőktől, de bevált, hiszen sokat tesz hozzá a játékélményhez.Ehhez hozzácsaptak még egy küldetések végén látható ágrajzot, amely megmutatja, hogy milyen következményekkel jártak az általunk meghozott döntések. Ez részletesebb, mint a készítők előző játékainál, és még azt is megnézhetjük, hogy mennyi játékos döntött hasonlóan mint mi, vagy járt be hozzánk hasonló utat. Ritka dolog ez játékban, de a quick time eventek sem frusztrálóak, sőt néhol kifejezetten izgalmasak, köszönhetően a jól koreografált párbajoknak.
Fontos is volt ezt jól megcsinálni, hiszen a játékmenet elég nagy részét ezen akciók teszik ki, és akár egy elrontott mozdulat miatt is változhat a történet. De ezek természetesen nem befolyásolják annyira a cselekmények menetét, mint a karakterekkel meghozott döntéseink. Minden egyes mondat másképp változtat mindenen, a probléma csupán az, hogy egyszavas opcióink vannak, melynek mondanivalója nem mindig ugyanaz, mint amit mi szerettünk volna. Ez szerencsére ritkán fordul elő, de csúnyán fel lehet vele bosszantani a szereplőkért aggódó játékost. Egy-egy elhatározás ugyanis gyökeresen meg tudja változtatni a sztori kimenetelét, melynek köszönhetően több száz módon is befejezhetjük a játékot. Ez a Detroit: Become Human nagy erőssége, ugyanis egy végigjátszás csupán 10-12 óra, de a rengeteg lehetőség miatt a játékosok nagy része biztosan többször is nekiesik majd.
A Detroit: Become Human technikai szempontból is parádés teljesítmény lett. A motion capture technológiának köszönhetően a színészek mind a maximumot tudták kihozni a karakterekből. Grafikailag ez egyértelműen a játék legerősebb pontja, hiszen a terepelemek és egy-két textúra néhol csúnyán elüt az amúgy csodás összképtől. A hangok terén viszont már ilyen apró hibákat sem tudunk kiemelni. Az egy dolog, hogy a szinkronszínészek mind remek munkát végeztek, és más hangeffektek is remekül működnek, a legemlékezetesebb mégis a Detroit: Become Human zenéje lett. A játék három zeneszerzője egy igazi klasszikus soundtracket dobott össze, melyek közül párat talán még évek múlva is emlegetni fogunk. Külön kiemelendő Kara témája, ami nélkül a karakter egyáltalán nem lenne ennyire emlékezetes, és szeretnivaló, de a Connorhoz írt dallamok is könnyen beleégnek a játékos emlékezetébe.
A Quantic Dream munkája kétség kívül megérte a hosszú várakozást. Ha nagyon akarnánk, éppen bele tudnánk kötni a történet hiányosságaiba, vagy a néhol észrevehető grafikai gyengeségekbe, de erre nincs szükség. A Detroit: Become Human még így is korszakalkotó darab lett a témában, elképesztően részletesen és izgalmasan mutatja be a deviáns életet. Törődik a játékossal, aki a történet előrehaladtával az irányított karakterhez hasonlóan szépen lassan elfelejti, hogy valójában egy androidot irányít. Elképesztő érzelmi töltete van a sztorinak, attól függetlenül, hogy miként alakítjuk, hiszen a sokadik újrajátszásra is hatalmas meglepetések érhetnek minket.
A Sony a Playstation exkluzívok révén tehát továbbra is tudja hogyan kell levenni mindenkit a lábáról. Ismét bizonyították, hogy ez a fajta történetmesélés lassan átlépi a hollywoodi szintet, és egy teljesen új kaput nyit meg a szórakoztatóipar világában. A Detroit: Become Human egy megkerülhetetlen mű, amelyet mindenki a szaját szája íze szerint alakíthat. Idén ugyan már kijött egy God of War, és még közel sincs év vége, de bátran kijelenthetjük, hogy ez a játék biztosan be fog magának zsebelni pár igen rangos elismerést.
Ha tetszett a cikk, és szeretnél még többet olvasni tőlünk, akkor kedveld Facebook és Instagram oldalunkat, vagy kövess minket Twitteren, hogy ne maradj le a legfrissebb írásainkról!