Még októberben írtam a franicák új Dumas-feldolgozásának első részéről. A három testőr: D’Artagnan egy remek kalandfilm volt, amely kicsit megelevenítette kora tinédzserkorom meghatározó olvasmányait. Egy felhőtlen, bájos moziélmény, amellyel úgy tűnt, a franciák kézbe vették szeretett írójuk hányattatott sorsú regényének adaptációját. Bár el-eltávolodtak az alapanyagtól, és az időnek is szűkében voltak, alapvetően tiszteletben tartották a vaskos kötetet.
Így nekem a Milady néven futó folytatás egyfajta komfortfilmnek ígérkezett. A két részt egyben forgatták, és mindössze pár hónap különbséggel adták ki, vagyis lényegében egy egységnek lehet tekinteni őket. Tehát a produkciós minőségtől egyáltalán nem kellett tartani. Borítékolható volt, hogy egy látványos, pompás korabeli díszletekkel operáló történelmi közeget kapunk, benne tehetséges színészekkel. A D’Artagnan lendülete után a rendezéstől sem tartottam, így úgy gondoltam, hogy nem nagyon lehet elrontani a Milady-t sem. Nos, tévedtem. A forgatókönyvben ugyanis megalapozatlan volt a bizodalmam. A narratíva már az első részben sem érte utól magát, itt pedig egyszerűen pofára esett a saját cipőfűzőiben. Kár, mert a rengeteg potenciál továbbra is ott szunnyad a felszín alatt.
Az előző részek tartalmából
A vetítés előtt még kicsit bizonytalan voltam, hogy pontosan hol tettük le az előző rész végén a fonalat, az aggodalmam azonban felesleges volt. A Milady egy rövid recap-pel indít, és gyorsan felzárkóztat mindenkit. Pár percben kapunk egy összefoglalót az udvari intrikákról, a testőrök és D’Artagnan kalandjairól, Athos múltjáról és Milady sötét üzelmeiről, egészen odáig, hogy az összeesküvők elrabolják az utánuk leskelődő Constance-ot. A szerelme segítségére siető D’Artagnant leütik, és egy beszögellt ládában ébred, úton egy főnemes kastélya felé. A fogságból végül az ott raboskodó Milady segítségével szökik meg, és innen már semmi nem akadályozza meg a forgatókönyvet, hogy szélsebesen rohanjon a saját vesztébe.
Ez persze eleinte nem is igazán tűnik fel. Amíg nem látjuk kontextusában a filmet, megvan a bizalom és a remény, hogy a kisebb kilengések végülis egy korrekt végeredmény részei lesznek. Elvégre így volt ez az első részben is, ahol a fékevesztett rohanás közben is sikerült tiszteletben tartani az alapanyagot. Tehát kezdetben itt is csak annyit érzékelni, hogy a cselekmény robog előre, egymást váltják a mozgalmas jelenetek, közben bomlik az idő és térérzék. Néha feltűnik, hogy a könyvben ez nem egészen így volt, de csak a végére születik meg a felismerés, hogy nagyon rossz irányba állt a kormány.
Essünk túl tehát a kötelező körön: A három testőr: Milady egy csapnivaló adaptáció. Míg az első részben a változtatások mellett is sikerült nagy vonalakban követni a regény cselekményét, a folytatás ezt meg sem próbálja. Valami Három testőr-szerű kalandfilmet kapunk, ahol az egyes karakterek sorsa köszönőviszonyban sincs az alapjául szolgáló könyvben leírtakkal. Ami fájóbb, hogy sokszor szellemiségben is messze elkerüljük Dumas gondolatait. Ezek tények, a kérdés csak az, hogy ez kinek mennyire zavaró.
Hunyorítva látszik
Ha tudunk csak önmagában a filmre koncentrálni, egy egészen szórakoztató kalandot kapunk. A tempó ugyan narratív szempontból továbbra is túlzás, de a lendület ezúttal is magával ragad. Néha kifejezetten izgalmas jelenetek követik egymást, sosem ül le vagy fullad unalomba az egész. A rendező továbbra is ügyesen kelt feszültséget, remekül ragadja meg a várakozás és lopakodás lázas pillanatait. Máskor pedig fesztelen, laza is tud lenni, amikor meg-megvillantja mellékszereplőinek stílusát. Ilyenkor néhány jól elsütött, kellemes poént is kapunk, így az összkép inkább vidám, semmint fullasztóan feszült, és ez alapvetően jól is van így.
Azonban amíg a humor és az akció nem sínyli meg az erőltetett menetet, addig a forgatókönyv hamar kipurcan benne. A mellékszereplők továbbra is el vannak hanyagolva. Porthos és Aramis ugyan kicsit többször jut szóhoz, és a közös jeleneteik fantasztikusak, de rendes mélységet vagy karakterfejlődést kár lenne számon kérni rajtuk. A többiek még inkább papírmasénak, felszínesnek hatnak, Constance alig szerepel a képernyőn, az udvari intrikusok pedig még kevesebb fókuszt kapnak. Nem marad másra idő, minthogy a főszereplők rohanjanak egyik jelenetből a másikba, reménykedve benne, hogy a nagy sietségben nem tűnnek fel az ordas logikai hibák.
Kétrészes trilógia
Mert itt bosszulja meg magát az alapanyaghoz való hűtlenség. Amíg Dumas regénye egy nem tökéletes, de stabil fundamentumot alkotott, addig a frissen összegányolt narratíva nem állja ki a farkasfújás-tesztet. Az események következetlenül, néha értelmetlenül követik egymást, és mind az udvari politika, mind a személyes szálak, mind a nemzetközi kergetőzés kidolgozatlan marad. Az összeesküvések a legkevésbé sem intelligensek, nincsenek okos megoldások vagy valódi csavarok, csak hataloméhes arisztokraták, akik szándéka egy pillanatig sem kérdéses. A nagy leleplezés antklimaktikus és ostoba hibák vannak benne, de még mindig nem olyan satnya, mint Athos múltjának feldolgozása. A papíron szívszorító, tragikus történetből egy felszínes, kifejtetlen szál maradt, amiről egy idő után jóformán elfeledkezik a forgatókönyv. Én nem szeretem a flashbackeket, de néhány jelenet üvöltött érte, hogy legalább így, “olcsón” megkapjuk az expozíciót.
És nem elég, hogy az idő szűkében ezúttal teljesen szétcsúszik a cselekmény, de a befejezésre kiderül, hogy már a koncepcióban sem volt minden rendben. Amikor elkezdett legördülni a stáblista, egyszerűen nem hittem el, hogy mi történik. A két részesre tervezett történet végén ugyanis egy cliffhanger vár minket, aminek annyi keresnivalója van ott, mint az Uwe Boll életműnek az Oscar-gálán. És ezen a ponton ütött meg a felismerés, hogy milyen messzire sodródtunk a helyes úttól, és mennyire értelmetlen és kaotikus a helyette választott ösvény. A három testőr: Milady lerombolta az adaptálandó történetet, újraépítette az akadálypályát, majd levert minden lécet. Erre pedig nincs jó kifogás.
Flancos franciák
Mindez azért fájó, mert vannak itt tagadhatatlanul erős elemek is. A látvány továbbra is remek, sikerült tökéletesen elkapni a történelmi francia miliőt. A díszletek grandiózusak, a jelmezek hitelesek, könnyű elmerülni a film világában. Ezúttal több speciális effektet is használtak, amelyek pompásan festenek, és nincsenek is túlerőltetve. Bár a költségvetés elmarad egy hollywoodi szuperprodukcióétól, látszik, hogy a Milady nem fillérekből készült. A CGI mértékletes használata lehetővé tette, hogy kevesebb, de jól kinéző látványjelenetet kapjunk, és a végeredményt látva ez mindenképpen megérte.
A fényképezésről sok újat nem tudok elmondani az előző kritikámhoz képest. Többnyire igényes, de mezei beállításokat dob fel néhány látványosabb snitt. A közelharci jelenetek sajnos továbbra is kellemetlenül közelről lettek felvéve. Nem gondoltam, hogy változtatnak ezen a stíluson az első részhez képest, de továbbra is zavaró, pláne, hogy legtöbbször semmi extra jelentéstartalma nincsen. A kamerarángás szintén túl lett tolva, így pedig sokkal kevésbé élvezhető az akció, mint amire lehetőség lenne. Lehet, hogy némi koreográfiát így sikerült megspórolni, de nem gondolom, hogy ez nézői szempontból bárkit is megvigasztal.
Volt ebben jóval több is
A színészi játék legalább maradt kifogástalan. Ugyan jó pár fontos karakter lépett vissza sokadik hegedűssé, így például a királyné is, a főszereplőknek lesz terük arra, hogy kibontakozzanak. A legerősebb alakítás egyértelműen Eva Greené, aki ismét fantasztikus Miladyként. Az egy dolog, hogy mostanra már csípőből hozza a végzet asszonyát, de ezúttal komplexebb jelenetekben is megmutathatja, mire képes. Rajta kívül Vincent Cassel játéka is megkapó, a közös jeleneteik pedig amilyen kevesen vannak, annyira kiválóak.
És emiatt fájó igazán, hogy elcsúszott a forgatókönyv. A film két legjobb színészének karakterei hiába szerepelhetnének jóval többet közösen a vásznon a történet alapján, erre nincs lehetőségük. Ezekben a szereplőkben ennél sokkal több volt. Sőt, ebben a történetben, ebben a díszletben, ebben a hangulatban is jóval több volt. Kár érte.
Verdikt
A három testőr: Milady egy nagy csalódás, és rengeteg elpazarolt lehetőség. Szó sincs róla, hogy rossz lenne, a legtöbb dolog, ami az első részben működött, működik most is. Az alakítások remekek, a díszlet pompás, a hangulat magával ragadó. De a forgatókönyv van olyan zilált és lyukas, hogy még az adaptáció minőségétől eltekintve is fájdalmas legyen. Egy könnyed kalandfilmként bőven nézhető, de nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ennél nagyságrendekkel jobb is lehetett volna, különösebb nehézségek nélkül.