Volt idő, amikor jelentős presztízskülönbség volt a moziba és a tévéképernyőre szánt filmek között. Évtizedeken át a mozi számított a minőség fellegvárának, míg ha valami rögtön tévére vagy például DVD-re érkezett, az ritkán jelentett jót. Kivételek persze mindig vannak, a költségvetés és az érték messze nem mindig korrelálnak. Mégis, különösen a kalandfilmes vonalon mozogva ritkán volt jó ómen, ha egy alkotás sohasem fordult meg a filmszínházak vásznain.
Aztán jöttek az előfizetős szolgáltatások, és sok mindent megváltoztattak. A saját gyártású sorozatok mellé megérkeztek a saját filmek is. Nagy sztárok szerződtek le, eleinte csak egy-két alkalomra, később akár az egész karreierjükre. A Covid alatt és után pedig az is felmerült, hogy a mozi kora lejárt, és a jövő a streaming-szolgáltatóké lesz. És bár azóta előbbi is újra megerősödött, a Netflix és társai betették a lábukat az ajtóba, és valószínűleg nem is fognak tágítani. Már csak azért sem, mert a korábbi szintkülönbség lassan kiegyenlítődni látszik, mind szakmailag, mind a nézői hozáállást tekintve. Erről a jelenségről sokféleképpen lehet vélkekedni, de A hercegnő és a sárkánnyal kapcsolatban mindez nem számít. A Netflix legújabb egész estés filmje ugyanis szilárdan ellentart az új áramlatoknak, és pontosan olyan középszerű, mint amit a kis képernyőn őseink megszokhattak.
Hetedhét ország, hétheted lelőtt történet
Ha azt állítanám, hogy erre nem számítottam előre, Pinocchio-orrom kidöfné az előttem álló monitort. Egy viszonylag jól sikerült teaser ugyan felkeltette az érdeklődésemet, a később kiadott hivatalos előzetes már nem sok illúziót hagyott bennem. A trailer nem sokat titkolózott, és nemcsak a műanyagízű látványvilággal, de a történettel kapcsolatban sem. Elodie hercegnő (Millie Bobby Brown) egy kis északi ország uralkodójának a lánya. A népük éhezik, és úgy tűnik, nem vészelik át a csípős telet. Így kapóra jön a házassági ajánlat, amelyet Aurea birodalmából kapnak. Elodie-t a fiatal trónörököshöz, Henryhez szeretnék adni, cserébe némi áhított anyagi segítségért.
Ha már a Netflix is lelőtt mindent, amit le lehetett, én sem félek a spoilerektől – hamar kiderül, hogy Aurea nem olyan varázslatos hely, mint elsőre tűnik. A gyanús jelek ellenére megkötik Elodie és Henry házasságát, amelynek a végén egy különös szertartás következik. Egy vérszerződést követően Elodie-t egyszerűen bedobják egy barlangon át a hegy mélyébe, ahol egy sárkány él. A hatalmas bestia üldözőbe veszi a hercegnőt, aki nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó, aki egy régi, sötét paktum áldozata lett. Elodie azonban elszántabb és ügyesebb, mint elődei, és elhatározza, hogy bármi áron kijut a sárkányodúból. Persze aki jobban odafigyelt az előzetesre, annak az sem lesz komoly kérdés, hogy mindez később hova fut ki.
Giccslábon forgó palota
Mivel pontosan lehet tudni, hogy a film kezdetén belengetett idill szerte fog foszlani, sőt, még azt is, hogy hogyan, nem lett volna szükség öles expozíció-kötegekre. Mégis, a menetrendszerű fordulat csak 40 perc után érekzik, addig pedig csak úgy vánszorognak a másodpercek. Ugyanis ennyi idő alatt sem sikerül jobban megismerni sem a szereplőket, sem a Damsel világát. Cserébe unalmas giccset kapunk szégyentelen mennyiségben, amely elférne egy mesterkurzusban arról, hogy hogyan ne építsünk fel fantasy-környezetet.
A kis északi királyságról nem tudunk meg sokat azon kívül, hogy a hercegnők saját kezűleg vágják a fát a népnek (mert nyilván), Aurea viszont azonnal megtámadja az érzékszerveinket. Az egész birodalom úgy néz ki, mint egy mesterséges intelligencia által generált tucat mesevilág. A film első harmadának egyetlen képkockája sem tűnik természetesnek. A hatalmas díszletek egyértelmű CGI-valója elüt a háttértől, még úgy is, hogy utóbbin rengeteget dolgoztak a coloristok, hogy véletlenül se tűnjön autentikusnak. Taszítóan cukormázas és színpompás minden, ez alól a jelmezek sem kivételek. Eleinte még az is felmerült bennem, hogy a mindent átható ízléstelenség szándékos része egy műfajparódiának, de aztán nem hangzott el egyetlen poén sem, így vissza kellett érekezzek a realitás talajára.
Legalább az operatőri munkával nincs komolyabb gond. Nem igazán van saját stílusa a fényképezésnek, de legalább kísérlezető ámokfutásba sem kezd, és zavaró hibái sincsenek. Az azért feltűnt, hogy a kamerát nem merték egy helyben tartani, így minden második jelenetben forog a színészek tengelye körül, de ez egyáltalán nem zavaró.
“Én vagyok a híres egyfejű”
A bő fél óra dagályos semmittevés és csöpögés közben vannak ugyan jelek, hogy nincs minden a legnagyobb rendben Aureában, de A hercegnő és a sárkány nem egy thriller. Ennek megfelelően meg sem próbálják igazán izgalmassá tenni a felvezetést. De végülis jogos, mindenki pontosan tudja, mi következik, és feltehetőleg azért is nézi a filmet. És ha nagy sokára is, de eljutunk az árulásig, és a kosztümös kényelmetlenkedésből egy túlélő-monodrámába érkezünk. Ugyan a tökéletestől ezután is messze leszünk, de itt érezhetően inkább elemében van az egész alkotás.
A koncepció, hogy egy királylánynak a saját jogán kell megmenekülnie egy kifejezetten nem családbarát egyfejű elől, egészen ötletes. Nem lehet belőle Oscar-csalit vagy művészettörténeti klasszikust csinálni, de bőven van benne potenciál. A hercegnő és a sárkány pedig bizonyos szinten tud is mit kezdeni az ötlettel. A tűzokádó fenevad csak apránként mutatkozik meg, az első menekülést felvezető barlangos jelenet pedig látvány és feszültség terén is teljesen rendben van. A sárkány eleinte valóban fenyegető jelenség, akinek pusztító erejét megtapasztalhatjuk. Az is tetszett, ahogyan Elodie elsőre totál impraktikusnak tűnő ruhája egyre több és több felhasználási módot kap, de közben bőven vannak benne buktatók is, elég csak a hatalmas abroncsra gondolni.
“Mert barát nélkül gyenge még a sárkány is”
A jó pár tisztességes jelenet és kreatív gondolat mögött azonban egy kiszámítható, tipikus szörnyfilm bújik meg. A legtöbb hangsúlyos jelenetben már a kamera állásából tudni lehet, hogy mi fog történni. A közkinccsé vált trükkök és fordulatok között mindössze egyszer tudott meglepni A hercegnő és a sárkány, igaz, az egy hatásos ijesztés volt. Különös, de mindennek ellenére a kis, pillanatnyi részletekben olyan ordas logikátlanságok fordulnak elő, amelyeket már rég meg kellett volna szűrnie több évtized B-kategóriás horrornak és hollywoodi szörny-mozinak. A teljesen érthetetlen mozzanatok ki-kivetnek az élményből, ahogy egy-egy snitt szokatlan, kontinuitás-sértő vágása is.
Az ésszerűségben rendületlenül botladozó film az elkerülhetetlen leszámolás idejére dobja el végképp a zablát. Ekkorra már teljesen normális, hogy Süsü rokona csak más szereplőkkel kapcsolatban hiperérzékeny minden zörejre, de Elodie valahogy tőle három méterre sem tűnik fel neki. Mindig is a forgatókönyv és a főszereplő-lét voltak a legerősebb páncélok, és ez a tétel nem a Damsel esetében fog megdőlni. Sajnos lehetetlen komolyan venni a menekülős- és akciójelenetek egy részét, mert annyira nem érződnek reálisnak. Így pedig igazán komoly immerzióra sem szabad számítani, a torkokban dobogó szívek és egyéb anatómiai anomáliák megkímélnek minket. A helyszín sem érződik egy nagy barlangrendszernek, sokkal inkább néhány különálló üregnek és teremnek. Így sokkal könnyebb lehetett díszletet építeni, de megint csak nehezebb lesz elmerülni ebben a kalandban.
Mert úgy egyébként nem kellene sok egy valóban szórakoztató látványfilmhez. A hercegnő és a sárkány így is leköt a maga 110 percére, és úgy általában nem rossz élmény nézni annak akciódúsabb kétharmadát. Itt már korrekt a produkciós minőség, egy tűzcsóva elől való menekülés pedig automatikusan izgalmas. Így pedig hiába a kiszámíthatóság és az agysorvasztó döntések, a figyelmünket fenn tudja tartani egészen a végéig. Éppen ezért minden eddig leírt, és ezután elhangzó kifogásom ellenére sem akarok senkit sem eltiltani tőle, a maga módján egészen élvezhető.
Égő tűzokádó
Mielőtt még nagyon elragadtatom magam, beszéljünk a történetről. Merthogy a felvázolt alaphelyzet rögtön több kérdést vet fel, mint amennyit reálisan meg lehet válaszolni. Ha a műfaj alapvetései ellenére mégis elgondolkozunk arról, hogy van-e értelme a szituációnak, hamar rájövünk, hogy egyáltalán nincs. Azok után, hogy Aurea királyi családjának így is csalnia kell a sárkánnyal való megállapodásban, a világon semmi értelme nincs valódi hercegnőket ledobálni a bestiának. Ehhez képest inkább fenntartják az egész színjátékot, látszólag következmények nélkül. Az uralkodók közül úgy tűnik, senkinek sem jutott eszébe visszamondani a megállapodást, és csak elfogadták a helyzetet. Pedig érdekes lehetett volna, hogy hogyan simítják el, vagy kommunikálják le az ügyet, de ebből a folyamatból keveset látunk.
A vége felé pedig mindenki kidobja a józan észt az ablakon, és a forgatókönyv a saját alapvetéseit kérdőjelezi meg. Aztán nem tudom, mennyire varrható a szkript nyakába, mivel az alapanyagként szolgáló regényhez nem volt szerencsém, de az adaptáció sok sebből vérzik, akár így, akár úgy. A fináléban pedig nem vagyok benne biztos, hogy az írók azt a hatást érték el, amit szerettek volna. A film üzenete és ennek tükröződése a szereplőkön nem igazán összeegyeztethető. Az itt mutatkozó húzások miatt nagy múltú sorozatoknál már egyenesítették a kaszát, de itt valamiért csak egy menő, ünneplendő cselekedetként van bemutatva. Persze lehet, hogy csak arról van szó, hogy amit nem lát expliciten a néző, az nem is fáj neki.
Takaréklángon
Az agyunkat tehát érdemes takarékon tartani, legalább annyira, mint a színészgárda az alakításaikat. Ez Millie Bobby Brown esetében nem teljesen jogos, hiszen látszólag mindent belead, de úgy érzem, nála a tehetség hiányzott. Nehezen tudtam elképzelni, hogyan tud egy monodrámát végigvinni, és nem is megy neki egyszerűen. Hiába még a sárkánybarlangban a legkorrektebb a teljesítménye, egyszerűen képtelenség elhinni neki, hogy épp most égett le az egész lába, vagy hogy lezuhant több tíz méter magasról. A tüzes odúból kimászva pedig még neccesebb a játéka, különösen, ha a például a haragnál egy fokkal komplexebb érzelmeket kellene átadjon.
De neves kollégái sem erőltetik meg magukat. A gonosz anyakirálynőt alakító Robin Wright ugyanazzal a fölényes tekintettel bekkeli ki az egész filmet. Vele szemben a kétszeres Oscar-jelölt Angela Bassett kényelmetlenül túljátssza Elodie mostohaanyjának szerepét. Ez pedig azt eredményezi, hogy még természetellenesebb lesz minden pillanat, amit a barlang árnyékán kívül töltünk. De lehet, hogy nem is olyan nagy baj, mert egy igazán jó színészi teljesítmény elpazaroltnak érződne A hercegnő és a sárkányban.
Verdikt
A hercegnő és a sárkány egy buta, de egzotikus látványfilm, és mint ilyen, biztos vagyok benne, hogy meglesz a maga közönsége. Ahhoz sajnos nem elég különleges, hogy valódi bűnös élvezet lehessen (mint például a Keanu Reeves-féle 47 ronin), de egy bőséggel nézhető, agykikapcsolós kaland. De ehhez át kell szenvedni magunkat a film első 40 percén, és el kell fogadni a műanyag látványvilágot. És persze óva intenék mindenkit, hogy hozzám hasonlóan gondolkozni próbáljon közben. Biztos vagyok benne, hogy egy CinemaSins videó erről az alkotásról hosszabb lenne, mint maga a film. Viszont a maga ostoba valójában elszórakoztat, egy meglévő előfizetés mellett rá lehet szánni szűk két órát. Nagyjából hasonló élmény, mintha a bekapcsoltad volna a tévét.