2018-ban jelent meg Lars von Trier valószínűsíthető utolsó filmje, az A ház, amit Jack épített. Trier alkotásait egyébként is csak szélsőségekben lehet kezelni, és ezúttal sem maradt el a sokszínű sajtóvisszhang. Általában nem szoktam hagyni, hogy egyes kritikák, vagy beszámolók befolyásoljanak, legalábbis abban az értelemben, hogy ha kíváncsi vagyok az adott alkotásra, akkor úgyis megnézem.
A Ház… esetében viszont férfiasan megvallom, beijedtem. Folyamatosan érkeztek a beszámolók, hogy annyira beteg és tabudöntögető, hogy arra szavakat is nehéz találni! Na meg az is, hogy nézők hagyták el a mozitermet vetítés közben, mert nem bírta a gyomruk. Én meg hiába imádom a horrort, de a túl nyers gore-t, vagy az öncélú csonkolásokat például nehezen viselem. Ehhez képest a Platform lett kábé a kedvenc filmem idén.
Másfelől pedig az egekbe magasztalták a rendezőt, hogy lényegében megalkotta – erős túlzással – a világ legjobb moziját.
Szóval két évig képtelen voltam rávenni magamat, hogy megnézzem ezt a brutálisan megosztó filmet, de így a karácsonyi hangulat megalapozása végett fejest ugrottam Lars von Trier agyába. Nem voltam elájulva.
[h]A sorozatgyilkos, akit Lars von Trier épített[/h]
Jack (Matt Dillon), – legalább annyira, mint a film írója és rendezője – egy öncélúan művészkedő ember. Annyi különbséggel, hogy a film főszereplője amellett, hogy kényszeres cselekvő (OCD) még ráadásul sorozatgyilkos is. Rengeteg férfit és nőt ölt már meg élete során, mindig egyre merészebbé válva, és egyre inkább elhagyva korábbi kényszerbetegségét. Hidegvére egyre kifinomultabbá és merészebbé teszi. Igazából keresztfüggősége lesz a sorozatgyilkosság és korábbi betegsége mindinkább elhalványul. Ez olyan, mintha valaki a dohányzásról átszokna a piálásra, és már nem bírná a cigifüstöt.
A két és fél óra alatt betekintést nyerhetünk Jack abszolút beteg elméjébe, módszereibe és már-már szánni való érzéketlenségébe. Emellett kap a társadalom is egy büdös pofont Triertől, hiszen bemutatja a felemésztő kilátsátalanságot, kedvenc témámmal, a nihilizmussal karöltve. És azt is, hogy vannak velejéig romlott emberek, akik bármit megúsznak bármiféle következmények nélkül. Legalábbis földi életük során.
A cikk írásakor sokat morfondíroztam azon, hogy spoileres legyen-e a ajánló, végül úgy döntöttem, hogy ha esetleg van még rajtam kívül filmkedvelő, aki nem látta, nem venném el a felfedezés örömét. Oltári csavarok nincsenek a Ház…-ban, sőt a katartikus végkifejlet számomra már élét vesztette a film első harmadában, mert idő előtt kikövetkeztettem, hogy nagyjából mi fog a lezárásnál történni.
Így hát meglepetés híján Jack karaktere maradt, és a nyers vizualitás. A gyengébb gyomrú nézőket valamelyest megértem, akik elhagyták a mozitermet, mert ugyancsak volt – ha jól számoltam – három olyan jelenet, ami simán kivághatta a biztosítékot. Lehet, hogy bennem sült ki valami, de ezen képsorok sem kényszerítettek arra, hogy máshova nézzek, sőt azért láttam ezeknél durvábbakat is (a cenzúrázatlan verziót néztem – a szerk.).
Voltak olyan rendezői, látványbeli, operatőri és vágási megoldások, amiket értettem, hogy miért úgy lettek kivitelezve, ahogy azt a filmben tették. Lényegében minden filmkészítési eszköz egy totál szétesett elme bemutatását igyekezte elénk tárni. A kamerakezelés és egyes jelenetek kohéziója csapongó, már-már részeges, a rengeteg apró vágás pedig először rettenetesen zavaró, később segít még jobban alámerülni a darabos pszichében.
Mindezek mellett egyes jelenetek abszurditása egyenesen komikussá vált, ami azt bizonyítja, hogy a lehető legmorbidabb helyzetben is meg lehet találni valamiféle bizarr humorforrást. Ami miatt tuti, hogy majd a pokolban égünk. Én szóltam.
[h]”Csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!”[/h]
A filmet nézve gyakran éreztem, hogy ez nem is játékfilm, inkább dokumentarista jellegű értekezés. Hosszas monológok szólnak Jack tévképzeteiből, általa direkt félreértelmezett jelenségekből, saját képére formált világából. Mindezt rövid bevágások, és random festmények, képek kísérik.
Viszont vannak aspektusai a filmnek, melyeket valóban zseniálisan hozott. Ilyen például az az érzelmi skála, amit képes a nézőkből kiváltani Jack karaktere. És itt nem a polgárpukkasztó gyilkosságokra gondolok, hanem a főszereplő pszichopata mivoltára. Képtelen empátiát érezni, ezért megjátsza azt. Igazi manipulatív, intelligens fickó, de belül teljesen üres. És az az ijesztő, hogy amennyire fura és kínos volt az elején, a végére annyira profin játsza meg a normális embert.
De mégis: a legijesztőbb része mégis az, hogy úgy játszik másokkal (köztük a nézővel), ahogy kénye-kedve tartja. Fáj, hogy annyi mindent megúszott, de esetenként drukkolunk neki, hogy sikerüljön meglépnie. Szemében a nők és a rendőrök egyformán idióták és életképtelenek; emiatt gyűlöljük Jacket, máskor meg valamiért képesek vagyunk együttérezni vele. Ez lehet legalább ugyanannyira manipulatív lépés a rendező oldaláról, mint Jackéről, de egy ponton már nehéz volt elvonatkoztatni a rendező személyét önreflexiójától.
[h]A verdikt, amit Gabe épített[/h]
Összességében az A ház, amit Jack épített egy tök okés horror. Számomra a a karakterábrázoláson kívül viszont nem nyújtott semmi kiemelkedőt, mert az élmény élét kicsorbította a hosszú játékidő, és az a fajta művészkedés, amit egyáltalán nem kedvelek. Nem állítom, hogy minden pontját tökéletesen értem, vagy átérzem a filmnek, de többször sikerült azért rezonálnom vele, de még így sem éreztem okosabbnak magamat, mert értettem egy utalást, vagy felfogtam mi zajlik Jack elméjében.
A mondanivaló egyszer nagyon zárkózott és önmagábaforduló, máskor ömlengős és klisés. Jack karaktere viszont roppant érdekes, jó volt látni egy sorozatgyilkost, aki képes önmagára reflektálni valamennyire objektíven, de mindig átesett a ló túloldalára, amitől tudhattuk, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Aki olvasott már pszicho- és szociopatákról, annak abszolút nem lesz tájidegen Jack sem, mert tökéletes pszichológiai körképet ad a film. Matt Dillon pedig fantasztikus alakítást nyújtott, elég hihetően mutatta be nekünk a borult elmét. A látvány és az audovizuális eszköztár, amikor ténylegesen filmet néztem és nem random képbevágásokat, akkor számomra tudott működni. Gyakorlatilag minden instrumentumként szolgált annak érdekében, hogy a főszereplő nem létező lelkének mélyére láthassunk.
Aki hozzám hasonlóan nem merte eddig megnézni, mert félt attól, hogy esetleg túl brutális, szerintem tehet vele egy próbát. Igen, van benne pár elég nyers, vagy egyenesen gyomorforgató jelenet, de nem is a gore fogja megülni a néző lelkét. A szituációk, a karakterek, a nemtörődömség, és a kegyetlenség ezerszer erősebben üt, mint akármelyik gyilkosság.
[h]Csatlakozz a GeekVilág közösséghez![/h]
[h]Támogatlak![/h]
