Taika Waititi egy különös fazon. Hol idétlen komédiát, hol háborús vígdrámát rendez, merész stílusa van, és előszeretettel szerepel is a saját filmjeiben. Az új-zélandi rendezőről azt sem állíthatjuk, hogy kifejezetten következetes lenne a munkája minőségét tekintve. Ő képes volt Oscar-díjas teljesítményre a Jojo nyuszi forgatókönyvével, de rendezett pár epizódot az Inbetweeners vállalhatatlan amerikai változatából. Még szérián belül sem lehet tudni, mire számítsunk tőle: a Thor: Ragnarök egy fergeteges látványfilm lett, a Szerelem és mennydörgés problémáiról viszont elsősorban ő tehetett.
Sosem lehet hát tudni, hogy Waititi melyik arcát húzza elő. A győztes gól előzeteséből lehetett sejteni, hogy itt nem a hízelgőbb maszk került felhelyezésre, mert a trailer egy hihetetlenül kellemetlen élményt sugallt. A végeredmény szerencsére messze nem ilyen pusztító, de az is biztos, hogy Waititi ezzel az alkotásával nagy ívben fogja kerülni a díjkiosztókat. Az egyébként könnyen felejthető film nem is önmagában, hanem a magyar korhatár-besorolása miatt lesz itthon emlékezetes.
Ez még gombócból is sok
Ha valaki szereti a focit, és előkerül Amerikai Szamoa neve, egyből egy 2001-es világbajnoki selejtezőre asszociál. Az Ausztrália ellen vívott meccs úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint minden idők legnagyobb különbségű nemzetközi veresége. Az ausztrálok 31-0-val ütötték ki a csendes-óceáni szigetcsoport válogatottját, a legeredményesebb játékos egyedül tizenhárom gólt szerzett. Az USA parányi külbirtokának labdarúgása még tíz évig nem heverte ki a katasztrófát, és egyetlen gólt sem szereztek a nemzetközi meccseken. Egészen 2011-ig, amikor egy amerikai edző, Thomas Rongen meg nem érkezett a csapat kispadjára, hogy gatyába rázza a világ leggyengébb válogatottjának tartott társaságot.
Ezt az igaz történetet dolgozza fel a Next Goal Wins című brit dokumentumfilm, és szintén ehhez nyúlt Waititi is idei, azonos című vígjátékával. Természetesen egy kicsit ki is színezte a történetet, de ez a legkevesebb, amire tőle számítottam. Ezúttal Rongen egy meetingen tudja meg, hogy kirúgták előző edzői állásából. Főnökei ott helyben válaszút elé állítják: vagy munkanélküli lesz, vagy elvállalja Amerikai Szamoa válogatottjának vezetését. Rongennek kell a munka, így a kis szigetcsoport felé veszi az irányt. Ott egy számára szokatlan kultúrát, egy kutyaütő focicsapatot és limitált erőforrásokat talál. Ezekből kell kihozza a maximumot, miközben saját démonaival és múltjával is szembe kell néznie.
Nagy pénz, kis foci
Ha ez úgy hangzik, mint egy nagyon sablonos sportfilm, ahol a lesajnált kiscsapat csodát tesz a barátság erejével, akkor az nem véletlen. Ha minden mást lecsupaszítunk róla, akkor pontosan erről van szó. Aki látott akár csak egy ilyen filmet is, pontosan tudja, hogy mire számíthat. Az edző először nehezen illeszkedik be, de aztán megszereti a csapatot, az élükre áll, és elviszi őket a nagy megmérettetésig. Ott természetesen várható egy új hullámvölgy, egy megható megnyílás és egy nagy beszéd, hogy aztán mindenki újult erővel futhasson ki a pályára. Csak azért nem mondom, hogy nem szabad meglepetésekre számítani, mert aki elkezdi nézni a filmet, annak eszébe sem jut ilyesmire gondolni. A nagy érzelmi katarzis is kiszámítható, és mérsékelten hatásos, de ennek okaira még visszatérek.
Ami soha nem segít egy sportfilmnél, ha a sport részhez egyértelműen dilettánsan álltak hozzá. Jó eséllyel sokan fogják olyanok megnézni, akik értenek hozzá, vagy legalábbis azt hiszik magukról, és ki fogják szúrni a hibákat. A győztes gól pedig annyira hiteles focis film, mint a Tsubasa kapitány. A vágáson egyértelműen érződik, hogy igyekeztek minél ritkábban mutatni az egész pályát. Minél több közeli kép és vágás van belesűrítve, hogy minél kevesebb valódi futballt kelljen vászonra emelni. De végülis Waititi az idétlen vígjátékokhoz ért, nem a focihoz, így ezt még meg tudom érteni. Arra viszont illett volna figyelni, hogy akkor legalább a vágás hiteles legyen. Mert itt a labdák két külön snittben teljesen más szögben és sebességgel jelennek meg, így nem csak az autentikusság, de a kontinuitás is sérül.
Vak csatár is talál gólt
Ugyanakkor A győztes gól egyértelműen nem egy műfajparódia. Felhasználja, de nem figurázza ki a tipikus elemeket, és az is egyértelmű, hogy valamilyen formában komoly emléket akart állítani a kiscsapat nagy napjának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a film ne lenne dugig tömve vegyes színvonalú poénokkal. A győztes gól egyértelműen egy könnyed vígjáték, és ez a tény változatos mértékben van kárára az összképnek. Taika Waititi azt a megközelítést használta, hogyha elég viccet süt el egységnyi idő alatt, akkor annak legalább egy része betalál. Lényegében kartácstűz alá veszi a nézőt, és ha lesz labda, amelyik a hálót púpozza ki, akkor nem számított, milyen gyatra a helyzetkihasználás.
Ez persze magával vonja azt, hogy néha elképesztően kellemetlen viccek hangzanak el. Waititi színészként különösen tett ezért, hiszen az általa alakított pösze pap egyértelműen lefelé vonszolta a színvonalat. Ugyanakkor sohasem tudam negatív spirálba kerülni, mert a poénáradat közben érkezett egy-egy, amelyik tényleg humoros volt. Ezáltal mindig sikerült egy vállalható, szórakoztató szinten tartani a filmet. Nem mondom, hogy sodró lendületű vagy fergeteges vígjátékról lenne szó, de bőven tolerálható, laza hangulatú, néhány helyen aranyos alkotás lett.
Az amerikai szamoai kultúra bevonása is egészen ízléses lett. Nem fél viccelni néhány különlegességgel, de sohasem lesz tiszteletlen vagy gúnyos (már amennyire én meg tudom állapítani). Pont emiatt voltam biztos abban, hogy nem akarja lekicsinyleni az alapjául szolgáló történetet, és nem akar annak paródiája lenni. Más kérdés, hogy ettől még Waititi nem mindig érezte, mikor van a viccek, és mikor az érzelmes pillanatok ideje. Működhetett volna a szirupos sportfilm és a laza komédia kéz a kézben, de ehhez mindkettőnek meg kellett volna hagyni a személyes teret. Helyette a poénok szoros emberfogással telepedtek a komolyabb jelenetekre, mintha forgatókönyvírás közben akaratlanul is kiszaladtak volna az éretlen csattanók.
Tartalékos kispad
Nehéz lenne kiemelni az utóbbi időből egy szakmailag átlagosabb filmet, mint A győztes gól. Gyakorlatilag egyetlen téren sem kiemelkedő, de pár hibától eltekintve nem is csapnivaló. A látványa különösebb kreatív törekvések nélkül áll össze. A színes díszletekhez egy szürke, szokványos operatőri munka, statikus beállítások, és egy korrekt vágás társul. Már amennyiben leszámítjuk a már említett focis bakikat. Semmi igazán szembeötlő ötlet vagy rendhagyó megoldás. A zene cserébe egészen élvezhető volt, nem kis részben a licenszelt számoknak köszönhetően, például elhangzik az Everybody wants to Rule the World is.
A forgatókönyv azon túl, hogy nem bírta visszafogni intruzív gondolatait, nem rossz. A ziccer kihagyásáig jól építi az érzelmesebb jeleneteket is, sablonossága ellenére működik. A párbeszédek sem ostobák, kínos pillanatokat inkább az el nem talált viccek okoztak. Persze komoly szépirodalmi értékekre sem kell számítani, de ehhez a filmhez nincs is erre szükség. Igaz, más téren is kár lett volna komoly energiát fektetni A győztes gólba. A színészek edzőmeccsnek tekintették, a főszereplőt alakító Michael Fassbender azért nem nagyon izzadt meg, a többieknek pedig nem is volt szükségük arra, hogy komplexebb érzéseket jelenítsenek meg.
Korhatár Bigottság
A győztes gól kérdés nélkül egy nézhető, de meglehetősen átlagos, könnyed vígjáték. Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis miért van rajta a 18-as korhatár, amely jó eséllyel jelentősen visszafogja a nézettségét. Ha külföldre tekintünk, azt tapasztaljuk, hogy egyedül kis hazánkban ilyen szigorú a besorolás. Általában 12-es, de pár helyen 6-os karikát kapott a film, amely egyébként teljesen meg is állná a helyét. Itthon azonban úgy tűnik, a korhatár-besorolás nem szakmai szempontok szerint, hanem ideológiai alapon működik.
Ugyanis A győztes gól fontos szereplője a Kaimana által játszott Jaiyah Saelua, aki egy fa’afafine. Ez egy tradícionális polinéz nembináris nemi identitás, és többek között Amerikai Szamoában a kultúra fontos, szerves része. A fa’afafinék feminin és maszkulin jellegeket is hordoznak, nyugaton a transznemű nők hasonlíthatóak hozzájuk. Jaiyah szerepeltetése nem is lehetett kérdés a filmben, már csak azért sem, mert tagja volt a csapatnak. De egyébként is kifejezetten illett a történetbe, amely fontos feladatának tekintette a kulturális közeg bemutatását is. A reprezentáció megvalósítása is rendben van, Jaiyah egy fontos karakter a saját magaslati- és mélypontjaival, nem amiatt, hanem amellett, hogy fa’afafine.
Persze ez a magyar kormány homofóbtörvénye óta nem megy át olyan könnyen a Korhatár Bizottságon. Nem tudták lenyelni, hogy főbb szerepben van egy nembináris karakter, sőt, a jelenléte társadalmi normának számít. A kultúr-szélmalomharc közben úgy tűnik, a kormánynak mindegy, hány emberbe, közösségbe, kultúrába és hagyományba taposnak bele, hány kiállítást, könyvet, filmet lehetetlenítenek el. Az erkölcsi magaslat pedig közben egy jacht hátuljába költözött csíkokat szívni. Ijesztő jövőnek nézünk elébe, az biztos, mert a helyzet csak folyamatosan romlik.
Verdikt
Azért A győztes gól irányába nem túl hízelgő, hogy kis túlzással többet lehet beszélni a korhatár-besorolásáról, mint magáról a filmről. Ez egy nagyon könnyen felejthető, látszólag viszonylag kevés kreatív energiával született alkotás. Megvannak a maga pillanatai, bőven nézhető, és kulturális vonatkozásban is érdekes. Azonban sportfilmként egyszerre sablonos és dilettáns, a poénjai pedig nem egyszer a lelátón kötnek ki. Nem igazán tudom jó szívvel ajánlani, de a tévében nem kapcsolnék el róla. Persze a besorolásnak köszönhetően csak 22 óra után.
A cikkben található vélemény az enyém, és nem feltétlenül tükrözi az egész GeekVilág-szerkesztőség nézeteit.