A Lény mögött ott volt doktor Frankenstein. Rolandot, a bátor vitézt is Stephen King hívta folyton csatába, a Rémálom az Elm utcábannak és a Twin Peaksnek is megvan a maga kérlelhetetlen alkotója.
A horror műfajának ecsetelése után elengedhetetlen, hogy szó essen a két zseniálisan beteg, vagy éppen betegesen zseniális koponyáról, akiknek legalább annyit köszönhet a borzongatás zsánere, mint akár önmagában az egyetemes filmtörténet. David Lynch és Wes Craven kreativitásuknak és akaraterejüknek köszönhetően olyan innovációkban gazdag életműveket tudhatnak magukénak, melyek az újításaikkal egyetemben nem voltak restek a múlt felé visszafordulni, adózva ezzel az elődök nagysága előtt. Persze, ahogyan az gyakran előfordul, egyikük sem filmkamerával a fenekében született.
Akik a világra hozták a gonoszt
Lynch és Craven karrierje is a 70-es években vette kezdetét, bár igazi sztárrendezővé csak a rettegett, Ronald Reagan uralta évtizedre, vagyis a nyolcvanas évekre váltak. A kezdeti nehézségeket anyagi és kritikai sikerek váltották fel, melyek nem meglepő módon gyakran önmaga farkába harapó kígyó módjára, akarva-akaratlanul ismét minőségi és pénzbeli bukdácsoláshoz vezettek. Craven esetén a karrierbéli megalapozás a nagy port kavaró Az utolsó ház balra (1972) és a Sziklák szeme (1977) azonban az elkövetkező évek sok érdektelen mozis (Mocsárlény; 1982) és televíziós (Pokoli klub; 1984) produkcióval ,,ajándékozták meg” a közönséget. Egészen addig, amíg Freddy Krueger el nem kezdett kesztyűs kézzel bánni az Elm utcai fiatalokkal, ezzel feltámasztva a slasher műfaj dicsőségét. Vele szemben Lynch sikert sikerre halmozott az éjszakai vetítések egyik emblematikus tagjával, az egyébként öt évet át készülő, szürrealista rémálommal, a Radírfejjel (1977) és a John Merrick életét feldolgozó, Oscar-díj jelölésekben fürdőző Az elefántemberrel (1980).
Virág elvtársnak ellentmondva direktorunk élete ekkor igazi habostortának tűnt Frank Herbertnek és az ő könyvének a képbe kerüléséig. Az egész produceri karrierje során rendívül szűkmarkú és makacs Dino De Laurentiis kezei alatt született meg a hírhedt Dűne (1984) adaptáció. Összecsapott forgatókönyv, már a bemutatókor rosszul megvalósított vizuális effektek, hatalmas bukás. Röviden így lehetne összefoglalni a Dűne körüli mizériát. Az 1986-os év, az engedély egy ,,személyesebb történet” elkészítéséhez és a Kék bársony kellett ahhoz, hogy Lynch ismét a régi fényében ragyogjon. Ezzel a munkájával már a Twin Peaksben is visszaköszönő tematikai és esztétikai rendszert alapozta meg. Ennyire viszont ne szaladjunk még előre, lépjünk kettőt hátra és inkább szánjuk rá egy kis időt arra, hogy miből is lesz az a bizonyos cserebogár.
A pornótól a horrorig…
Wes Craven egyetemi tanulmányai után (beszédes, hogy angol irodalmat, pszichológiát, filozófiát hallgatott) mindenféle tanult erkölcsöt hátra dobva sokáig erotikus filmekben és a sexploitation alzsánerében tevékenykedett. A baptista nevelésben részesült fiatalnak minden bizonnyal a Mekka lehetett a meztelen testek látványa, de mégis inkább a kamera mögött vállalt feladatokat. Leginkább producerként dolgozott, de az írásban és a vágásban is meglehetősen kivette a részét – egy bizonyos Sean S. Cunningham nevű emberrel, akinek később a Péntek 13 széria alapjainak a kezdetleges lefektetéseit köszönhetjük. A rendezői debütálásra 1972-ig kellett várnia, ekkor mutatták be Az utolsó ház balra című filmjét. A Bergman-féle Szűzforrásnak a ripoffja a brutalitásával, a nyersségével és a naturalisztikus ábrázolásával hatalmas botrányt kavart a maga idejében. A dokumentarista megközelítésben készült, a nyílt erőszakot ábrázoló film a hatvanas évek ellenforradalmi mozgalmának halálát jelenítette meg.
Mindezt egy családi tragédia köré húzta fel: két középpolgári létből származó, a biztonságot adó társadalmi hátterüket egy koncert kedvéért sutba dobó fiatal lányt megerőszakol és megöl egy perifériára szorult banda. A lányok szülei később bosszúvággyal felvértezve vesznek elégtételt. Az utolsó ház balra nem csupán egy klasszikus, erőszakot és szexualitást eltúlozva bemutató exploitation mozinak tudható be. A korszak maximális kiábrándultsága érződik a filmben. Az ebben az olvasatban a polgári létre veszélyt jelentő hippik személyében Craven már nem véli felfedezni az eredeti mozgalomnak a jobbító szándékát, csakis a maguk mögött hagyott pusztulást látja. Nem ezért indult el az ellenforradalom. Ugyanakkor a lányok halálának megbosszúlásával a civilizáltság értéke is kellően megbicsaklik. A szülők az őket érő tragédiát nem tudják békés úton feldolgozni, szélsőséges eszközökhöz folyamodnak, hasonlóképp lealjasodnak, mint a nekik fájdalmat okozó bandatagok. Megszűnik a harmóniát jelentő békés otthon, melyet a film záróképe garantáltan az emlékezetünkbe vés.
A szörnyeteg bennünk van
Mint a legtöbb klasszikus slashernél, ez a film is betudható egyfajta konzervatív értékek gyűjtőfogalmának. A fiatal szereplők élnek a házasság előtti szex lehetőségével, marihuánát szívnak, erkölcstelen zenét hallgatnak, bulikba járnak, vagyis a kor közmorálja ellen vétenek. Az adott gyilkos rém (melynek szerepét itt egy társadalmon kívüli emberekből álló csoport tölti be) a normálisnak titulált értékrend rendíthetetlen őrzőjeként megleckézteti a bűnbe esett fiatalokat. A rendkívül alacsony költségvetéssel dolgozó film megjelenésekor óriási botrányt kavart, bőven adott munkát a cenzoroknak, de – rossz hír is hír alapon – eljutott a nagyközönséghez a film. Arról nem is beszélve, hogy Az utolsó ház balra egyike volt az első modern horrorfilmeknek. Ez volt az egyik korai eset, hogy nem valami természetfeletti okozta a borzalmakat, hanem maga a hétköznapi ember. A szörnyeteggé az átlagember válik, nincs ennél félelmetesebb. A bemutató után egyre kevésbé volt helye Drakulának és a hozzá hasonló mitikus-gótikus szörnyeknek a vásznon.
Craven a felháborodás hullám hatására viszonylag későn, öt év elteltével jelentkezett rendezéssel, a The Hills Have Eyes, vagyis a Sziklák szeme (1977) képében. Itt két család közötti összetűzést álmodta vászonra, egy középosztálybeli, kulturális mázuktól nagyon hamar megváló családét, és egy kannibál, kifejezetten őskori életmódra szakosodott törzsét. A rendező a Sawney Bean család emberevéssel és vérfertőzéssel teli históriáját kiválónak találta egy saját parafrázis elkészítéséhez, melyben visszatérünk az ősi, törzsi ,,szemléletmódhoz” és ember embernek ismét farkasává válik.
A szó szerinti helyes útról való letérés végzetes dolgokkal jár, A Texasi láncfűrészes mészárlás (1974) óta tudjuk, hogy megtört emberként csak nehezen, vagy leginkább sehogy se lehet visszatérni a civilizációba. A nagyobb költségvetés és a profibb rendezés egy ingergazdagabb alkotást eredményezett, a siker ismét hangos volt és kecsegtető, pár évvel később Craven maga rendezte meg a sokkal haloványabb folytatást is. Filmográfiáját egy önéletrajzi ihletettséget is magán hordozó, erősen vallásos közegben játszódó Halálos áldás (1981) és egy felemásra sikeredett, a természet zabolázatlanságát a dark fantasyvel házasító képregényfeldolgozás (Swamp Thing; 1982) követte. Ezúttal egyik munkája sem kavarta fel az álló vizet, Craven karrierje egy völgybe érkezett. A horrorfilm közben ismét leszállóágban volt, maszkos gyilkosok járták az erdőket, a tavakat, az utcákat, a szociális olvasatok kikoptak a filmesek szándékából, a társadalmi interpretációk megszűntek létezni, a nihili fásultság következett be.
A kisváros réme
Végül egy rémálmoktól szenvedő és álmukban meghalt gyerekek tragédiájával foglalkozó újságcikk mentette meg mind a műfajt, mind Cravent. Az 1984-es Rémálom az Elm utcában az álomtematikával, a speciális, kreatív effektekkel és egy bizonyos, méltán hírhedt antagonistával vérfrissítést okozott. A középpolgári lét hazugságának leleplezése ezúttal egy kertvárosi környezetben játszódik. Egy álmos kisváros maroknyi fiatalját – élükön Nancy Thompsonnal – egyre halálközelibb rémálmok kísértenek. Mindegyikük álmaiban egy kalapos, karmos kesztyűvel rohangáló, szétégett arcú entitás – név szerint Freddy Krueger – jelenik meg, rettegésben tartva őket és inszomniát okozva sokaknál.
Ebben a kertvárosi terrorban a szülők bűnei a gyerekikre szállnak, nekik kell elszenvedniük az álomszörny, Krueger bosszúját. Itt már nem köszön vissza a korai filmekre jellemző nyers realizmus, az álomtematika által elemeli a valóságtól a látottakat. Bármiféle megkötés nélkül, minden megtörténhet veled, ki vagy szolgáltatva az elkárhozását megtorolni akaró tömeggyilkosnak. A történet fajsúlyos részét adó emlékezetes és kreatívan megvalósított álombetétekkel Craven az álmok és a valóság közti határokat mosta el.
A Rémálom… egy, a valóságot és horror-fantasyt összeboronáló egyveleg, emlékezetes gyilkosságokkal – kivétel nélkül az összes haláleset unikálisnak számított a maga korában, máig is bőségesen megállják a helyüket -, és végre ismét szorult hely a pesszimista szociális olvasatnak. Nem feltétlenül Freddy alakja jelenti a legnagyobb gondot, a generációk közötti ellentét sokkal nagyobb veszélyforrásnak tűnik. A túlzó szülői aggodalom, a titkolózás mind a felnövés és az elengedés kérdéskörével definiálható, persze szélsőséges körítésben. A szülőknek vér tapad a kezükhöz, nem áll szándékukban felhagyni a körülöttük lévő polgári biztonsággal, letagadják, hogy bármi közük is lett volna Krueger halálához. Ezzel az önző magatartásukkal még nagyobb veszélynek teszik ki a gyerekeket, nem számolva azzal, hogy sokuk halálát pont ők okozzák. A problémák elől elzárkóznak, hazudnak, logikára fittyet hányva cselekednek, elmondásuk szerint a gyerekeik, de valójában a saját egzisztenciájuk fenntartása miatt. Szóval ilyen a klasszikus kertvárosi lét.
Robert Englund vérfagyasztóan asszisztál ehhez az agymenéshez. A későbbi folytatások Freddy karakterét egyre inkább egy komikus bohóc irányába terelték, aki csak úgy mellékesen gyilkolgat, inkább one line-okat pufogtat el hol kevesebb, hol nagyobb sikerrel. Az első rész sikere hat további epizódot (és egy remaket) fialt, melyek közül a hetediket ismét Craven rendezte. Posztmodern megközelítéssel reflektált a saját maga karrierjére és általánosságban magára a slasherre, ráadásul ezúttal a valóság és a film közötti határok mosódtak el. Közben rendezőnk bőven vállalt el televíziós munkákat: sorozatokat (Disneyland; Twilight Zone) és filmeket (Vérfagyasztó; 1985) egyaránt, valamint középszerű – de még így is emlékezetesebb, mint a mostani horrorfilmek 70%-a – mozifilmeket (Ösztöndíjjal a pokolba; 1986).
Az 1988-as A kígyó és a szivárvány egy üde színfolt és sajnos a mai napig egy kevésbé elismert zombifilm, mellyel Craven a klasszikus zombifilmet vizsgálta posztmodern mikroszkóp alatt, rendkívül hatásos módon. A hetedik Rémálom-mozi előtt (Az új rémálom – Freddy feltámad; 1994) készült el egy átírt, humoros, Faust-i tanmese, a Sokkoló (1989) és a szatirikus hangvétellel dolgozó, politikai allegóriának is megfeleltethető Rémségek háza (1991), ahol szintén a személyes hangvétel jelenik meg. A csoszogó zombik után egy másik klasszikus rémnek szentelt egy filmet, a vámpíroknak.
Az Eddie Murphy főszereplésével készült Vámpír Brooklynban (1995) könnyedsége bár manapság kultstátuszba jutott, a bemutatókor a kritika hűvös fogadtatásban részesítette. Cravent pedig ismét – mint oly sokszor – leírták, míg végül egy fiatal forgatókönyvíró, egy bizonyos Kevin Williamson és az ő Scary Movie címre hallható scriptje nem landolt alanyunk íróasztalán. A slasher moziknak tisztelettel adózó és mégis rajtuk nevető Sikoly (1996) fel tudott szólalni a műfaj védelme érdekében, sok fiatal ennek a filmnek a hatására esett szerelembe a horrorokkal, mert egyszerre tudott ijesztő és szórakoztató lenni. A posztmodern hozzáállás itt már szerves része Craven filmkészítési módszereinek, de továbbra se felejtett el feszültséggel teli jeleneteket készíteni (a film első telefonbeszélgetése a széria legerősebb része). A színészvezetése továbbra is pazarnak, a rendezése pedig kimértnek és kegyetlennek bizonyult.
Hullámok és völgyek
Három egymás utáni folytatást is Craven rendezett, célkeresztbe véve és kijátszva a franchiseok felépítésének tipikusságát. Az ötödik és hatodik rész már a poszt-Craven-éra darabjaiként funkcionálnak, ez sajnos érződik rajtuk megközelítésben és tartalomban. Az ezredforduló előtt egy rövid életű műfaji vándorlást figyelhetünk meg A szív dallamai (1999) által. Itt érdemes elárulni, hogy Craven sosem akarta, hogy bármiféle skatulyába belekerüljön, mint alkotó. Szívesen rendezett volna ő a horrortól eltérő műfajú filmeket, azonban a kilencvenes évek végére már ráégett a horror király-béklyó. A szív dallamai egy csendes és visszafogott biopic, egy régóta dédelgetett álomprojekt Craven műhelyéből, egy révbe ért alkotó nyugodt alkotása.
Az más kérdés, hogy elhasalt a kasszáknál. 2000-ben befejeződött a Sikoly trilógia, amit a Vérfarkas (2005), az Éjszakai járat (2005), Vedd a lelkem! (2010) triumvirátus követett, felejthető, gyenge thriller, illetve slasher elemekkel teletűzdel filmekkel gyarapítva a filmtörténetet. A Sikoly 4 (2011) tetralógiává duzzasztotta a harmadik részére kifáradni látszó horrorsorozatot. A legtöbben előre leírták a filmet, ám Craven ismét a nyeregben találta magát. Remekül reflektál a kor remake-hullámára, a halálesetek kendőzetlen brutalitásról és kreativitásról tanúskodtak, egyedül csak a végét lehetne kifogásolni, de egy ilyen tapasztalt vén róka esetén ez a dramaturgiai döntés megbocsátható. A Mester visszatérni látszott, azonban 2015-ben, 76 éves korában sajnos örökre lehunyta a szemét.
Példaképei között találjuk Bergmant, Fellinit, Hitchcockot, Buñuelt, Truffaut, Cocteaut, és bár az egyetemes filmtörténet szintjén sosem sikerült teljes mértékben megkedveltetnie magát a nagyérdeművel, a horror műfajában maradandót és elvitathatatlant alkotott. Craven egy intelligens rendező volt, aki tudatosan mindig tett valamilyen szociális olvasatot a filmjeibe. Pár munkája esetén ugyan sokszor az elfojtott és kitörő érzelmek kerültek a középpontba, mégis, John Carpenterrel ellentétben mindig intellektuálisan viszonyult a témáihoz, miközben a kollektív rettegést tartotta végig szem előtt. Az ő közbenjárásával félünk az álmok világától, felfedeztük az embertársainkban lévő fenevadat, valamint nehezen merjük feltenni azt a kérdést, hogy ,, Mi a kedvenc horrorfilmed?”. Személye többek között ezek miatt hiányzik a filmvilágból már évek óta.
Folytatás következik.